Kövér László a barátságos és simulékony modorú házelnök elhatározta, hogy megkeresi Merlint a híres varázslót. Merlint, ha ő is úgy akarta, mindig megtalálták az ügyfelei. Ez általában a hangulatától és az elfoglaltságaitól függött. Mostanában már nem nagyon kereste az emberek társaságát, inkább a természetet gyógyítgatta. A házelnökre azonban rendkívül kíváncsi volt, ezért egy SMS-t varázsolt Kövér László szigorúan titkos mobiltelefonjára.

Kövér László csodálkozva olvasta az üzenetét: „A 717-es szobában vagyok. Hány cukorral kéred a kávét? Üdv, Merlin”. Nem nagyon tetszett neki a dolog. Magához hívatta Tóth László r. alezredest, az Országgyűlési Őrség Parancsnokát. A parancsok kissé félve jelentkezett a szigorú házelnöknél.

– Házelnök úr, Tóth László alezredes, jelentkezem. Mit parancsol, uram?

– Hogy a fenébe került egy közönséges varázsló a 717-es szobába? Mi van itt? Valami közönséges átjáróház? Mit gondolnak, miért vettem meg magukat? Tud valami elfogadható magyarázatot adni erre a betolakodóra?

– Jelentem, uram, nem nagyon, mivel nincs is 717-es szobánk.

Ebben a pillanatban megcsörrent a házelnök telefonja.

– Szia, Lackó fiam. Hagyd már békén azt a szegény parancsnokot. Nem tehet semmiről. Varázsló vagyok. Nem esik nehezemre bárhol és bármikor megjelennem, akár még a te alakodban is. Bevallom, manapság a nyílt utcán, nem szívesen tenném meg ezt. Alapjában véve békés természetű vagyok. Figyelj! Küldök hozzád egy egeret. Lehetőleg ne használjatok sokkolót, mert beledöglik. Kövesd csak bátran, ő majd elvezet hozzám.

– Rendben van, parancsnok. Legközelebb azért figyeljen jobban. Most eltűnhet a szemem elől.

A parancsnok megkönnyebbülten távozott. Ekkor, a kinyitott ajtón keresztül, besurrant egy fehér színű egér, élénken csillogó, zöld szemekkel.

– Mély tiszteletem, házelnök úr. Remélem, Merlin nem felejtett el szólni önnek, hogy jövök. Nagyon félek az elektromos sokkolóktól. Ha megkérhetném, kövessen, nagy jó uram.

– Megkérhetsz, és ha a kedvem úgy tartja, majd követlek is. Megjegyzem, hogy rendkívül nagy pofátlanságnak tartom, hogy egy házelnöknek egy egér parancsolgat. Annak az ágrólszakadt gazdádnak kellet volna idejönnie.

– Bocsáss meg, uram. Merlin egyáltalán nem a gazdám. Régóta nagyon jó barátok vagyunk. Nos? Menjünk, vagy keressünk valami más megoldást?

– Nem! Jó lesz így is. Méltóztatok jönni, bár az egész nagyon megalázó a számomra. Teljes mértékben méltóságomon alulinak tartom ezt az eljárást.

Az egér kissé félénken elindult, mivel nem nagyon bízott meg Kövér Lászlóban. Egy folyosó végen megtalálták a 717-es szobát. A házelnök kopogtatás nélkül, bőszen benyitott. Az egér megkönnyebbülten elszaladt.

– Ide figyelj, Merlin! Ez az én házam! Engedélyt kellet volna kérned, hogy beköltözz ide!

Merlin éppen kávét főzött egy lombikban. Szerette ezt a tevékenységet, ezért mindig a hagyományos módszert választotta. A varázsolt kávé ízét nem kedvelte. Barátságosan feltekintett a villogó tekintetű főméltóságra.

– Üdvözöllek, László. Úgy tudom, te akartál látni engem. A bársonyos modorod semmit sem változott. Hogy finoman fogalmazzak, meglehetősen rusztikusra sikeredett. Az emberek jelentős része általában köszönni szokott. Tudod, ez amolyan régi szokás. De, hagyjuk is… Feltételezem nem tánc- és illemórára jöttél.

