Az észak-angliai Hartlepool városában 1992-ben ijesztő rémhírek kezdtek el terjengeni. A környéken rejtélyes, váratlan elhalálozások, eltűnések történtek. A Scotland Yard teljesen tehetetlen volt, mivel az elkövető, ha egyáltalán létezett, nem sok értékelhető nyomot hagyott maga után.

Az áldozatok mindannyian egészséges, fiatal nők voltak, akiknek halálát nagymértékű vérveszteség okozta. Egyesek tudni vélték, hogy a nyakukat átharapták és bestiális módon kiszívták a vérüket. A lakosság szívét jeges rémület járta át, mivel úgy gondolták, a hírhedt hartlepooli vámpír tért vissza. A józanabbak mindezt csupán ostoba babonaságnak tartották. Ők úgy vélték, valaki egyszerűen felelőtlenül szórakozik, és ehhez kihasználja a nagy pestisjárvány idején keletkezett félelmetes legendát.

A régi história szerint Robert de Bruce, Hartness lordja szerződést kötött magával a Sátánnal, aki megígérte neki, hogy egy apró szívesség fejében, megmenti Lord Bruce családját a fekete haláltól.

Az említett apró szívesség csupán az volt, hogy cserébe a lordnak ezután vérszomjas vámpírként kell majd terrorizálnia a környék lakosságot. Első hallásra ez nem tűnt különösebben nehéz feladatnak a számára, mivel eddig is sikeresen terrorizálta a környék lakosságát.

Lord Bruce-nak annyit azért sikerült kicsikarnia megbízójától, hogy amennyiben ez lehetséges, a leendő áldozatai fiatal, csinos hölgyek legyenek. A férfit elborzasztotta annak a gondolata, hogy az utolsó ítélet napjáig bozontos szakállakon kell majd magát átrágnia egy-egy megfelelő ütőér átharapása céljából.

– Mi történik abban a kellemetlen esetben – kérdezte – ha teszem azt, az illető egy elvetemült skót, és vörös, áthatolhatatlan, birkazsírtól bűzlő szőrzetet visel?

Ezt még maga a Sátán is rendkívül undorítónak találta, és ráállt az alkura.

– Rendben van - válaszolta elgondolkodva. – Maradjunk tehát a kecses női nyakaknál. Ezek jóval tetszetősebbek, ráadásul ezzel rengeteg ocsmány fertőzést is meg lehet előzni. Ezek persze lordságodat semmiképpen sem fenyegetik, mivel az a szokás, hogy a vámpírok élőhalottakként tengetik sivár halálukat egész életükben. Illetve valami olyasmiben. Erről mindenképpen tudnia kell – közölte a Sátán Robert de Bruce-al.

Ezek után egy könyvecskét nyújtott át a rémült lordnak, Praktikus tanácsok kezdő vámpírok és farkasemberek számára címmel. A Sátán néhány szóban nagyjából összefoglalta a leglényegesebb tudnivalókat. Felhívta de Bruce figyelmét arra, hogy kerülje a feltűnést, az erős napfényt, a keresztet, a fokhagymát. Gondosan ügyeljen a rendszeres táplálkozásra és az arcához használjon alapozót.

– Nem lesz semmi baj, öregfiú! – nyugtatta meg a lordot. – A végén még élvezni is fogod dolgot, nem is beszélve a rengeteg, pihentető alvásról.

A lord családja szerencsésen átvészelte a pusztító járványt, Lord Robert de Bruce azonban ettől fogva rejtélyesen eltűnt. A történtek után legendák kaptak szárnyra itt is, ott is, egy-egy átharapott női torkokról, de azokban az időkben szörnyűbb dolgok is történtek a környéken. Az emberek könnyedén túltették magukat ezeken az eseteken, a hartlepooli vámpír legendája azonban megszületett. Ezt többek között az is elősegítette, hogy a rémtörténet busás hasznot hozott a város fogadói számára.

A félelmetes incidensek időnként abbamaradtak, majd folytatódtak, aztán egy ideig megint szüneteltek, de 1992-ben, 5 hónap alatt 12 halálos végű támadás jutott a hatóság tudomására.

