Tulajdonképpen mi még az idegengyűlölethez is teljesen hülyék vagyunk. Bemondta a tévé, a rádió, ki volt szépen plakátolva, sőt még személyesen a miniszterelnök is rákérdezett, hogy van-e hozzá kedvünk? Hogyne lenne! Már régóta csak a kedvező alkalomra vártunk. Üsd, vágd, nem apád! Betyár virtus, vagy mi a fene.

Először ott bicsaklott meg ez a nagy nemzeti nekibuzdulás, hogy elfelejtették velünk pontosítani a gyűlöletünk tárgyát. A plakátokra nincs sehova odaírva, hogy konkrétan, ki is az elvetemült, aki kedvtelésből Magyarországra szeretne jönni, azután mindenáron ki akar minket túrni a saját hazánkból. Nagy igyekezetében az ember ilyenkor aztán piszkosul elkezdi utálni azokat akiket kell. Hogy kiket? Hát azokat, azokat az izé..., mindegy, na. Tudom és kész. Nem vagyok én ostoba, tökéletesen meg tudom saccolni. A külföldiül beszélőket, meg persze azokat, akik olyan külföldiesen néznek ki. Meg a segítőiket. És a segítőik segítőt. És persze a segítőik segítőinek segítőit...

Emiatt aztán az lett a vége a nagy offenzívának, hogy mindenki kedve szerint azt gyűlölhet, akit csak akar. Keresztbe, kasba, széltébe, hosszába. Ha úgy gondolom, buzgó imádságok közepette, orrba verem a szomszédomat, mert valami ismeretlen isteneknek áldoz a hátsó kertben. Aztán a végén kiderül, hogy csak szalonnát sütöttek. Sajnálatos eset. Furcsán viselkedtek, na. Még tüzet is raktak, mint a pápuák.

Az lett volna a célszerű, ha mindenki kapott volna egy „Magyar vagyok, nem turista!” közhely-pólót. Aki pedig várost nézni jön hozzánk az egy „Turista vagyok, nem bevándorló! Ez nagyjából azt jelenti, hogy mentességet élvezek.” feliratút. Így már mindjárt szervezettebben ugorhattunk volna neki a Kristallnacht-nak.

Ennek sajnálatos hiányában, szegény Kovács Zoltán, kormányszóvivő úr és frontember láthatóan egyre meggyötörtebb állapotban kénytelen minden atrocitás után közölni a közvéleménnyel, hogy sajnos fatális tévedés történt, de azért nem jártunk olyan messze az igazságtól. Legközelebb majd biztos beletalálunk pontosan a bajok közepébe. Ezáltal a haza is nagy valószínűséggel fényre fog derülni, vagy valami hasonló égi jelenség fog történni. Azt állítja, hogy nekünk ettől sokkal jobb lesz, és ez a lényeg. A többi csupán járulékos veszteség, baráti tűz, jobban mondva eltévedt ökölcsapás.

A gyűlölet már csak ilyen. Nagyon nehéz kordában tartani. Tisztességes politikus nem is nagyon játszadozik vele, már csak a saját jól felfogott érdekében sem. Jelenleg valami politikai hasznot persze ki lehet vele belőle csikarni, és pozőr módjára el lehet vele játszani a haza megmentőjének bájos szerepét. Ha azonban ez nem párosul valami látványos eredménnyel, a hűséges harcostársak előbb, vagy utóbb, de megunják a dolgot és elkezdik követelni a zsoldjukat. Csúnya históriákat lehet olvasni erről a történelemkönyvekben és a világirodalomban. Ott van példának egy rakat királydráma.

Egyre több jel mutat arra, hogy a polgárok ellenállása megcincálta a kormány mesterien felépített propagandáját. Illetve hülyeségeket beszélek. Nincs itt semmiféle ellenállás, csak jó szándék, segítőkészség és együttérzés. Egyre több kölcsönösen pozitív tapasztalat halmozódik fel a menekültekkel kapcsolatban. Ennek hatására a támadások mindinkább groteszkebbekké és vállalhatatlanabbá válnak.

A kormány természetesen megpróbál minden eszközt bevetni azért, hogy a feszültséget a végletekig feszítse és legfőképpen fenntartsa. Ha hazudni kell, akkor hazudik. Eddig ebből baj még nem történt.

A támadásból azonban úgy néz ki, lassan, de biztosan átmennek védekezésbe. A déli határzár épül ugyan, de nem úgy, ahogy azt eredetileg elképzelték. Az egész akció egy karikatúrává torzult, ami így az egész kaiserlich und königlich Orbán rezsimet kitűnően jellemzi. Ad-hoc döntéseket hoznak, hasra csapva, előkészítés és hatásvizsgálatok nélkül, aztán menet közben elkezdenek vadul improvizálni. Hogy ne érje szó a ház elejét – csak azért is, merő dacból – tessék-lássék lezárják ugyan a beígért határszakaszt, de a menekültek bejutását ez a ákombákom tákolmány nem nagyon nehezíti meg.

