Nicolás Maduro Havannában 1987-ben
Mindenképpen izgalmas kérdéseket vet fel annak tanulmányozása, vajon milyen események bizarr láncolata vezetett odáig, hogy a Metro de Caracas közlekedési vállalat egykori, derék buszsofőrje egy 30 milliós ország köztársasági elnöke, majd potenciális diktátora lett. A potenciális szó használata valószínűleg már nem aktuális, hiszen a 2017-ben 55 éves Nicolás Maduro diktátorjelöltként jelenleg félkész állapotban van, de minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy Venezuela teljhatalmú urává váljon.
Már az is rendkívül izgalmas história, miként került Nicolás Maduro Moros, a megboldogult Hugo Chávez elnök feltétlen híve a hatalomba.
Maduro 1962. november 23-án született Caracas „El Valle” nevű városrészében. Édesanyja Teresa de Jesús Moros de Madur, kolumbiai származású, apja Nicolás Maduro García, venezuelai. A későbbi elnök baloldali beállítottságú családban nevelkedett. Apja tekintélyes szakszervezeti vezető volt, aki 1989. április 22-en halt meg motorbalesetben. Maduro ekkor 27 éves volt.
A fiú a Valle-ben található José Ávalos líceumban tanult, ahol az iskolai szövetség tagja lett. Egyes források szerint Maduro nem fejezte be a középiskolát. Diákmozgalmak szervezéséért 15 éves korában valóban kizárták az intézményből, de később sikerült befejeznie középiskolai tanulmányait.
Egy, a kolumbiai CNA-nak adott nyilatkozatában Maduro a tanulmányaival kapcsolatban azt közölte, habár a José Ávalos líceumban leérettségizett, ezután nem iratkozott be főiskolára, mivel idejét inkább a munkának szentelte.
Aktív tagja lett a Szocialista Ligának. José Vicente Rangel 1983-as választási kampányában testőrként dogozott. 1986 és 1987 között Havannában elvégezte a baloldali politikai káderek képzésével foglakozó „Ñico López” iskolát.
1991-től hét éven át buszsofőrként dolgozott. Politikai karrierjét itt, a Metro de Caracas vállalatnál kezdte, ahol a buszsofőröket tömörítő szakszervezet vezetője lett.
1993-ban az MBR-200 (Movimiento Bolivariano Revolucionario – 200) támogatóiból álló küldöttség tagjaként a Yare-börtönben meglátogatta az államellenes puccskísérlet miatt elítélt Hugó Chávez Fríast. A szélsőbaloldali, félkatonai szervezetet, az MBR-200-at Hugo Chávez alapította 1982-ben.
Maduro a delegáció tagjaként ismerkedett meg későbbi feleségével, Cilia Flores-szel.
Maduro aktivistakén részt vett a Chávez szabadon bocsátását követelő mozgalomban, ahol Verde (Zöld) volt a fedőneve. Miután Rafael Caldera akkori mexikói elnök 1994-ben kegyelemben részesítette Chávezt, Maduro csatlakozott annak politikai mozgalmához, az MVR-hez. (Movimiento V República, Ötödik Köztársaság Mozgalom.) Chávez 1999. február 2-án az MVR vezetőjeként a Venezuelai köztársaság 52. elnöke lett. Maduro a legjobbkor volt a legjobb helyen.
Az MVR tagjaként Maduro az 1999-es Alkotmányozó Nemzetgyűlés, majd 2000-ben az Országgyűlés tagjává vált. 2005-ben megválasztották az Országgyűlés házelnökének. Miután Madurót 2006. augusztus 9-én külügyminiszternek nevezték ki, az Országgyűlés a feleségét, Cilia Florest választotta meg Venezuela első női házelnökévé.
Maduro külügyminiszterként elsősorban a latin-amerikai és karibi-térség országainak szorosabb integrációját és az Egyesült Államok befolyásának csökkentését tűzte ki célul. Ez utóbbi a venezuelai kormány számára nem tűnt túlságosan reális lehetőségnek, mivel az ország legnagyobb kereskedelmi partnere az USA. Maduro a spanyolon kívül egyetlen nyelvet sem beszél, diplomáciai tapasztalatai sem voltak, mindez azonban nem rettentette el őt attól, hogy belevesse magát a nemzetközi politikába.