Elizabeth Shipwreck-et, a Hartlepool-i polgármestert is nyugtalanították a hartlepooli rémről szóló híradások. Rendkívül kecses és bájos nyaka volt, amely potenciális áldozattá tette őt. Félelemmel vegyes borzongással gondolat arra, mi történne, ha a vámpír éppen az ő vérével próbálná meg csillapítaná olthatatlan éhségét.

Egy szombati napon rendkívül nyugtalanul és felszínesen aludt. Minden kis apró neszre felriadt. A sötétbe burkolódzó hálószoba rendkívül félelmetesnek tűnt számára. Megpróbálta elhessegetni magától a rémes gondolatot, miszerint egy vérszívó vámpír éppen rá vadászik, de nem bírta kiverni a fejéből. A falióra kongásai szinte az őrületbe kergették. A férje a nappaliban nézte a tévét, amit szokása szerint alva végzett.

Éjfél körül Elizabeth arra lett figyelmes, mintha az ágyával szembeni függöny lágyan meglibbent volna. Az asszony rémülten vette észre, hogy a függöny mögül mintha egy vöröslő szempár figyelné őt.

– Van ott valaki? – kérdezte bátortalanul – Figyelmeztetem, hogy a férjem a szomszéd szobában tartózkodik, és alaposan fel van fegyverkezve. Tavaly fölényesen megnyerte a városi agyaggalamb-lövészetet. Talán önnek is jobb lenne, ha békességgel távozna.

A szempár ekkor gonoszul megvillant. A függöny mögül lassan egy alak bontakozott ki. Elizabeth Shipwreck rémülten vette észre, hogy minden bizonnyal Lord Robert de Bruce az. A vámpír meglehetősen sápadt volt, de a korához képest meglepően jó állapotban lévőnek tűnt.

Lassan, megállíthatatlanul és nesztelenül közeledett a nő ágya felé, akit ekkor már megbénított a páni félelem. A vámpír Elizabeth arca fölé hajolt. A rém arca kissé szomorúnak, de rendkívül elszántak tűnt. Szúrósan nézett a nőre, majd szélesre nyitotta a száját.

Semmi kétség, gondolta Elizabeth amikor megpillantotta az elővillanó szemfogakat. A hartlepooli vámpír támadta meg. Valószínűleg az éhség kergette ide, villant át az agyán, majd elájult.

Lord Robert de Bruce szenvedélyesen vetett rá magát magatehetetlen áldozatára, majd hatalmas erővel mélyesztette bele a fogait a nő nyakába. Elizabeth-et hirtelen hatalmas ordítás térítette magához.

– Ez meh itt mi? – kérdezte dühösen a vámpír.

– Mármint micsoda? – Kérdezte csodálkozva a nő. – Ha nem tévedek, ön Lord Robert de Bruce és gyakorló vámpír.

–- Ihen. Pontoszan. Ez szőlnyű! Mondja cak! Méhisz mi a fene van ott a nyakában, mi?

– Ez itt? – mutatott rá a nő a nyakára. – Egy nyakék. A férjemtől kaptam ajándékba. Gyönyörű ékszer. Briliánsok díszítik. Mi a baj vele?

– Csak asz, hoty rohattul kemény – felelte elkeseredetten a rém. – Nem tutta volna lehalább éhszakála levenni mahálól. Azt hiszem beletölött a foham.

– Micsoda? – kérdezte Elizabeth elképedve. – Mégis, mi a fene az a foham?

– Esz itt bent. Látja? Azaz, ami nemléh méh bent volt. Moszt pedih ninc. Úgy vélem kieszett – mutatott a vámpír a kitátott szájába.

– Most már értem – válaszolta a nő. – Lordságodnak ezek szerint kiesett a foga. Rendkívül kellemetlen lehet. Kérem, ne haragudjon. Izgalmamban magamon felejtettem a nyakékemet. Nagyon csúnya baleset, de én nem számítottam a látogatására.

– Szajnosz nem nagyon szoktam bejelentkezni – felelte vámpír. – Van itt valahol egy tüköl? Szeletném megnézni mi töltént velem.

– Van uram, de úgy hiszem, ennek nem sok hasznát veszi. A vámpírok nem látják magukat a tükörben. Szerintem még a fogaikat sem. De várjon csak. Nézze! Ez itt négy darab jól kifejlett szemfog, meg itt van még három metszőfog. Feltehetően mindez az uraságodé lehet.

