„Fontos tudnunk, hogy szélsőséges körülmények (pl. gazdasági, szociális válság, kisebbségbe, izolációba kerülni, külföldi környezet, stb.) hatására teljesen egészséges emberek is mutathatnak úgynevezett paranoid reakciót, vagyis indokolatlanul gyanakvóak, bizalmatlanok lehetnek környezetükkel szemben.” (Mi a paranoia?)

Én is valami ilyesmi időszakot éltem át 1963 nyarán. A paranoid reakciókat természetesen én magam is könnyedén produkáltam. Betegesen irtóztam ugyanis a gyorséttermek alkalmazottaitól. Tökéletesen meg voltam győződve arról, hogy folyamatosan megfigyelnek és orvul az életemre törnek. Gyanakvásomnak természetesen volt is némi alapja. Ha váratlanul legyömöszölnek valakinek a torkán egy egész hamburgert, azt nagyon könnyű beállítani úgy, hogy az illető csupán a saját mohóságának esett az áldozatául. Mit mutathat ki ilyenkor egy törvényszéki boncolás? Csupán emésztetlen ételmaradványokat az illető nyelőcsövében.

Akkoriban volt is mitől tartanunk. Épp csak túl voltunk az 1962-es kubai rakétaválságon és ott találtuk magunkat a fokozódó hidegháború kellős közepén. Nem volt túl megnyugtató érzés, hogy két, egymással ellenséges, hiperparanoiás szuperhatalom állig fel volt fegyverkezve atomfegyverekkel. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió ráadásul rá is játszottak erre a félelemre, hogy ne kelljen sokat magyarázkodniuk a fegyverkezési verseny irdatlan költségei és egyéb gaztetteik miatt. Tulajdonképpen az emberek többsége úgy tartotta, a világvége nem túlságosan elérhetetlen lehetőség. Ez azokban az időkben sokak számára teljesen természetes dolognak tűnt.

Akkoriban „In Flagranti” néven üzemeltettem egy magánynyomozó irodát Washgington DC-ben, mégpedig az észak-nyugati 12. utcában. Az ajtóm üvegablakára divatos, szépen olvasható betűkkel kiírva az alábbi felirat szerepelt:

In Flagranti
Private Detective Agency
Mr. Erich Ludendorff

Elsősorban különféle családi problémákkal, házastársi féltékenységekkel, örökségek körüli csatározásokkal, kompromittálással, bizonyítékok hamisításával, hazugságok szakszerű kidolgozásával, hamis tanúskodással foglalkoztam, teljesen gátlástalanul és ennek következtében rendkívül jövedelmezően.

'63 nyarán – talán úgy július közepén – kopogtattak az ajtómon. Éppen egy lepedőt rágcsáltam, mivel akkoriban szerettem volna leszokni a dohányzásról és erre számomra ez tűnt a legcélszerűbb módszernek. Gyorsan eltüntettem a lepedő maradványait és kiszóltam az illetőnek, hogy nyugodtan bejöhet.

Ennek ellenére a látogatóm kimondottan idegesen nyitott be hozzám. Gyanakodva körbenézett, majd halkan, szinte suttogva megkérdezte tőlem:

– Mondja meg kérem, Mr. Ludendorff. Hajlandó ön őszintén kijelenteni azt, hogy ebben az irodában önön kívül nem tartózkodik senki más?

– Természetesen. – válaszoltam – Amint azt ön is láthatja, ez a szoba meglehetősen kicsi, mondhatni aprócska. Biztos feltűnt volna, ha rajtam kívül valaki itt tartózkodna, főleg ha az illető dohányzik. Nyugodjon meg, kérem. Teljesen egyedül vagyunk.

Az ismeretlen erre megkönnyebbülten felsóhajtott. Feltűnt számomra, hogy ügyfelem rendkívül hasonlított Robert McNamarára, a Kennedy-kabinet védelmi miniszterére. Ez meglehetősen különösnek tűnt a számomra.

– Ez rendkívül megnyugtató. Ha nem haragszik meg érte, a biztonság kedvéért egy kicsit azért körbenéznék – közölte velem meglehetősen határozottan.

