Jakub Voldřich az Egyéb Fontos Ügyek minisztere

Jakub Voldřich az Egyéb Fontos Ügyek minisztere elégedetten szemlélte az aznap délutánt.

- Ha létezik a mennyország, vagy valami olyasmi – gondolta teljesen önmagába feledkezve – akkor arrafelé valószínűleg mindig ilyen napsütéses, őszi, késő délután van, amikor az embereknek már semmi sürgős dolguk sem akad, de még nem kerültek bele a délutáni csúcsforgalomba. Olyan, békés, elmúlás előtti, illetve ha már a túlvilágról van szó, elmúlás utáni állapot. A felelősség nélküli létezés öröme, a sajnos már nincs mit tenni boldogságának érzése.

Holisztikus békességét határozott kopogás szakította félbe, amely szokás szerint irodájának ajtaja felől hallatszott.

– Éppen nem vagyok itt, de azért jöjjön csak be – szólat meg a miniszter bosszúsan. – Egy próbálkozást mindenképpen megér!

Az ajtó környékén ekkor személyi titkára, az örökké jóravaló Pavel Picko jelent meg. A fiatal, de valóban rendkívül jóravaló férfi arcán határozott döbbenet és határozatlan zavarodottság látszott.

– Sajnos már nincs mit tenni, Pavel – szólalt meg ösztönösen Voldřich fontosügyi miniszter.

– Teljesen igaza van, miniszter úr... De... Illetve, hogyhogy ön már tudja? Éppen most akartam önnel közölni a gyászos hírt – válaszolta az örökké jóravaló titkár.

– Mármint pontosan mit? Valójában nem tudom miről van szó, csak éppen ráhibáztam valamire, amiről még fogalmam sincs – felelte a miniszter.

– A királyról van szó – jelentette ki Picko. Örökké jóravaló szemében őszinte szomorúság tükröződött, majd a szemeivel egyetemben lehajtotta a fejét. – Őfelsége váratlanul elhunyt.

– Ez valóban megdöbbentő – jelentette ki a miniszter. – Az utolsó uralkodónkat még 1923-ban vesztettük el. Most, 2017-ben, egy kicsit túlzottnak tartom az ön heves reakcióját, de őszintém megértem az érzéseit. Fogadja részvétemet.

IV. ismertebb nevén Romboló Garrigue egy tragikus balesetben vesztette el életét. 1923. február 5-én, egy vadászat során őfelsége elindult a dolgát végezni, ahonnan azonban soha nem tért vissza teljes épségben. Holttestét mindaddig nem is találták meg, amíg a királyi palota vadásztermében a trófeák tisztogatása közben egy szobalánynak fel nem tűnt, hogy a vadkanok általában nem viselnek zergetollal ékesített stüszi kalapot.

A királyi rendőrség azonnal vizsgálatot rendelt el az ügyben. A gyanús vadászlakoma menüjét kegyeleti okokból nem hozták nyilvánosságra. Nem szerették volna ha kiderül, IV. Garrigue valószínűleg egy pikáns, gombás szószban tűnt el.

A kedvező alkalmat azonban gyorsan kihasználták és a monarchiáról hirtelen áttértek a köztársaságra. Úgy vélték ez talán kevesebb kiadással jár, amit azonban egyesek azóta is vitatnak.

– Nem. Nem a tragikus sorsú Romboló Garrigue-ról van szó – válaszolta a titkár. – Valaki másról... Hirtelen most nem ugrik be a neve.

– Ezzel tényleg felkeltette a kíváncsiságomat, Pavel – nézett rá érdeklődve a miniszter. – Választék az akad bőséggel. Az elmúlt évszázadok során rengeteg királyunk volt. Közös tulajdonságuk, hogy így vagy úgy, de mindegyik megdicsőült. III. Karelt például a saját testőrsége, a rossz látási viszonyokra hivatkozva, csata közben hasította ketté. Úgy vélem, sajnos már nincs mit tenni. Tud valami közelebbit az illetőről, vagy gyászoljuk meg általánosan az összes uralkodói dinasztiát, amelyek az országunkat alkalmanként felvirágoztatták?

– Egy pillanat, uram. Rögtön utánanézek a történteknek – felelte zavarodottan a titkár. - A hirtelen tragédia miatt valahogy elfelejtettem, pontosan kiről is van szó.

Picko távozott, majd kicsivel később megkönnyebbülten tért vissza.

– Hogy is felejthettem el! – jelentette ki egészen jóravalóan. – A dicső XIII. Herbertről van szó. Hirtelen Herbertről.

– Hmm... – kezdte el a miniszter a számítógépének billentyűzetét babrálni. – Hirtelen természetű uralkodónk 1648-ban került át a másvilágra. Összesen két napig uralkodott. Ebből egy napot koronázási szertartással, egy napot intenzív és látványos haldoklással töltött. Dicső tettekre már nem nagyon maradt ideje. A pompás gyászszertartástól eltekintve.

– Pontosan, uram. Ő az. Illetve volt. Sajnos már elhunyt – válaszolta szomorúan a titkár.

– Így van. Úgy tudom azóta sem kelt életre – felelte a miniszter.

Érdeklődve átfutotta a híreket.

– Különös. Az összes hírportál XIII. Herbertet méltatja. Mindenhol a címlapon van. Biztos felkapta a bulvár, vagy mi.

– Nem, nem, uram – felelte előzékenyen Picko titkár úr. – A miniszterelnökség adott ki közleményt az uralkodó haláláról. Határozottan utasították a szabad sajtót, hogy sürgősen írjanak valamit elhunyt uralkodónk tetteiről. Azt is pontosan közölték, hogy mit.

– Ez teljesen érthető. Az általános jólét közepette időnként valamivel csak le kell kötni a nép figyelmét – válaszolta a miniszter. – De mit tehetek én e nemes ügy érdekében?

– A miniszterelnökségről átszóltak, hogy az Egyéb Fontos Ügyek Minisztériumának négynapos nemzeti gyászt kell kihirdetnie a tragikus haláleset miatt. Hirtelen Herbertet az egész ország mélyen tisztelte. Mármint azok, akik ismerték. Most egy kicsit többen fognak tudni róla.

– Értem, titkár úr. Sajnos valóban nincs már mit tenni – sóhajtott a miniszter. – Kérem, akkor intézkedjen. Egy négy napos nemzeti gyász rendel, a szokásos hozzávalókkal. Ez pontosan kétszer annyi ideig fog tartani, mint dicső királyunk, Hirtelen Herbert uralkodása. Ennyi azonban mindenképpen kijár neki. Másnak be kellett érnie csupán valami nyúlós gombaszósszal.