– Nem. A modorom teljesen megfelelő. Eddig még senki sem mert panaszkodni rá. Köszönni pedig csak Orbán Viktornak vagyok hajlandó. Más nem érdemli meg. Megkérhetnélek arra, hogy ne tegezz! Megalázó és árt a méltóságomnak.

– Természetesen megkérhetsz, de egyáltalán nem érdekel. A méltóságod pedig még annyira sem. Na, bökd már ki végre, hogy mit akarsz tőlem. Az ostoba pökhendiség mindig feldühít. Ha sokáig szórakozol velem, átváltoztatlak takarítónővé, hogy megjöjjön a modorod. Tudod, őket nagyon kedvelem és tisztelem. Jókat lehet beszélgetni velük. Rendkívül sok, érdekes dolgot tudnak. Megjegyzem, rólad is.

– Te csak egy közönséges varázsló vagy, nem te döntöd el, hogy mi leszek. Szerencséd, hogy kérni, jobban mondva utasítani jöttem. Azt akarom, hogy az összes baloldali ember kínok-kínjával pusztuljon el. Lehetőleg jó hosszasan.

Merlin érdeklődve felpillantott és hamiskásan elmosolyodott.

– László, kedves gyermekem, nem kompenzálod egy kicsit túl te az MSZMP-és múltadat? Nem olyan nagy bűn az. Ahogy így elnézlek, ha nem lett volna a rendszerváltás, már benne lennél a Központi Bizottságban.

– Én soha nem voltam MSZMP-és, csak egy kicsit.

– Jól van, persze. Tudod, amúgy ez engem egyáltalán nem érdekel. A kérésedre visszatérve. Bár jártas vagyok a fekete mágiában, de csupán a te kedvedért nem fogom alkalmazni. Annyira azért nem vagy fontos. A népirtásokat pedig inkább megpróbálom megakadályozni. Artúrt is erre vettem rá, kisebb, nagyobb sikerrel. Meg kell értened, hogy az embertársaidról van szó és nem patkányokról. Persze, őket sem irtanám ki. Ha nem piszkálgatnátok állandóan az ökoszisztémátokat, nem lenne velük semmi gond. Alapvetően értelmes, barátságos lények.

– De a baloldal rendkívül kártékony. Csak rombolni tudnak és genetikailag rendkívül gonoszak. Pusztulniuk kell. Nem érdemelnek kegyelmet.

– Kétségtelenül rendkívül kemény fejed van, barátocskám. Szerencse, hogy jelenleg még nincs halálbüntetés. Nem ért téged gyermekkorodban valami nagy trauma? Rendkívül sötét erőket látok körülötted. Nem egy kellemes látvány. Hidd már el nekem, nem törnek az életedre. Nem nagyon szeretnek, de ez számodra szerintem megtiszteltetés.

– Természetesen. Aki engem nem szeret, az szemét baloldali. Áskálódó kommunista. Csak mi vagyunk jók és csak mi vagyunk képesek megmenteni a nemzetet.

– A nemzetedet jelenleg az ostobaságon kívül semmi más veszély nem fenyegeti. Nekem nyugodtan elhiheted ezt. Elég nagy tapasztalattal rendelkezem az ilyen dolgokban. És mond csak, barátocskám, kiket tekintesz te baloldaliaknak? Úgy érzem, kissé tágan értelmezed ezt a fogalmat. Szerintem te már az óvodásokban sem bízol. Ha teljesíteném a kérésedet, a végén elég kevesen lődörögnének ebben az országban. Állandóan azon siránkoztok, hogy kevesen vagytok, te mégis egy radikális népességfogyást szeretnél? A paranoiának, barátom, van egy foka, amit már kezeltetni kell. Persze nem kötelező, de azért ajánlatos.

– Nem vagyok paranoiás, átkozott, szenilis varázsló! Úgy látom, te is csak egy mocskos kommunista vagy!

– Pontosan erről beszéltem neked. Gondolkozz egy kicsit, László. Mint azt te is jól tudod, én egy varázsló vagyok. A természet problémái sokkal jobban érdekelnek a politikánál. Ha már mindenképpen be akarsz skatulyázni, akkor inkább radikálisan zöldpárti vagyok. Nos, barátom, akkor kik is azok a gaz baloldaliak?