Hugo Chávez 2012. október 13-án Madurót nevezte ki Venezuela alelnökének Elías Jaua utódjaként, aki Miranda állam kormányzójának jelöltette magát. 2012. december 8-án Chávez bejelentette, hogy alhasi rákja kiújult, ezért Kubába utazott orvosi kezelésre. A súlyosan beteg elnök utódjának Nicolás Madurót ajánlotta és ehhez a közvélemény támogatását kérte.
Chávez 2013. március 5-én elhunyt. Az ügyvezető elnöki hatalmat Maduro vette át. Az 1999-es alkotmány értelmében az elnök halálát követő 30 napon belül választásokat kellett kiírni az országban. Ezen Maduro a Venezuelai Egységes Szocialista Párt (PSUV) jelöltjeként indult. Ez ellentétes volt a venezuelai alkotmány 299-es cikkelyével, amely az elnökjelöltek közül többek között kizárta az ügyvezető elnököket is. A Legfelsőbb Bíróság azonban március 8-án alkotmányosnak ítélte Maduro jelölését. Valami olyasmire hivatkoztak, hogy Chávez halála miatt Madurónak mindenképpen el kellett foglalnia az ügyvezetői elnöki posztot, azaz nem az ő hibájából történt mindaz, ami történt.
Maduro választási kampányának középpontjába a néhai Hugó Chávez örökségének továbbvitelét tette. Az elnökjelölt a korteskedéséhez gátlástalanul felhasználta a venezuelai állami rádiót és televíziót. A saját kampányüzeneteinek közzétételét kormánytájékoztatás címén kötelezővé tette, az ellenzéki vitákat, sajtótájékoztatókat félbeszakíttatta. Az ellenzéki jelölt, Henrique Capriles számára a televízióban naponta 4 percnyi kampányt engedélyeztek. Maduro is szigorúan napi 4 percet kapott, de ezen kívül kívül még 10 percet kormányzati és közszolgálati tájékoztatás, valamint korlátlan adásidőt „kötelező nemzeti tájékoztatás” céljából. A kampány során Maduro folyamatosan azzal vádolta riválisát, Henrique Capriles-t, hogy a választások után erőszakos provokációkra készül.
A hatalmas médiafölény ellenére a 2013. április 14-én megatartott választásokon az ellenzéki jelölt, Henrique Capriles Radonski mindössze 1,5 százalékkal maradt le Maduro mögött, ami miatt az ellenzék a szavazatok újraszámlálását követelte.
José Ramón Medina Elorga venezuelai ügyvéd, író, költő és politikus (MUD) a maga részéről kijelentette: „Reméljük, hogy ezeket az elcsalt választásokat meg kell ismételni.” A dolgok nem egészen így alakultak.
A választási bizottság felülvizsgálta ugyan a kifogásokat, de elutasította az újraszámlálást, így Madurót április 19-én hivatalosan beiktatták. Az új elnök támogatottsága ekkor 40-50 százalék körül mozgott, ami mára 20-25 százalékra csökkent.
Maduro egy gazdasági, politikai válságba süllyedő országot örökölt Cháveztől, a hatalmon lévő politikai elit gazdagodását ez azonban nem érinti. A venezuelai kormány tagjai és támogatói dugig vannak korrupciós ügyekkel, amelyekkel azonban a Legfelsőbb Bíróság nem hajlandó foglalkozni.
A potenciálisan rá legnagyobb veszélyt jelentő venezuelai hadsereget az elnök azzal vette meg, hogy átengedte számukra az országban a feketepiac irányítását. Az olaj mellett ez ma az országban a legjövedelmezőbb üzlet.
A fordulatos történetnek még nem sejthető a végkifejlete. Hatalmának megtartása érdekében Nicolás Maduro mindig képes egy váratlan, meglepő húzás megtételére.
