Guillaume Apollinaire 1916-ban

Guillaume Apollinaire-t 1904 őszén ismertem meg Párizsban. Éppen a Luxemburg-kertben nézegette a vízben sodródó faleveleket, amivel azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Meg is kérdeztem tőle:

– Monsieur, bocsásson meg kérem. Ha jól látom ön éppen a faleveleket szemléli. Ezt magam is remek szórakozásnak tartom. Nem zavarná ha csatlakoznék önhöz? – szólítottam meg. Akkor persze még fogalmam sem volt arról, hogy ki is lehet ő.

– Nem. Természetesen nem, barátom. Talán a Monsieur helyett szólíts inkább Guillaume-nak, illetve Apollinaire-nek, de választhatsz valami egészen más nevet is – felelte, miközben egy korai juhar (dánul Spids-Løn) levele pörögve aláhullott, majd lágyan siklani kezdett a víz felszínén.

– Pompás hullás volt. Magam is kedvelem ezt a látványt. Izgalmasan fodrozódik tőle a víz. – mondtam.

– Valóban. Jóval felemelőbb látványt nyújt, mint a kislevelű hárs levele, melyet a németek Winterlindének, illetve Steinlindének hívnak – válaszolta. – Látom fogékony vagy a természet szépsége iránt. Én Guillaume Apollinaire néven néha verseket is szoktam írni. Például az őszről. Téged, hogy hívhatlak, barátom? – kérdezte kissé mélabúsan.

Meglepett, hogy egyből ilyen közvetlenül viselkedett velem, de abban az időben Párizsban nyüzsögtek a különc művészek. Arra gondoltam, hogy költőként ő is egy lehet közülük.

– Nem igazán használom a sajátomat, mivel nem nagyon tetszik – válaszoltam a kérdésére.

– A hivatalokban persze muszáj valamit mondanom. Arra van is egy. De ha már költő vagy, igazán kitalálhatnál nekem egy másikat – kértem meg Apollinaire-t.

Ő erre levette a szemét ez egyik levélről. Természetesen nem konkrétan, hanem csak átvitt értelemben. Hosszasan rám nézett, majd megszólalt:

– A neveim között van egy Vladimir is. Ha ez tetszik neked, akkor nyugodtan használhatod. Neked adom.

– Köszönöm, Guillaume. Akkor legyek Vladimir. Ez jóval szebben hangzik, mint az enyém – feleltem.

– Nem tesz semmit. Az Albertet is elajándékoztam. Mond csak, Vladimir. Te szoktál vakondokat nézegetni? – kérdezte váratlanul. Franciául ezt az állatkát la Taupe-nak nevezik, de maga a szó így is ugyanazt jelenti. Vakondot. Pont mint svédül a mullvad.

– Meglehetősen gyakran – válaszoltam örömmel. – A németek egyébként úgy nevezik, hogy der Maulwurf, de legtöbbször ők is erre az élőlényre gondolnak, ha meghallják ezt a szót.

A vakondnézegetés nagyon hasonlít az édesvízi horgászatra, de nem jár annyi macerával. Mindössze keresni kell hozzá egy nagyobb, jól belátható, füves térséget, ahol gyakoriak a vakondtúrások. Le kell ülni egy kellemesnek tűnő helyre és meg kell várni amíg a vakond – melyet a spanyolok egészen elképesztő módon el topo-nak neveztek el – a földfelszín irányába kezd ásni, s ezen a kürtőn át, úgymond fejének erős lökéseivel kinyomja a földet. Ezt nevezik kapásnak.

– Remek! – válaszolta erre névadó barátom. – Akkor holnap délelőtt 9 óra körül találkozhatnánk a Buttes-Chaumont parkban, a kis vízesésénél. Onnan nem messze ismerek egy helyet, ahol remek a kapás. A vakondokat az olaszok egyébként la talpának hívják, de ez soha ne tévesszen meg, Vladimir barátom. Ugyanazt jelenti, mint angolul a Mole.

Másnap Buttes-Chaumont egyik füves részén kiültünk Apollinaire-el a vakondokra várva. A vakondnézegetésben az a legjobb, hogy nem túlságosan izgalmas tevékenység, de mégsem lehet közönséges semmitevésnek nevezni.