– Azok, akik kritizálnak bennünket és aljas módon hazudoznak. A belső árulók és a külső külföldi megbízóik. Azok is ármánykodó baloldaliak. Halál rájuk!

– Értem. Szóval Európa lakosságát is csökkenteni szeretnéd. Nem akarlak elszomorítani, de ez nem fog menni. Alapvetően szeretem az embereket, még téged is. Sajnállak és féltelek, legfőképpen önmagadtól. Nem kéne ennyire komolyan venned a dolgokat. Még egyszer elmondom, barátom. A világ nagy része nem az ellenséged, még ha te ezt is szeretnéd. A baloldal pedig nem azonos az Apokalipszis négy lovasával. A négy lovas, tudod, nem valami ideológiát képvisel. Ők a háborút, a hódítást, a halált, az éhínséget jelképezik.

– Erről beszélek, Merlin. Pontosan ezt okozzák a baloldaliak. Ők az Apokalipszis lovasai!

– Összehozzalak velük? Figyelmeztetlek, ők nem olyan barátságosak, mint én. Nem nagyon lenne időd arra, hogy ideológia vitákba bocsátkozz velük.

– Akkor tehát nem segítesz nekem, te átkozott vénember. Te is csak egy mocskos áruló vagy!

– Bizonyos szempontból nézve, igen. A kisstílű hatalmi machinációitokban nem fogok részt venni. Nevetségesnek és károsnak tartom. Ha megbékélést szeretnél, abban tudnék nektek segíteni. Ezzel természetesen az ország is jobban járna. Egy kicsit persze vissza kellene fognotok a harácsolásotokat.

– Soha, soha, soha! Mi soha nem békülünk ki az ellenséggel! Meg fogjuk semmisíteni őket! Nélküled is nagyon könnyen végezni tudunk velük.

– Ebben nem kételkedem, barátom. A hatalom a ti kezetekben van. Két lehetőségetek van. Vagy bölcsen kormányoztok, vagy visszaéltek vele. Azt hiszem, ti végérvényesen döntöttetek. Egy ideig persze menni is fog. Ebben is nagy tapasztalatom van.

– Azonnal takarodj innen! Gaz árulóknak nincs helyük a házamban!

– Nyugodj már meg, László fiam. Majd elmegyek, ha úgy akarom. Ebbe neked nem sok beleszólásod van. Hány cukorral kéred a kávét?

– Egy árulótól nem fogadok el semmit! Tudd meg, hogy Orbán Viktor sokkal nagyobb államférfi, mint te vagy!

– Ez így is van, mivel én a legkisebb mértékben sem vagyok az. Tudod, inkább csak próbálom őket jobb belátásra bírni. Néha sikerül is, de ehhez az kell, hogy ne gondolják magukat a világegyetem középpontjának. Bevallom, ritkán lehet erről meggyőzni őket.

– Ezt még keservesen megbánod, Merlin. Ebben az országban soha többet nem kapsz megbízást, vagy munkát.

– Ezzel bizony nagyon sokan így vannak nálatok. Ti még azt sem tudjátok, hogy mennyi szegény emberetek van. A biztonság kedvéért ezt azért nem ártana tudnotok. Néha egészen meglepő dolgokra képesek. Kérlek, vigyázz az egészségedre, barátom. Ez az életvitel nem túlságosan egészséges. Próbálj meg lefogyni egy kicsit. Várjál. Mielőtt, természetesen köszönés nélkül, elviharzanál, mondanék neked még valamit. Ha a miniszterelnököd valahol, egy sziklában találna egy kardot, ne erőlködjön azzal, hogy kihúzza. Nem fog neki menni. Én azért elköszönök. Ez egy régimódi szokásom. Isten legyen veled, barátom.

***

Terence Hanbury White – Üdv néked Arthur, nagy király (részlet)

Fordította: Szíjgyártó László

„Mikor Lancelot egy egyenes úton lovagolt végig, észrevette, hogy az út másikvége felől két ember nyargal felé. Egy lovag meg a felesége. A hölgy elöl, sebesen, mint az őrült, a lovag meg utána. Kivont kardja villogott.

– Hohó! Hohó! – kiáltotta Lancelot, és elébük vágtatott.

– Segítség! – sikította a hölgy. – Jaj, mentsen meg! Le akarja csapni a fejem.