Ezután alaposan átvizsgált mindent, a fiókoktól kezdve a szekrényekig. Amikor mindezzel végzett, a zakója zsebéből elővett egy ollót, majd elvágta a telefonzsinóromat. Nem volt időm, hogy meglepődjek ezen, mivel az íróasztallámpámat egyszerűen kivágta az ablakon. Még egyszer kinézett az ajtón, gondosan kulcsra zárta, majd leült velem szemben.

– A nevem Erwin Rommel, de nem állok semmiféle rokonságban a heidenheimi Rommelekkel. A szüleim Szicíliából vándoroltak be az Egyesült Államokba.

– Értem, Mr. Rommel. Megesik az ilyesmi. Mi, Ludendorffok például írek vagyunk. Elmondaná, hogy tulajdonképpen miben segíthetek önnek?

– Persze. Azaz köszönöm. Arról van szó, Mr. Ludendorff, hogy úgy érzem már régóta követnek. Szinte mindenhol. mindenhová. Mindenhol amerre csak járok, ott vannak. – felelte zavartan.

– Le tudná írni közelebbről az illetőket? – kérdeztem.

– Mi? Mármint azokat, akik követnek engem? Természetesen nem. Amint óvatosan hátrafordulok, vagy megállok és úgy teszek mintha csak a kirakatokat nézegetném, azonnal eltűnnek. Soha nem láttam még őket. Legfőképpen pont ezért gondolom, hogy követnek. Nem amatőrökről lehet ugyanis szó, akiket csak úgy egyszerűen ki lehet szúrni. – válaszolta rémülten.

– Ne haragudjon, Mr. Rommel, ez azonban azt is jelentheti, hogy önt nem követi senki. Az is pont ilyesmikkel jár. – feleltem neki, hogy megnyugtassam.

– Talán. De nekem ezt pontosan kell tudnom. Kérem, segítsen rajtam! Még azt sem tudom, hogy mit akarhatnak tőlem.

– Ez esetleg a munkájával lehet összefüggésben. – mondtam – Mi is az ön foglakozása, Mr Rommel?

– Taxisofőr vagyok. Ez az ami leginkább megrémít. Mit akarhatnak egy washingtoni taxisofőrtől és egyáltalán kik? – felelte teljesen kétségbeesetten.

Hirtelen arra gondoltam, ennek a Rommelnek talán inkább egy pszichiáterre lenne szüksége. Aztán gyorsan el is hessegettem magamtól a gondolatot. Mégiscsak jobb, ha nekem fizet.

– Tökéletesen megértem az ön problémáját, Mr. Rommel. Valóban különös ügyről van szó. Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy kiderítsem, kik állnak, illetve követik önt a háttérben. Az áraim meglehetősen szolidak, méltányosak. Napi 300 dollárért feltűnés nélkül követem magát és így kiderül, ha más is ugyanezt tenné önnel.

– Rendben van. - mondta Mr Rommel egészen megkönnyebbülve. – Ez rendkívül kedvező ajánlatnak tűnik. El tudná kezdeni a követésemet még ma?

– A legnagyobb örömmel. Ha viszont este dolgozni fog, akkor a taxiköltségemet is fel kell számítanom önnek. Mármint amivel követni fogom. – közöltem vele, elvégre úgy gondoltam, valószínűleg egész éjszaka mászkálhatok utána mindenfelé Washington utcáin.

Mr. Rommel szakszerű megfigyelését nagyjából egy héten keresztül végeztem és rendkívül meglepő eredményre jutottam. Erwin Rommelnek teljesen igaza volt. Már az első éjjel kiszúrtam, hogy folyamatosan követi őt egy illető, aki feltűnően hasonlított Ernesto Che Guevarára. Természetesem fogalmam sem volt mi lehetett ezzel a comandante célja. Guevara követése közben észrevettem, hogy őt is követi valaki, mégpedig egy olyan illető, aki a megszólalásig hasonlított Andrej Gromikóra, a Szovjetunió akkori külügyminiszterére. Ez azonban még rejtélyesebbé tette az esetet. Elhatároztam, hogy végleg pontot teszek az ügy végére.