– Én isz úgy vélem – sóhajtott fel Lord Robert de Bruce, a hartlepooli rém. – Mász vámpíl khondolom nem látohatta meh mahát ma. Meh hát jókolát leccsent isz, amikol szelencétlenszéhemle belehalaptam önbe. Te jó iszten! Ilyen szok foham kieszett? Moszt mi a fenét cináljak? Mondja cak! Nahon vélzik?

– Úgy érti vérzik-e? – Kérdezte Elizabeth együttérzően. Kezdte nagyon megsajnálni a kétségbeesett vámpírt. – Attól tartok igen.

Óvatosan megtörölte egy kendővel a vámpír száját, majd megmutatta azt de Bruce-nak.

– Az iszten szeleméle, asszonyom! Ne mutohassza eszt itt nehem! Nem nagyon bílom a vél látványát. Ezélt isz szoktam evész köbben becukni a szememet, asztán megpóbálok nem isz oda nészni. Esz undolító. Nahon szédülök.

A lord leroskadt egy karosszékbe, majd elájult. Ha nem lett volna vámpír, valószínűleg rettenetesen el is sápadt volna.

A zajra végre megjelent az álmosan pislogó Jonathan Shipwreck, egy tiszteletet parancsoló vadászpuskával.

– Itt meg mi történt, drágám? – kérdezte az asszonyt. – Ki ez a szerencsétlen? Valami színész? Mindjárt keresztüllövöm, mint egy rühes kutyát.

– Kérlek szépen, nyugodj meg, Jonathan. Nem történt semmi baj, illetve igen, de ez most nem olyan egyszerű. Ő itt Lord Robert de Bruce, a félelmetes hartlepooli vámpír, csak véletlenül kitörtek a fogai, aztán elájult a vér látványától. Tudod az történt, hogy elővigyázatlanul, nagy erővel beleharapott a nyakékembe, ami szerencsére nem sérült meg. Ő viszont igen. Most mihez kezdjünk vele, Jonathan? Egyáltalán mivel lehet magához téríteni egy élőhalottat? Hívjunk hozzá talán orvost?

– Úgy vélem ez a legtöbb, amit megtehetünk ezért a szegény páráért. Hívd fel gyorsan dr. Hoopkins-t. Hajnalig van rá időnk, hogy kezdjünk valamit ezzel a lerobbant vámpírral, különben napkelte után kénytelenek leszünk összeporszívózni a hartlepooli rémet.

– Sietek és hozok egy kis fokhagymát. Azt hiszem, az nagy hatással van a vámpírokra – felelte Elizabeth, majd kisietett a hálószobából.

Kisvártatva visszatért egy köteg fokhagymával.

– Dr. Hoopkins azonnal jön. Addig megpróbálom magához téríteni Lord Robert-et. Szerinted elég az, ha megszagoltatom vele, vagy rakjak egy gerezdet a szájába? – kérdezte az asszony.

– Bőven elég, ha odadugod az orra alá – válaszolta mr. Shipwreck. 

Elizabeth így is tett. A vámpír hirtelen rémülten feleszmélt.

– Édesz jó isztenem! Előszöl kiveli a fohaimat, majd el akal pusztítani! Tulajdonképpen nem tettem önnel szemmi losszat. Nem isz adódott lá alkalmam. Kélem, vigye innen eszt a szölnyűszéget.

– Elnézését kérem, lordságodnak – felelte asz asszony. – Csak jót akartam önnek. Látja, milyen szépen magához is tért. Nemsokára ideér dr. Hoopkins és minden jóra fordul. Van még esetleg valami kívánsága?

– Úgy élti, hogy egy utolszó? – válaszolta elgyötörten a vámpír. – Nagyon megköszönném, ha letakalnák valamivel aszt a feszületet. Lendkívül illitáló látványt nyújt. Hálászan köszönöm.

Közben megérkezett dr. Hoopkins.

– Ő lenne a páciens? Elég furcsán van felöltözve – nézett rá az orvos de Bruce-ra.