- Hagyja békén azt a nőt! Takarodjon! – ordította a lovag. – A feleségem, és felszarvazott!

– Nem igaz! – jajveszékelt a hölgy. – Jaj, uram, mentsen meg tőle. Kegyetlen, brutális vadállat. Azért féltékeny, mert szeretem az unokabátyámat. Mért ne szerethetném az unokabátyámat?

– Parázna nőszemély!– kiáltotta a lovag, és megpróbált lesújtani az asszonyra. Lancelot közéjük rúgtatott, és így szólt: – Igazán nem szabad így rátámadni egy nőre. Nem érdekel, hogy ki a vétkes, de egy nőt akkor sem szabad megölni.

– Mióta?

­ Amióta Arthur a király.

– Ez a nő a feleségem – mondta a lovag. – Semmi köze hozzá. Takarodjon! És akármit is mond, felszarvazott!

– Nem én, dehogy szarvaztalak fel – mondta a hölgy. – De te zsarnok vagy. És iszákos.

– És ki miatt lettem iszákos, mi? Különben az iszákosság se nagyobb bűn, minta házasságtörés.

– Csönd! – mondta Lancelot. – Fogják be a szájukat mind a ketten! Rossz hallgatni. Addig lovagolok maguk közt, míg le nem csillapodik, uram. Vagy inkább volna kedve velem megvívni, ahelyett, hogy megölné ezt a hölgyet?

– Szó sincs róla – mondta a lovag. – Magára ismertem az ezüst pajzsáról, maga Lancelot, és nem vagyok olyan hülye, hogy megvívjak magával, főleg egy ilyen ringyóért nem. Mi az ördögnek avatkozik bele?

– Azonnal távozom – mondta Lancelot –-, mihelyt lovagi becsületszavára megígéri, hogy nem fog asszonyt ölni.

– Dehogy ígérem!

– Hiába is ígérnéd – mondta a hölgy. – Ha megtennéd, akkor se tartanád meg.

– Mocsárlakók ügetnek utánunk – mondta a lovag. – Katonák. Nézzen csak hátra. Talpig fegyverben. Lancelot visszafogta a lovát és hátranézett. A lovag abban a pillanatban áthajolt mellette, és lecsapta a hölgy fejét. Mikor Lancelot, mivel nem látott sehol sem katonát, visszafordult, észrevette, hogy a hölgy fej nélkül ül mellette a lovon. Lassan balra dőlt, és leesett a porba. A lova csupa vér volt.

Lancelot elfehéredett.

– Ezért megölöm – jelentette ki. A lovag azon nyomban leugrott a lováról és a földre vetette magát.

– Ne öljön meg! – kiáltotta. – Kegyelem! Felszarvazott!

Lancelot is lóról szállt, és kihúzta a kardját.

– Álljon fel – mondta. – Álljon fel és küzdjön, maga, maga...

A lovag négykézláb feléje kúszott a földön, és belekapaszkodott a combjába. Mivel ilyen közel volt a bosszúszomjas Lancelot-hoz, az nem sújthatott le rá a karddal. – Kegyelem! – Megalázkodása láttán Lancelot megborzadt.

– Álljon fel – mondta. – Álljon fel és küzdjön. Ide figyeljen, levetem a páncélom, és a puszta kardommal küzdök meg önnel.

De a lovag csak annyit tudott kinyögni, hogy: - Kegyelem! Kegyelem!

Lancelot megborzongott, de nem a lovagtól, hanem a lelkében feltámadó kegyetlenségtől. Undorodva feltartotta a kardját, és ellökte magától a lovagot.

– Nézze, mi vért ontott – mondta.

– Ne öljön meg – mondta a lovag. – Megadom magam. Megadom magam. Nem ölhet meg valakit, aki kényre-kedvre megadta magát. Lancelot hüvelyébe lökte a kardját és visszahátrált a lovagtól, mintha önnön lelkétől hátrálna vissza. A lelke mélyén érezte, hogy kegyetlen és gyáva: ezért volt ugyanakkor bátor és jószívű.

– Álljon fel - mondta. – Nem bánom. Álljon fel és menjen. A lovag fölnézett rá, aztán tántorogva fölállt. Nem volt más, mint Sir Bedivere.”