Amikor a Halál, akit teljesen hidegen hagynak az érzelmek, túlságosan nekiáll valaki környezetét pusztítani, annak nem nagyon nem marad más eszköze, mint a hit, illetve a tehetetlen düh. Ha egy nyilvánvalóan perverz, kegyetlen tett hatására a hit felmondja a szolgálatot, és megszégyenülve eltakarodik a környékről, marad a puszta düh, az elkeseredettség és a mérhetetlen fájdalom.

– Bele kell törődnünk a megváltoztathatatlanba! – jelentik ki ilyen esetben vigasztalóan a bölcsek.

– Elmentek ti a fenébe ezzel az álszent beletörődésetekkel! – válaszolja erre az, akit valami felfoghatatlan tragédia ért. – Jelenleg legfőképpen azzal segíthetnétek rajtam a legtöbbet, ha kedvem szerint laposra verhetnélek benneteket. Ezzel legalább kis időre elterelhetném a gondolataimat a borzalomról. Mondjátok csak! Baleset, népirtás, légitámadás, mészárlás, medvetámadás esetén mihez lehetne kezdeni az általatok ajánlott, ostoba és haszontalan beletörődéssel? Nem vagyok idióta. Csak a hülyék képesek a történtekbe belenyugodni. Az ilyesmi abban az esetben működik, ha szegény megboldogultat valami miatt utáltuk, vagy eddig fogalmunk sem volt a létezéséről. De ez most más. A saját fájdalmam.

– Teljesen érthető, ha most zaklatott vagy. A halál gondolatával azonban mindnyájunknak meg kell barátkoznunk. Isten útjai kifürkészhetetlenek – felelik erre csendesen a bölcsek, illetve az aggódó ismerősök.

– Isten útjai engem ebből a szempontból teljesen hidegen hagynak. Tőlem ugyan oda mászkál, ahová csak akar, főleg ha nem is létezik. Ha például egy jól sikerült katonai akció során meghal, mondjuk 350 csecsemő, akik pedig életben maradnak, egész életükben nyomorékok maradnak, közben Isten ugyan merre sétafikált? Akkor mi van az Ő kifürkészhetetlen útvonaltervével? Talán éppen újratervezi? Az ő esetében ilyenkor valami eszeveszett pszichopatára gondoltok, aki örömét leli az ártatlanok lemészároltatásában? Ha most néhány pofont kiosztanék köztetek, csak úgy, Isten kifürkészhetetlen akaratából, annak legalább lenne valami értelme.

A bölcsek türelmesen egymásra néznek és sóhajtozni kezdenek. Próbálnak még bánatosabb képet vágni, hátha az valamiképpen hitelesebbé teszi mondanivalójukat. Nehéz dolog ilyenkor az ilyesmi, de valahogy megpróbálnak segíteni.

– Mindannyian meghalunk egyszer... – próbálkoznak egy teljesen nyilvánvaló tényt vigasztalásra felhasználni.

– Remek, eredeti gondolat! – feleli erre a megszólított. – Akkor talán meg is próbálkozhatnátok vele. Felhívnám a szíves figyelmeteket arra a tényre, hogy jelenleg pont a tizedik emeleten tartózkodunk. Ha csupán egyszer kiléptek azon az ablakon, valószínűleg rövid időn belül egyrészt az örökkévalóságban találjátok magatokat, másrészt amorf alakban, szétkenődve az aszfalton.

– Ne légy velünk ilyen igazságtalan. Megértjük a fájdalmadat, de végül bele kell törődnöd a megváltoztathatatlanba – próbálják a gyászolót megnyugtatni a kitartó bölcsek. – A cinizmus azonban nem segít.

– De igenis, segít! Talán ez az a valami, ami az embert megóvja az őrülettől – üvölti válaszul elkeseredetten a cinikus. – Most próbáljak meg racionálisan gondolkodni? Igen kedveskéim, amúgy minden a legnagyobb rendben van. Remek fizikai kondícióban vagyok. Azt mondjátok, bele kell törődnöm a megváltoztathatatlanba? Ebbe én soha nem fogok beletörődni. Miért akartok ilyesmire kényszeríteni? Nem a hajam hulott ki, vagy a fogamat húzták ki.

