"Az EU 53 éve bolondít minket. Mi pedig következetesen bizonyítjuk tisztességességünket, és ugyanezt várjuk az uniótól is. Fel kell hagyniuk a kettős mércék politikájával." (Recep Tayyip Erdoğan)

„Mindent megfontoltam és meggondoltam.” – írta I. Ferenc József 1914. július 28-án. Az Európai Unió szép kis ultimátumot kapott Törökország leválthatatlan köztársasági elnökétől.

A török hadseregnek – igaz jelenleg átalakítás alatt áll – több mint egymillió katonája van és nagyjából 17 millió embert képes mozgósítani. A júliusi, egészen furcsa puccskísérlet után a hadsereg és a titkosszolgálat valószínűleg közvetlen elnöki ellenőrzés alá fog kerülni. Vajon mihez kezd majd a NATO egy olyan tagországgal, amelynek ármádiáját az egyre inkább kiszámíthatatlan Recep Erdoğan vezeti? Milyen fegyvereket mernek majd a kezébe adni? Mernek-e egyáltalán szólni neki, ha valami gaztettet kíván ezekkel véghezvinni? Nem lesznek könnyű döntések.

53 éve, 1963 szeptember 12-én, amikor Törökország aláírta az ankarai egyezményt, Kelet-Európa még jelentős sikereket aratott a béke frontján és az ezzel párhuzamosan folytatott, a nemzetközi imperializmus elleni küzdelemben. Az igazság kedvéért azt azért mindenképpen hozzá kell tenni mindehhez, hogy Komunistická Strana Československa lapja, a Rudé právó nagyjából ezzel egy időben tájékoztatást tett közzé az 1949-54 közötti időszak pereiről, miszerint a békeharc során történtek némi túlkapások. Valami olyasmik, mint amik most Törökországban zajlanak.

53 éve tehát Magyarország nem vághatott bele az elnök által említett török-bolondításba.

Szijjártó Péter bátran kijelentette ország-világ előtt, hogy „a magyar külügy Törökország esetében semmiféle antidemokratikus folyamatot nem lát”. Isztambul mellékutcáiban ezek szerint teljesen veszélytelenül lehet kocogni. Erdoğan elnök fáradhatatlan ténykedésének fényében ez azt jelenti, hogy a magyar kormány inkább saját magát tetteti hülyének a törökországi eseményekkel kapcsolatban, azaz „következetesen bizonyítjuk tisztességtelenségünket, és ugyanezt várnánk el az uniótól is.” A halál torkából kivágtató Szijjártó még azt az is külön kihangsúlyozta, hogy a törökországi puccs az terrorcselekmény volt. Hátha valaki pont emiatt kap kedvet a kvóta elleni népszavazásra.

Nyugat-Európa szokás szerint „mély aggodalommal” és „erős kritikával” követi a törökországi puccskísérlet utáni antidemokratikus folyamatokat, de a megegyezés szerint fizet. A török elnököt valószínűleg ez utóbbi érdekli, a kritika nem. Csak felmutatja az EU és Törökország között kötött menekültügyi megállapodást és nyugodtan tovább folytatja a kifogásolt antidemokratikus folyamatokat. Ha nagyon muszáj, előveszi mellé az univerzális kettős mérce érvelést. Ennek felhasználásával tulajdonképpen mindenféle gazemberség alól könnyedén ki lehet bújni.

Az eddigi tapasztalatok alapján, ha valaki úgy istenigazából nekiveselkedett az ellenségeivel való leszámolásnak, az soha nem tudta magától abbahagyni a keresgélésüket. Még csak pár nap telt el az államcsíny óta, de máris hatalmas tömegben kerültek elő a mit sem sejtő pártütők. Mi lesz később, amikor majd bizonyítási vágyból elkezdik feljelentgetni egymást az emberek.

Erdoğan elnök helyzete rendkívül irigylésre méltó. Úgy tud jelentős EU-s forrásokat lehívni magának, hogy közben nem kell a tagsággal járó nyűgökkel, akadékoskodásokkal pepecselnie. Nyugodtan berendezkedhet hosszútávra.