A problémákra hamis és rossz válaszokat adnak, amit valamiként mindig korrigálni kell. Már az elején világos volt az, hogy ez a „határzárosdi” csak egy méregdrága blöff. A valódi problémákat a lakosság egy része kezdte el megoldani a korrupcióba gabalyodott kormányzat helyett. Ez a legnagyobb kudarc, ami ezt az egész xenofób propagandát érhette. Túlságosan sokan húzták ki a fejüket a hurokból. Amikor a lakosság józan gondolkodású része rádöbbent arra, hogy a helyzet tarthatatlan, cselekedni kezdett. Az azért mégsem járja, hogy kisgyerekek éhezzenek és szomjazzanak. Nem kötelező ehhez római katolikusnak lenni. Ferenc pápa sem ezért szólalt fel, hanem mert derék, lelkiismeretes ember.

A kormány egy agresszív versengési stratégiát szeretett volna rátukmálni a társadalomra, amelyre, váratlan módon, a lakosság egy része a menekültekkel való együttműködéssel válaszolt. A jelek szerint ez a stratégia társadalom számára is jóval kifizetődőbb.

Ennek a problémának a kezelése az állam feladata lenne és nem a civil társadalomé. A kormány számára pont az lehetett a meglepő, hogy magáneberek az ő megkérdezésük nélkül, önálló döntést mertek hozni. Tőlük teljesen függetlenül segítettek. Hová tűnik így a mindenről gondoskodó állam mítosza? Jézusom, csak nem kialakulóban van egy új polgári réteg? Nincs is rá elég pénzük, hogy azok legyenek. A polgárosodás a tervek szerint Mészáros Lőrinc privilégiuma.

Ma már világosan látszik, hogy a legfőbb célpontja ennek a kampánynak, az elterelésen kívül, a demokratikus – ebbe természetesen konzervatív gondolkodásúak is beletartoznak – oldal genetikailag kódolt ellenséggé való beállítása volt. Meg is kapta érte a „pofájába”, hogy fogadja csak be a menekülteket ha már annyira odavan értük. Abba már nem gondoltak bele a derék honvédők, hogy itt nem egészen erről van szó. Az üldözöttek nem albérletet keresnek, hanem önálló, normális életet. Olyat, amilyet megszoktak, nem olyat amilyen a miénk. Budapest már most is multikulti, nem kel ettől ilyen nagy mértében rettegni. A Szent Jobb körmenetet ettől még nyugodtan meg lehet tartani. Néhányan legfeljebb majd csodálkoznak azon, hogy milyen nagy becsben tartunk egy levágott kézfejet.

Nagyon érdekes helyzet alakult ki. A menekültek segítőit úgy tudná „legyőzni” a miniszterelnök úr, ha minden erővel átvenné tőlük a kezdeményezést, azaz iramnyúlként nekilátna normálisan kezelni a kialakult helyzetet. Ez azonban azt jelentené, hogy az egész eddigi ténykedése egy ordas hazugságra épült és feleslegesen költött el egy csomó közpénzt. Az államfő harci kedvét ismerve – a hívei gyárilag beépített memória hibájára alapozva – lehet, hogy ki fog találni valami extrém közbülső megoldást. Úgy néz ki most a fogolytáborokban látja a haza üdvét, oda ugyanis illetéktelen személyek nem teheti be a lábukat.

A kérdés már csak az, hogy a tizenegyes század képes lesz-e ellenállni az óberszt úr haragjának. Sajnos az egy ideig még veszettül itt fog velünk ordítozni.

***

 Jaroslav Hašek – Švejk

Egy derék katona kalandjai a világháborúban (részlet)