Apollinaire egy ideig teljesen nyugodtan fürkészte a vakondtúrásokat, de mivel nem történt semmi, megszólalt:

– Talán később szerencsénk lesz, Vladimir. Van egy izgága spanyol festő barátom. Pablo Picasso. Egyszer ő is elkísért vakondot nézegetni, mivel szerettem volna lerajzoltatni vele az egyik kapásomat. Úgy jó fél óráig bírta. Közben galambokat rajzolgatott, majd végül elsírta magát. Többet nem is hívtam el.

– Érdekes ember lehet – válaszoltam. – Már hallottam róla. Verset írni amúgy nagyon nehéz? – kérdeztem.

– Nem különösebben. Kiadót találni hozzájuk jóval problémásabb – válaszolta.

– És hogyan lehet elkezdeni egy ilyen vers megírását?

– Kell hozzá valami érdekes téma. Gondolj például egy tehénre, majd a szerelmedre. Költőinek találod ezt így együtt?

– Nem igazán. A tapasztalataim szerint a nők általában nem nagyon örülnek, ha egy tehénhez hasonlítják őket. A tehenek véleményét ebben a kérdésben persze nem ismerem – válaszoltam. – És ebből te mégis tudnál szerelmes verset készíteni? Illetve írni?

Apollinaire elmosolyodott és szavalni kezdett:

„Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig
Legelget a tehén
S lassan megmérgeződik
Kikericsek virítnak kékek és lilák
Álmos szemed olyan mint itt ez a virág
Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt
S szemedtől életem lassan megmérgeződik”

(Kikericsek, részlet, Radnóti Miklós fordítása)

– Tényleg nagy szép lett. Nekem ilyesmi soha nem jutott volna az eszembe. Ebben az esetben azonban te vagy az a tehén, Apollinaire, aki a végén szép lassan megdöglik. Inkább cseréld le egy bikára. Tulajdonképpen azok is legelgetnek és megmérgeződnek. A termetük miatt persze jóval lassabban.

(Franciául a tehenet la vache-nak írják, a bikát pedig le taureau-nak, de persze egészen máshogy ejtik ki.)

– Teljesen igazad van, Vladimir. Ezen a dolgon még el kell gondolkodnom. Nézd, csak! Gyönyörű kapás.

Egy vakond bukkant elő, kitúrta a földet, kíváncsian körbenézett, majd újból eltűnt. Nem volt túlságosan izgalmas látvány, de a vakondnézegetésnek pont ez a lényege. A nem semmittevés.

Pompás nap volt. Nagyjából 7 órán keresztül néztünk, és közben 3 vakondot láttunk. Ez ebben a sportágban kiváló eredménynek számít. Nem holmi eszeveszetten szaladgáló mókusok nézegetéséről volt szó.

Közös szenvedélyünk összekötött minket és mély barátság alakult ki közöttünk. A költő a verseit általában nekem olvasta fel először és kikérte a véleményemet ezekkel kapcsolatban. A Kikericsek című költeményében Picasso dühös kirohanása miatt mégis a tehénnél, pontosabban a legelésző teheneknél maradt. Az izgága spanyol ugyanis kijelentette, hogy egy igazi bika soha nem lehet annyira ostoba, hogy a réten lelegelje az őszi kikericseket, melyet a finnek oly észveszejtő módon Syysmyrkkylilja-nak hívnak. A mérgezéseknek később utánaérdeklődtem. Kiderült, hogy valójában a tehenek sem eszik meg a Colchicum autumnalét, csehül ocún jesenní-t. Picassóval azonban soha, semmin nem volt érdemes vitatkozni.

1914-ben Guillaume Apollinaire önkéntesként belépett a francia hadseregbe. 1916-ban, miközben újságot olvasott a lövészárokban, egy gránátszilánk átszakította a rohamsisakját és megsebesítette. Visszatért ugyan Párizsba, de teljesen elveszítette az érdeklődését a vakondok iránt. Őszinte barátságunknak azonban csak az 1918-as spanyolnáthajárvány vetett véget, melybe sajnos mindketten belehaltunk.