A tradicionális tusványosi búcsú fő attrakciója természetesen Európa leginkább megválasztott miniszterelnökének eszmepolitikai előadása volt. Olyan nagy hírverést csaptak körülötte, hogy jómagam már abban reménykedtem: „Na, most aztán fény derül a piramisok építésének és a Bermuda háromszög titkaira. Akár még az is kiderülhet, amit persze már minden tisztességes magyar ember régóta sejt, hogy az Atlantiszon székely rovásírást használtak még a bevásárló cédulákon is.”
Reménykedtem benne, hogy egy-két ritka ételrecept is elhangzik majd, és hasznos életviteli tanácsokat is kapunk. Érdemes lesz hát fülelni, hogy mit is mond Európa egyetlen életben maradt államférfija.
Mélységes csalódásomra azonban, csak Európa megmentéséről, a baloldal ármánykodásáról és a multikulturalizmus egészségre kimondottan káros hatásairól volt szó. Ezeket, mivel mindig lelkiismeretesen odafigyeltem az órákon, már jól ismertem, így ez az ismertetető csak amolyan ideológia repeta volt a számomra. A miniszterelnök úr biztosra ment. Egy papirosról szépen kibetűzte az értékes szózatot, nehogy valamit kifelejtsen. Egy gaztett sem maradt felolvasatlanul. Precíz és alapos leltárt készített.
Már éppen kezdtem a számomra oly felejthetetlen beszédet kitörölni az agyamból, amikor rájöttem, hogy egy gyűrűsféreg-szerű mondat ott tekergőzik a beszéd közepén, ami kifejezi a miniszterelnök úr politikai krédójának lényegét. Ez azóta már méltán szállóigévé vált: „Ezek az emberek, ezek a politikusok egész egyszerűen nem szeretik a magyarokat, és azért nem szeretik őket, mert magyarok.” Ez a nemes gondolat úgy hülyeség, ahogy van és ez is a funkciója. Természetesen az „Ezek”, az ideológiai nyomorékok, a trockista elhajlók. Randa, utálatos egy népségről van szó. Baloldaliak, liberálisok, magyarfóbok, xenofilek, gyűlölik a kereszténységet, és istentől elrugaszkodott módon, segítenek a szegényeknek, elesetteknek és a pogányoknak. Ha nem tévedek, valami elvetemült filantrópokról van szó. Undokok és nem illeszkednek be a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe.
Pompás! A libsibolsik – akik valójában libsimensik, mivel kisebbségben gonoszkodnak – mostanában túlságosan is elszemtelenedtek. Éppen itt volt már az ideje volt, hogy a miniszterelnök úr az orrukra koppintson egy jó nagyot.
El is képzeltem, ahogy egy ilyen gonosz szerzet ott kuksol egy elsötétített szobában. Az ajtajára ki van írva, hogy: „Ne zavarjatok, mert éppen ármánykodok!”. Duzzogva ott ül ez a gaz defetista. Utálja magát és mindenki mást, aki magyar. A felesége véletlenül benyit, mire hozzávágja a kínai papucsát. „Kifele innen átkozott, magyar némber! Ne is lássalak! Majd csak akkor jöhetsz be, ha végre megkapod a szomáliai állampolgárságodat! Addig én bizony rád sem bírok nézni.” Visszaveszi a papucsát, és tovább töpreng azon, hogy miként lehetne olcsón és gazdaságosan megsemmisíteni az Univerzumot. Szerencsére nem könnyű feladatról van szó.
Ez a mondatocska volt a beszéd lényegi része, a többi csak arra volt jó, hogy kitöltse velük az időt a méltán népszerű előadóművész. A hívei már amúgy is annyira a szívükbe zárták őt, hogy valójában még annak is lelkesen örültek volna, ha felolvassa nekik Budapest székesfőváros 1932-ben kiadott, rendkívül érdekfeszítő, utcanév-jegyzékét.
Orbán Viktor már régen rájött arra, hogy Magyarország rendelkezik egy hatalmas és kiapadhatatlan energiaforrással, amely uralkodásáig, sajnos, teljesen parlagon hevert. Ez az energia az emberi ostobaság. Korlátlanul áll a rendelkezésünkre és állandóan újratermeli magát. Arra van csak szükség, hogy az országot át kell fabrikálni egy olyan gépezetté, amely ezt a nemzeti kincsünket pénzzé alakítja át.
Elsőként ketté kellett választania a lakosságot jókra és rosszakra. Pozitív és negatív pólusokat alakított ki a magyar társadalomban. Olyan közhelyszerű jelszavakkal, mint a nemzet, a magyarság, a nemzeti öntudat, meg más üresen zörgő kifejezésekkel ezt könnyen megtehette. Ezeket a miniszterelnök úr előtte, a biztonság kedvéért, gondosan leamortizálta, az eredeti jelentésüket egyszerűen kivágta a szemétbe. Aki elhiszi azt, hogy ő magyar létére magától értetődően nagyon okos, az elég hülye ahhoz, hogy derék polgár legyen. Ők lettek a jók, akiket miden jeles alkalomkor megdicsér a bölcsességükért, és megerősíti a hitüket, önmagukban és a pártban. Kinevezte őket igaz magyaroknak.