Amint kedvező lehetőségem adódott rá, fegyvert nyomtam Che Guevara halántékának és figyelmeztettem rá, hogy szétloccsantom az agyát.

Ezen egy kicsit meglepődött, majd azután érdeklődött, hogy van-e valami módja annak, hogy ezt valahogy elkerülje.

– Igen, bocsánat. Erről hirtelen el is feledkeztem – válaszoltam kissé zavartan. – Ön véletlenül nem Ernesto Che Guevara?

– Nem. Miért? Talán hasonlítok rá? A nevem Otto von Bismarck, de semmi közöm sincs a poroszokhoz. A családom spanyol származású. Tulajdonképen akkor most mi baja van velem?

– Mr. Erwin Rommel bízott meg azzal, hogy derítsem ki azt, hogy miért követi. Ott. – mutattam – Őt. Látja? Azt a taxisofőrt, aki pont a másik irányba néz. Nagyon hasonlít Robert McNamarára.

– Igen, látom. De ő ezek szerint akkor nem is Robert McNamara a nemzetvédelmi miniszter? Azt hittük, szabadidejében taxizik. Ezért is figyeltette a kubai titkosszolgálat. Ennek azonban így már nincs is értelme. Mr. Erwin Rommelnek, a taxisofőrnek semmi jelentősége sincs számunkra.

Miután ezt az ügyet tisztáztuk, Mr. von Bismarckot figyelmeztettem arra, hogy őt Andrej Gromiko követi, vagy valaki, aki nagyon hasonlít rá. Elhatároztuk, hogy végleg pontot teszünk az ügy végére.

Amint kedvező lehetőségünk adódott rá, fegyvert nyomtunk Andrej Gromiko halántékának és figyelmeztettük rá, hogy közös erővel szétloccsantjuk az agyát, ha nem mondja meg, hogy ki ő, és mit akar Otto von Bismarcktól.

Az illető erre teljesen elképedt.

– Uraim, itt valami kínos félreértés történt. Ön tehát nem is Ernesto Che Guevara, aki Robert McNamarát követi? A KGB csak arra volt kíváncsi, hogy mi lehetett ezzel a kubaiak célja. Tudják, ez a rakétaválság mindenkit rendkívül felzaklatott.

– Hát igen. Ez így van. Feltételezem ön akkor nem Andrej Gromiko. – mondta Otto von Bismarck a teljesen összezavarodott KGB ügynöknek.

– Nem. Persze hogy nem. A nevem Erich von Manstein. Tudják ez egy kiterjedt, ősi család Fehéroroszországban. De mondja csak, Mr. von Bismarck, mit akarnak önök McNamarától?

– Most már semmit, Mr. von Manstein. Kiderült, hogy ő nem az amerikai védelmi miniszter, hanem Erwin Rommel és olasz. Egy egyszerű taxisofőr.

Elhatároztuk, hogy végleg pontot teszünk az ügy végére. Amint kedvező lehetőségünk adódott rá megszokásból fegyvert nyomtunk Erwin Rommel halántékának, majd elnézést kértünk tőle, hogy véletlenül megrémisztettük. Rommel, von Bismarck és von Manstein tisztázták az egymás közötti félreértéseiket.

Nem véletlenül voltak tehát ezek az idők ennyire paranoiásak. Az emberek soha nem tudták eldönteni, hogy kik követik őket, milyen célból és vajon mennyi atomtöltetet szánnak nekik. A politikusok mániákusan emlegették a béke megőrzését és a biztonságot, de jól tudtuk, aki túlságosan sokat mondogatta ezt, az valahol éppen egy fegyveres konfliktust készült kirobbantani.

Erwin Rommel végre nyugalomra vágyott, és ezért 1963 novemberében elköltözött a texasi Dallasba. Sajnos ez a döntése nem bizonyult túlságosan szerencsésnek. Egész további életében gyötörte a lelkiismerete, hogy John Fitzgerald Kennedy-t tulajdonképpen miatta ölték meg, pusztán valami félreértésből.