– Hagyjuk, kélem az ízlésztelen mehjegyszészeket – felelte a lord. – Lorh Lobert de Bluce vahok. Félelmetesz vámpíl ész lém. Moszt mál cak úgy nagyjából, mivel szajnosz kiesztek a fohaim. Vissza tudná eszeket valahogy lakni belém. Ide a számba. Légebben itt voltak.

– Lám, lám! Egy félelmetes lém – élcelődött dr. Hoopkins. – Akkor nézzük csak meg azokat a huncut kis fogacskákat. Ejnye, de szép metszőfogak. Talán csimpánz volt a papa?

– Hagyja mál abba az idétlenkedészt –- felelte türelmetlenül a vámpír. – Telejeszen belelokkantam a mai esztébe. Kérem, válaszoljon őszintén! Tud a fohaimmal keszdeni valamit, vagy nem?

– Nézegetésen kívül mást nagyon nem. Mondja csak, lordságod! Mennyi idős is maga?

– Pontoszan mál nem is tudom. Nagyjából úgy hálomszászötven évesz. Fontosz esz? – kérdezte Lord de Bruce.

– Nekem annyira nem, de ennyi idős korban már annak is örülhet, hogy egyáltalán van szája. De ne aggódjon. Megadom egy régi barátom címét. Remek fogpótlásokat készít. Ragaszkodik ezekhez az agyarakhoz? – nézegette érdeklődve az orvos a vámpír szemfogait. – Elég mulatságos látványt nyújtanak.

– Telmészeteszen szükszégem van ezekle a holmikkla. Hiszen én vámpíl vahok. Asszal a fohpótlásszal fel lehet tépni egy nyakat? A többi mál cak szülcölész kéldésze.

– Azt hiszem azzal nem – válaszolta az orvos. – A bohó ifjúkornak immáron vége. Megpróbálhat esetleg egy éles késsel vagdalkozni, aztán kedvére szürcsölgethet. De ezt nem javasolnám önnek, mivel ez gyilkosságnak számít. Úgy hallom már így is 12 ártatlan nő halála szárad az ön lelkén, illetve a szája szélén. Már bocsánat.

– Kicivel aszél annál több. Mondjuk nagyszáglendekkel, de esz moszt nem éldekesz – felelte bosszúsan a vámpír. – A váhószelszámok nem alkalmaszak a táplálhoszászomhoz. Letteneteszen iltószom a vél látványától. Mál a gondolatától isz iszmét meszádütem.

– Semmi probléma, Lord de Bruce – felelte vidáman az orvos. – Több lehetősége is van. Pár óra múlva kiballag szépen a ház elé, és még egyszer, utoljára elgyönyörködhet a felkelő nap lenyűgöző látványában. Ha ez nem teszik önnek, akkor előbb megcsináltatja a fogait, majd feladja magát a rendőrségen, aztán beköltözik egy kényelmes börtönbe. A börtönkórházakban kiváló minőségű vérkészítmények találhatóak, amelyek valószínűleg megnyerik lordságod tetszését. Többé nem kell éjszakánként fiatal nőket hajkurásznia, a nappalt pedig egy pompás sötétzárkában töltheti. Miért is vágyna ennél többre egy békés vámpír.

– Aszt hiszem, teljeszen igasza van, doktol úl – sóhajtott fel Lord de Bruce. – A mászodik lehetőszég ehészen mehfelelőnek tűnik a számomla. Elpollaldni annyila nem szeletnék, bál kétszégtelenül éldekesz látvány lenne.

– Remek – válaszolta vidáman dr. Hoopkins. – Akkor ezennel véget is vethetünk ennek a vérre menő vitának, ugyebár. Minden rendben, Elizabeth?

– Igen, doktor úr – felelte az asszony. – Lord de Bruce-t pedig természetesen rendszeresen meglátogatjuk a tárgylás után a börtönben, ha már ennyi kellemetlenséget okoztunk a számára.

– Ihaszán hálász vagyok önökek – felelte a vámpír – Nagyon ölülök, hogy végül isz nem szikelült feltépnem Elizabeth asszony bálosz kisz nyakát. Tapasztalataim szelint minden bizonnyal belehalt volna a cúnya szélülészeibe.

Így ért véget a félelmetes Lord de Bruce, a hírhedt hartpooli vámpír vérfagyasztó története.