Golgotavirág
„— Nincs már messze. — Mindig messze lesz.”
— Nehéz?
— Nehéz.
— Vigyem kicsit?
— Nem tudnád.
— Akkor hadd segítsek!
— Bírom.
— Nem úgy nézel ki…
— Ne törődj vele!
— De már az előbb is elejtetted. Kétszer.
— És kétszer fel is álltam.
— Harmadszorra már nem fogsz.
— Meglátjuk.
— Szúr?
— Szúr.
— Az szar.
— Az bizony.
— Nincs már messze.
— Mindig messze lesz.
— Fölfelé a legrosszabb.
— Ahogy mondod.
— Szomjas vagy?
— Igen.
— Akkor tessék, igyál… és odafönt mi lesz?
— Isten tudja. Nem én döntöm el.
— Akkor miért csinálod?
— Mert muszáj.
— Nem értem.
— Majd megérted.
— Én nem csinálnám.
— Szerintem te is csinálnád.
— Miből gondolod?
— Abból, hogy itt vagy. Velem.
— Már csak néhány lépés…
— Akkor sikerülni fog.
— …
— …
— Megjöttünk!
— Meg.
Ledobta a nehéz, átázott, hántolatlan fenyőfarönköt. A gyerek elbűvölten ugrándozott körülötte. Rágyújtott és leült a rönkre. Pihent kicsit, aztán elindult lefelé, a következőért.
Négy volt még hátra aznap.