Fordította: Réz Ádám

„- Na, ugye - mondta Švejk - maguk is látják, hogy mindent el kell szenvedni a császár őfelségéért. A gyomorpumpálást is meg a beöntést is. Amikor évekkel ezelőtt az ezredemben szolgáltam, ott még rosszabb volt. Az ilyen maródiakat gúzsba kötötték, és bedobták egy lyukba, hogy kikúrálódjanak. Ottan nem voltak ágyak és matracok, mint itten, sem pedig köpőcsésze. Csak egy üres priccs, és azon feküdtek a maródiak. Egyszer az egyiknek eredeti tífusza volt, és mellette a másiknak feketehimlője. Mind a kettő gúzsba lett kötve, és a regimentarct hasba rugdosta őket, hogy szimulánsok. Aztán mikor ez a két katona meghalt, az egész dolog belekerült a parlamentbe és az újságba. Nekünk mindjárt megtiltották, hogy azt az újságot olvassuk, és ládavizit volt, hogy kinek van ilyen újságja. És amilyen pechem nekem mindig van, az egész regimentbe senkinél se találták meg, csak nálam. Így aztán regimentraportra vittek, és az óberszt, [ezredes] egy nagy ökör, isten nyugosztalja, ordítozni kezdett velem, hogy álljak egyenesen, és mondjam meg, hogy ki írta meg ezt annak az újságnak, mert különben felhasítja a pofámat az egyik fülemtől a másikig, és lecsukat, amíg belekékülök. Aztán odajött a regimentarct, az öklével hadonászott az orrom alatt, és azt kiabálta: "Sie verfluchter Hund, sie schäbiges Wesen, sie unglückliches Mistvieh, [ "Maga átkozott kutya, maga rühes alak, maga szerencsétlen barom,"] te szocialista zsivány!" Én csak nézek egyenesen a szemükbe, meg se moccanok, és hallgatok, a jobb kezem a sapkámnál, a bal kezem meg a nadrág varrásán. Úgy futkostak körülöttem, mint a kutyák, ugattak rám, és én folyton csak állok. Hallgatok, tisztelgek, és a bal kezem ott van a nadrág varrásán. Mikor így tomboltak vagy egy félóra hosszat, az óberszt odarohant hozzám, és rám ordított: "Hülye vagy, vagy nem vagy hülye?" - "Óberszt úrnak alázatosan jelentem, hogy hülye vagyok." - "Huszonegy nap szigorított a hülyeségért, hetenként kétszer böjt, negyvennyolc óra spangliban, [bilincsben] rögtön lecsukni, nem adni neki semmit zabálni, kikötni, megmutatni neki, hogy a kincstárnak nincs szüksége hülyékre. Majd mi kifüstöljük belőled az ilyen újságokat, te disznó", határozta el végre hosszas szaladgálás után az óberszt úr. Míg én ültem, a kaszárnyában csodák történtek. Az óberszt úr megtiltott a katonáknak mindenféle olvasást, még a "Prágai hivatalos újság"-ot is, a kantinban nem volt szabad újságba csomagolni se a virslit, se a kvarglit. Attól fogva a katonák elkezdtek olvasni, és a mi ezredünk lett a legműveltebb. Elolvastunk minden újságot, és minden században verseket meg dalocskákat írtak az óberszt úr ellen. És ha történt valami az ezredben, mindig akadt a mansaftból [legénységből] egy jótét lélek, aki megírta az újságnak, ilyen címmel: "Embertelen bánásmód a hadseregben." És még ez se volt elég. Írtak a képviselőknek Bécsbe, hogy lépjenek közbe az érdekünkben, és ezek egymás után kezdtek interpellálni, hogy a mi Herr óbersztünk egy állat, és ilyeneket. Valami miniszter bizottságot is küldött hozzánk, hogy vizsgálja ezt ki, és egy hlubokái fiú, a Franta Henčlů azután két évet kapott, mert ő volt az, aki a képviselőkhöz fordult Bécsbe egy pofon miatt, amit a gyakorlótéren kapott az óberszt úrtól. Aztán amikor a bizottság elment, az óberszt úr sorakozót parancsolt az egész ezrednek, és azt mondta, hogy a katona az katona, az be kell hogy fogja a pofáját és szolgáljon, és ha nem tetszik neki valami, az függelemsértés. "Azt hittétek, ti nyavalyások, hogy az a bizottság segít rajtatok?" mondta az óberszt úr, "hát kutyagumit segített. Most pedig minden század defilírozni fog itt körülöttem, és hangosan elismétli, amit mondtam." És úgy mentünk, egyik század a másik után, reksz saut, [jobbra nézz!] ahol az óberszt úr állt, kezet a puskaszíjhoz tartva, és odaordítottuk neki: "Azt hittük, mi nyavalyások, hogy az a bizottság segíteni fog rajtunk, hát kutyagumit segített." Az óberszt úr úgy nevetett, hogy a hasát fogta, amíg a defilírozásban oda nem ért a tizenegyes század. Ez csak jött, dobbantott, és amikor az óberszt úrhoz ért, semmi, egy hang se, nagy csönd. Az óberszt úr vörös lett, mint egy kakas, és visszaküldte a tizenegyes századot, hogy csinálja meg még egyszer. És a század defilíroz, és hallgat, csak a sorok egymás után pimaszul belebámulnak az óberszt úr szemébe. "Ruht!" [Pihenj!] mondja az óberszt úr, és fel-alá járkál az udvaron, lovaglópálcával veri a csizmaszárát, köpköd, és egyszerre csak elordítja magát: "Abtreten!" [Lelépni!] felül a gebéjére, és már kint is van a kapun. Mi meg vártuk, hogy mi lesz a tizenegyes századdal, de semmi. Várunk egy napot, kettőt, egy egész hetet, és még mindig semmi. Az óberszt úr meg se jelent a kaszárnyában, aminek nagyon örült az egész legénység, a sarzsik és a tisztek is. Aztán új óbersztet kaptunk, a régiről azt mesélték, hogy valami szanatóriumban van, mert saját kezűleg levelet írt a császár őfelségének, hogy a tizenegyes század fellázadt.”