Akik méltatlankodni kezdtek ezen, és nekiláttak veszettül óbégatni, azok a nyakukba kapták a nemzetáruló kifejezést és azóta is azzal mászkálnak az utcán. Ők lettek a negatív pólus. Ezzel hatalmas feszültséget teremetett az országon belül. Ez a hatalmas energiamennyiség kiválóan alkalmas arra, hogy megfelelően működtetett technológiával, gazdasági előnyöket lehessen kinyerni belőle.
Az állampolgárságról szóló, teljesen felesleges népszavazással, sikerült gyarmatosítania Erdélyt, ahonnan nyers szavazatokat szállított, amit Magyarországon dolgoztak fel a hatalom megszerzése céljából. Azt mondta, hogy ez nem így lesz, amivel elérte, hogy így is lett. A demokratikus oldal ráadásul, mivel belesétált a csapdába, azonnal még inkább nemzetárulóvá vált.
Azóta valójában minden ténykedése arról szó, hogy ezt a két, gondosan elkülönített pólust, ezzel a felgyülemlett feszültséget, mindenáron fenntartsa. Így már mindenféle kockázat nélkül, bátran neki is láthatott a gazdasági haszonszerzésnek.
Mind a pozitív, mind a negatív oldalon a szegények vannak többségben. A pozitív oldal lelkes közreműködésével beindította a pénzkitermelő gépezetét. A korrupció törvényesítésével, a piaci verseny megregulázásával, az államosításokkal, a termőföldek megszerzésével, a gazdaság és az uniós támogatások elosztásának átláthatatlanná tételével, a flexibilis törvénykezéssel, a szektorális adókkal elkezdte az arra érdemes kiválasztottakat gazdasági előnyökhöz juttatni. Ezek szinte észre se vették és máris degeszre gazdagodták magukat.
A gépezetben az a zseniális, hogy nagy néprétegekből úgy tud hatalmas pénzösszegeket kipréselni, hogy azok még örülnek is neki. Meglepő módon még a rezsicsökkentésnek nevezett szemfényvesztést is elhitték. A pénztermelő masina olajozott működéshez arra is szükség volt, hogy a megfelelő helyekre, a demokráciát meggyalázva, egyszerű gondolkodású ítéletvégrehajtókat ültessen be. Aki tiltakozott ez ellen, azt a pozitív pólus automatikusan nemzetellenesnek kiáltotta ki. Orbán Viktornak ehhez csak bölcsen mosolyognia kellet, más dolga nagyon nem akadt. A külföldről jött kritikákat az ostobaság felhasználásával támadásokká konvertálta át.
A nemzeti ünnepeket ügyesen arra használta fel, hogy beállítsa a megfelelő ostobasági szintet. Ezzel eddig még soha nem volt gondja. A hülyeségben az a jó, hogy egy újrahasznosítható energiaforrásról van szó.
A rendkívül büszke, hivatalosan nemzetinek kinevezett oldal, öntudatos ostobaságából kifolyólag, a multikat kötelességszerűen utálja, a miniszterelnök urat a haza egyes számú megmentőjének, a kegyetlen mértékben meggazdagodott kiskirályokat tiszteletreméltó politikusoknak és nemzeti nagytőkéseknek tartja. A gazdasági összefüggésekről fogalma sincs, és ezért rendkívül boldognak érzi magát. Az Egyesült Államok és Az Európai Unió nagyon gonosz lett. Miért? Mivel ránk akarják erőltetni a demokráciát, pedig mi az illiberalizmussal már rég túltettük magunkat ezen.
Ez a gépezet addig fog működni, amíg a mesterségesen kialakított ellenpólusok meg nem szűnnek. Ha jelenlegi pozitív oldal egyszer – fogalmam sincs, hogy mikor – rájön arra, hogy nem a negatív pólus taszítja őt a szegénységbe, még csak nem is Orbán Viktor, hanem saját maga, akkor a masina összeomlik. Ha ezt nem látják be, akkor az ostobaság továbbra is ontani fogja magából a pénzt az arra érdemeseknek. A miniszterelnök úr természetesen ki fogja használni ennek minden előnyét. Ő ugyanis, a városi legendákkal ellentétben, nem ostoba. Kiválóan tudja kezelni ezt a Magyarországnak nevezett pénznyerő automatát.