A kelet-európai lakosság nagy részének láthatóan tetszik Erdoğan férfias és határozott jelleme. A nyámnyila demokraták helyett ők is hasonló vezetőket szeretnének maguknak. Eljut-e a „jó példa” az Atlanti-óceánig, vagy a szokás szerint csak a Lajtáig terjed el? Idővel majd kiderül.

A nyílt diktatúra kiépítése Törökországban rengeteg problémát fog még okozni Európában, de maga az Európai Unió – a menekültválsághoz hasonlóan – képtelen egységes és határozott választ adni. Ez pedig nem lesz olcsó mulatság. Mint minden tisztességes zsaroló, a török elnök is rendszeresen be fogja nyújtani a számlát az Uniónak, amíg az hajlandó fizetni. Ő biztosítja a térségben a stabilitást, amint azt szokásos kihelyezése közben Orbán Viktor is megemlítette Tusványoson. Ez elsőre jól is hangzik. Ennek a látszólagos nyugalomnak azonban valószínűleg rengetegen fognak áldozatul esni, főként civilek.

Az orosz-török fegyverbarátság egészen elképesztő módon alakult mostanában. 2015 október végén a török légierő Szíria felett lelőtt egy Szu-24-es vadászgépet, mivel az szerintük megsértette Törökország légterét. Putyin elnök ezt tagadta és a terroristák cinkosának nevezte Ankarát. A török elnök ezt visszautasította és azzal vádolta meg az oroszokat, hogy a Szíriában élő turkománokat bombázták a terroristák helyett.

Erdoğan egészen 2016 júniusának végéig megtagadta az oroszoktól bocsánatkérést, amikor végre megenyhült a szíve. A török elnök a szíriai háborúban Putyinnal ellentétben Aszad szíriai elnök eltávolítását követelte. A félbeszakított államcsíny előtt pár pillanattal azonban átállt az oroszok oldalára. Putyin elnök szóvivője hálából bejelentette, hogy „meggyőződtek arról, az orosz vadászgépet gülenista puccsisták lőtték le annak idején.” A két pilótát ezek után annak rendje és módja szerint le is tartóztatták. Ma már semmi sem veszélyezteti az orosz-török kapcsolatok felvirágzását.

Putyin Erdoğanon keresztül jelentős nyomást gyakorolhat Európára. A szíriai menekültáradatot Törökország – ha eleget és időben fizetnek érte – valamennyire képes feltartóztatni. A terrorizmust azonban nem, mivel az uniós állampolgárok szabadon mozoghatnak Törökország és Szíria és egyéb országok között. Orosz logisztikai háttérrel a 70-es, 80-as években is viszonylag könnyedén sikerült terrorizálni Nyugat-Európát. Az Európai Unió teljesen feleslegesen pénzeli Erdoğan rendszerét. Stabilnak amúgy is elég stabil. Erre maga az elnök a legjobb garancia.

Az sem elképzelhetetlen, hogy kihasználva a kedvező alkalmat, a török elnök a terrorizmusra hivatkozva be fogja tiltani a kurdbarát Demokrata Néppártot (HDP). Ebben az esetben a térségben még jobban elszabadulhatnak az indulatok. Kurdisztán, mint ország hivatalosan nem létezik, de a becsült kurd népesség 40 millió fő.

Törökországban 20 millió él közülük, akiknek a helyzetén a Erdoğan pártja – az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) – egy ármeneti időszakban megpróbált ugyan javítani, de miután a kurdok a 2015-ös választásokon bejutottak a Török Nagy Nemzetgyűlésbe, a török hadsereg felrúgta a tűzszünetet. Az Iszlám Állam elleni harc ürügyén is legfőképpen a kurdokat támadták.

Ma még nem világos, hogy Erdoğan milyen módszerekkel akarja majd megoldani a kurd etnikum problémáit. Ha békét akar teremteni a délkeleti tartományokban, akkor korlátoznia kell a hatalmi ambícióit, jelentős engedményeket kell tennie és rendszeresen, őszintén el kell beszélgetnie egy pszichológussal. Ha harcolni fog, abból nagyon könnyen kialakulhat egy kegyetlen népirtás, amihez Európa csak asszisztálni tud majd. És persze pénzt adni hozzá.