– Most csak a düh beszél belőled. Nem vagy teljesen ura a gondolataidnak. Ebben az esetben ez természetesen érthető a részedről. Dühöngj csak nyugodtan, ha ez segít rajtad – felelik megértően és türelmesen a bölcsek.

– Segít? Mit segít? Miben segít? Hogyan segít? – válaszolja erre feldúltan a megszólított. –Ti teljesen hülyék vagytok? Persze, hogy a düh beszél belőlem. Mondjátok csak! Mi maradt nekem ezen a dühön kívül? Jelenleg nem csak a gondolataimnak, de nagyjából semminek nem vagyok az ura. Amúgy meg semmi kedvem uralkodni bármin is. Tulajdonképpen vigasztalhatatlanan vagyok. Ha eltekintünk attól az esettől, amikor ezt a kifejezést ócska közhelyként használják, tudjátok mit jelent ez? Azt, hogy semmivel sem lehet engem megvigasztalni. Mindössze ennyit. Egyszerűen képtelen vagyok a megvigasztalódásra. Valószínűleg nem én vagyok a ti embereket. Gyülekezzetek talán valaki olyan körül, akinek tragikus módon megrepedt a telefonján a kijelző. Belé talán sikerülhet némi lelket öntenetek. Bennem ráadásul nem is repedt meg semmi. Az agyamban jelenleg olyan folyamatok mennek végbe, amelyek a fájdalmamat tartósan rögzítik. Tudtok ezen segíteni? Valaki talán képes közűletek lobotómiát végrehajtani rajtam?

– Az idő majd enyhíti a fájdalmat. Neked azonban tovább kell élned – csökönyösködnek a bölcsek.

– Igen. Jelenleg talán pont ez a legnagyobb problémám. Az, hogy nekem tovább kell élnem. Sajnos, ezt én is tudom, de nagyon utálom. Az idő enyhet ad? Hát azt biztos nem. Az idő nem orvosi vényre kapható fájdalomcsillapító, amit kedvünkre bekapkodhatunk, ha szükségünk van rá. A fájdalom, ami engem ért, egy nyílt, undorító, gennyes seb, amely bármikor, bárhol felszakadhat. Nem enyhül, csak néha sikerül eltakarnom, hogy ne lássa senki. Élnem kell, persze. De most már ezzel a fájdalommal.

– Vigasztaljon annak tudata, hogy nem vagy egyedül a bánatoddal – erősködnek tovább a bölcsek.

– Igen? Valóban? Ezt mégis miként gondoljátok? A bánatot esetleg fel lehet osztani apró, kicsi darabokra, aztán szétosztogatni azokat az egészen boldog lelkek között? Szívesen adok mindenkinek, aki csak kér belőle. Ez a friss, mély, csillapíthatatlan fájdalom éppen nemrég került a tulajdonomba. Ugyan már! A fájdalom és a gyász magányos tevékenység, nem színházi előadás. Szeretteink elvesztése felett érzett fájdalmunkat egy cseppet sem enyhíti mások szeretteinek halála. Ha ez így lenne, már rég lemészároltalak volna benneteket.

– Talán jobb, ha ebben az állapotodban magadra hagyunánk a fájdalmaddal. Fogadd mély részvétünket – adják fel végül a bölcsek meddő próbálkozásukat, hogy valahogy kisebbítsek a halál által elkövetett rettenetes gaztettet.

– A gondolataim és az állapotom elválaszthatatlanok lettek egymástól. Nem tudok megszabadulni egyiktől sem, ráadásul kölcsönösen erősítik egymást. A részvétet köszönem, de nem tudok vele mit kezdeni. Ti tulajdonképpen nem vettetek el tőlem egyetlen részt sem. Mihez is kezdhetnétek az én részemmel? Nem lehet ezzel az átkozott halállal mit kezdeni, csak gyűlölni. Betegség esetén legalább küzdeni lehet ellene, persze akkor is nagyon aljas dolgokra képes. Ha azonban olyan kedve támad, alattomosan, váratlanul csap le. Akkor, amikor nem is számítotok rá és arra, akit... Hagyjuk is ezt! Teljesen felesleges. Szerintem nem csak egy halál van, hanem rengeteg. A sajátunkat talán könnyen elviseljük, mivel annak nincs folytatása. Azt azért köszönöm, hogy megpróbáltátok a lehetetlent.