A demokratikus oldal hülyesége abban nyilvánul meg, hogy nem veszi komolyan a miniszterelnök urat és azt sem, hogy a negatív pólus is szükséges a gépezet működetéséhez. Mindenáron, minden eszközzel és egységesen küzdenie kellene a negatív megkülönböztetés ellen. Az energiát ugyanis a társadalmi feszültségek adják. Ezt az ördögi masinát nagyon nehéz leállítani, mivel nincsen kikapcsoló gombja. Van rajta egy piros fehér zöld színű „On”, oszt’ jónapot!
***
Afrikai mesék
Fordította: Dabi István
„Lokitoyo (Kenya)
Lokitoyo egy hallgatag, szerény fiatalember volt. Nem tudta mi az álnokság, és sokáig nagy naivitásának volt az áldozata.
- Az emberi színjáték túl bonyolult dolog az én számomra - állapította meg. - Elhagyom a falumat, az állatokhoz csatlakozom. Azok jobban megértenek engem, és én is jobban megértem őket, mint az embereket.
Összeszedte a holmiját, összecsomagolta és egy bot végére kötötte. Eloltotta a tüzet a kunyhója mellett, és nagy léptekkel elindult az erdő felé. Lokitoyo három napig vándorolt. Amikor behatolt a bozótba, evett egy keveset a magával vitt ételből, majd a folyóból oltotta a szomját. Magára csavarva a takaróját, lefeküdt az árokba aludni.
A negyedik nap reggelén elhatározta, hogy letelepszik ott, ahová megérkezett. A bozót szép volt, a föld jó, és onnan nem messze kis patak csordogált. Úgy döntött, hogy házat épít magának. Levágott pár ágat. Miután leszedte róluk a leveleket, a földbe döfte azokat. Sarat csinált, összekeverte száraz fűvel, és azzal befedte a falakat. Lekaszált egy kevés füvet, amiből tetőt készített. Utána ajtót formált bambuszrudakból, amiket megnedvesített fakéreggel fogott össze. Miután befejezte a házat, Lokitoyo elégedetten megkezdte magányos életét. Nagyon boldog volt, és összebarátkozott az állatokkal, amikkel találkozott, melyek a környéken éltek.
Egy reggel Lokitoyo kiment a házából, hogy gombát szedjen és kiásson néhány gyökeret, amik az élelmét képezték. Nem zárta be a háza ajtaját, de ki is mehetne be, hiszen ő volt az egész vidék egyetlen lakója. Már nem kellett félnie az emberektől.
Nem sietősen szedte Lokitoyo a gombát, és dobálta bele a kosarába, amit ő maga font bambuszrostokból. A Nap vidáman melegítette az egész természetet, és a föld a humusz kellemes illatát árasztotta. Ezután gyökereket ásott ki. Miután megtelt a kosara, elindult visszafelé. Sietni kezdett, mert hatalmas felhők borultak a Kilimanjáróra.
- Vihar közeledik. Tényleg sürgősen haza kell érnem.
Amikor Lokitoyo befordult a tisztásra, ahol a kunyhója emelkedett, nagyon boldog volt. Mindjárt otthon lesz, gondolta, de ekkor váratlanul hangot hallott:
- Állj!
Lokitoyo megdöbbenve állt meg, körülnézett, de semmi gyanúsat sem látott. Tett egy lépést előtte, de ismét hallotta a parancsoló hangot:
- Megtiltom, hogy belépj, én egy nagyon fontos személyiség vagyok.
Úgy tűnt, hogy a hang bentről jön. És az ajtó, ami egy pillanattal előbb még félig nyitva volt, közben becsukódott. Lokitoyo úgy gondolta, hogy a távolléte alatt tolvaj lopózott be a házába. Érezte, hogy elönti a harag, és dühösen így szólt:
- Ez a ház az enyém. Én építettem saját kezemmel, saját verejtékemmel. Utasítalak, hogy a lehető leggyorsabban hagyd el!
De senki sem jött ki.
A látogató hangja erősebben és még fenyegetőbben hangzott:
- Én vagyok a világ legfontosabb személye. Ha ide belépsz, megöllek.
Lokitoyo ez alkalommal megijedt. Már nem volt mersze dühösen rákiáltani a banditára, aki a hatalmába kerítette a lakását. De mégis, ki lehetett az az ilyen hatalommal rendelkező bandita?
- Ha ember, biztosan van fegyvere, és én semmit sem tehetek, hiszen védtelen vagyok. Ha állat, szörnyűséges lehet, mert a hangja az oroszlán hangjára hasonlít. Még a fogai között végezhetem. Mit tegyek? Mi lesz velem?
Megkerülte a házat, és benézett az ablakon, de semmit sem látott: túl sötét volt, hogy bármit is ki lehessen venni.
- Talán egy gonosz szellem, aki rosszat akar nekem - gondolta, és nagyon megijedt.
Nem tudva, hogy mit is tegyen, úgy döntött, hogy felkeresi az állatbarátait, azok biztosan segíteni fognak.
Legelőször a hiénával találkozott. Lokitoyo elmondta neki a kalandját, és segítséget kért tőle. A hiéna elkísérte egészen a kunyhóig. Be akart menni, de alig ért el az ajtóig, amikor felhangzott ugyanaz a fenyegető hang:
- Vissza! Nagyon fontos személyiség vagyok. Mindenkit megölök, aki csak átlépi a küszöböt.
A hiéna pánikba esett és meghunyászkodva elmenekült.
A nagyon szerencsétlen Lokitoyo felkereste a többi barátját is, a leopárdot, az orrszarvút, az elefántot, a bivalyt. Ugyanígy felkereste az oroszlánt is, aki mindig nagyon barátságos volt hozzá. Azonban ezek közül a hatalmas állatok közül egyiknek sem volt mersze szembeszállni a parancsoló hanggal. Senki sem merte kinyitni az elátkozott ház ajtaját.
Lokitoyo, amikor már teljesen elvesztette a bátorságát, leült egy rönkre. Állát a tenyerére támasztva szomorúan nézte a házát, ahová már nem mehetett be. Micsoda sorscsapás! Körülötte elnémult az egész bozót. Kibírhatatlan volt ez a csend. Lokitoyo hangosan siránkozott:
- Mi lesz most velem? Nagy istenek, mit tegyek, mit tegyek? Ez a betolakodó valóban egy nagyon fontos személy lehet, ha még a legjobb barátaimnak sem sikerült elkapniuk. Ki segít akkor nekem?
Lokitoyo sírva fakadt. Ezt látva a barna hangya, megsajnálva őt, felkínálta a segítségét, de Lokitoyo kedvesen így szólt:
- Szegény hangya! Azt hiszed, hogy te, a te parányi termeteddel legyőzhetsz egy olyan fontos személyt, aki még magát az oroszlánt is megrémítette? Nem látok semmiféle lehetőséget.
A Hangya Hölgy azonban nagyon bátor volt. Büszkén így felelt:
- Éppen az apró termetemmel mehetek be mindenhová, ahová csak akarok. Elbújhatok és megfigyelhetem az idegent. Engedd meg, hogy szerencsét próbáljak!
Lokitoyonak nem volt vesztenivalója, és mivel a Hangya Hölgy hangja annyira meggyőző, ő maga meg olyan bátor volt, hogy beleegyezett:
- Rendben van. Próbáld meg!
A hangya határozottan elindult a kunyhó felé. Alig ért az ajtóhoz, amikor a tekintélyes hang megdördült:
- Én fontos személy vagyok. Mindenkit megölök, aki csak ide belép.
A hangya habozott pár másodpercig. Lokitoyo azt mondta magában, hogy a játszmát ismét elvesztette... De a hangya folytatta az útját. Bement az ajtó alatt.
A fiatalember és minden állat remegett, a legrosszabbra vártak. A kunyhó mellett semmi mást nem lehetett hallani, csak a gyors lélegzetvételeket.
Amíg kint minden nyugodt volt, mi történt bent? A derék hangya végül felfedezte a bűnöst, aki egy szék alá bújt. Az egy ujjnál nem nagyobb féreg volt. A földön tekergett. Azt gondolta, hogy a ravaszságával kisajátítja Lokitoyo házát, és megakadályozza másoknak, hogy bemenjenek. Ah, micsoda gonosz is volt ez a földi giliszta!
De a hangya, akin a harag lett úrrá, keményen rákiáltott:
- Miért űzöl ilyen gúnyt velem? Mindjárt meglátjuk, mindjárt meglátjuk - a csápjait mozgatva az ellenségre támadt.
Egyetlen harapással végzett a gilisztával, ami szörnyűséges sikolyt hallatott. Összerándult és kimúlt. A hangya felemelte a holttestet, a kijárathoz vitte. Boldogan jelentette be:
- Mindenki jól figyeljen! Íme, a bűnös! Ez a fontos személyiség a valóságban csak egy földi giliszta volt. Nézzétek!
Az állatok nevetésben törtek ki. Lokitoyo is velük együtt nevetett. Derűs hangulat lett úrrá mindenkin: a feszültség és a félelem tovatűnt. Ezután jó volt élni.
A fiatalember köszönetet mondott a bátor hangyának. És az oroszlán, mintegy kiengesztelésképpen és kártérítésül megölt egy szép antilopot és neki adta.
Ekkor Lokitoyo megértette, hogy az állatok épp olyan álnokok, mint az emberek, és a boldog élethez arra van szükség, hogy az ember megfelelően válassza meg a barátait.
A Hangya Hölgyet pedig a szép erdő legbátrabb teremtményének ismerték el.”