Hercule Poirot végre megjelent lady Zurowska pompásan berendezett szalonjában, ahol az összegyűlt társaság már izgatottan várta, hogy felfedje a titkot egy sötét, kegyetlen rejtélyről.

Három nappal karácsony előtt valaki durván belefojtotta a szót William Gilbert Grace-be, a híres krikettjátékosba. Az illető ehhez egy 12 sentiméter széles és 96 centiméter hosszú krikettütőt használt. A lehető legnagyobbat, amelyet a Brit Nemzetközösségben elfogadott szabályzat engedélyezett. A helyszínre érkező orvosnak, Dr. Henry Woodrownak mindössze az ütőt sikerült megmentenie, amely így szerencsére teljes épségben került elő mr. Grace fejéből.

(Agatha Christie eközben pont ezt írta.)

Poirot szúrós szemmel szemügyre vette az egybegyűlteket, majd színpadiasan meghajolt.

– Hölgyeim és uraim! A nevem Hercule Poirot – jelentette ki egy méltóságteljes mosoly kíséretében. – Önök közül többen talán már hallottak rólam, ami nem meglepő, mivel öt napja össze vagyunk zárva egymással, így rengeteg közös étkezésen vettünk részt. Azért kérettem önöket ide...

(Agatha buzgón gépelt és remekül érezte magát.)

– Azért kérettem önöket ide, hogy előadásomban meghallgassák Erik Satie, Gymnopédie No.1 című művét. Amint látom akad is itt egy pompás zongora.

(Az írónő meglepetten hátrahőkölt. Nem egészen ezt akarta írni, bár pár oldallal ezelőtt tényleg említést tett egy zongoráról, de ennek semmi szerepet sem szánt készülő művében. Poirot azonban ezek szerint igen.)

– Köszönöm megtisztelő figyelmüket – biccentett a híres magándetektív, majd leült a zongorához. Lassan felnyitotta a billentyűk fedelét és zongorázni kezdett. A jelen lévők elképedve néztek egymásra. Poirot rendkívüli átéléssel adta elő Satie szomorkás, de csodálatos dallamait. Néhány hölgy sírni kezdett, miközben Dr. Henry Woodrow zavartan forgatta az általa kimentett krikettütőt.

(Agatha Christie teljesen elképedt. Nem is tudott róla, hogy valaha megírta volna azt, hogy Hercule Poirot kiemelkedően tehetséges zongoraművész. A rakoncátlan regényhőst megpróbálta rávenni arra, hogy próbáljon inkább a nagy nehezen kifeszegetett krikettütőre koncentrálni, ezért gyorsan folytatta a regényét.)

Mikor Poirot befejezte teljesen értelmetlen előadását, Dr. Henry Woodrow felemelte a kezében tartott ütőt és kérdően nézett az átszellemült magánnyomozóra.

(Agatha azt remélte, erre végre csak reagál a kis belga, és nekikezd felgöngyölíteni W. G. Grace rejtélyes halálának történetét.)

Poirot odapillantott. Sóhajtott egy nagyot, majd megszólalt:

– Valóban szörnyű eset. Engem is nagyon megrázott, de fogalmam sincs arról, vajon ki követhette el ezt a barbár gaztettet. Az is elképzelhető, hogy mr. Grace csupán megpróbálta lenyelni a krikettütőjét. Ki tudja mire képesek ezek a híres sportolók. Ismertem valakit, aki egy templom tetejéről próbálta megdönteni a magasugrás világrekordját, ami sikerült is neki, de belehalt. Mr. Grace talán egy új ütésfajtán kísérletezett. Ki tudja?

(Agatha kezdett dühbe gurulni. Mindent olyan pompásan kigondolt. Volt egy bizarr gyilkossága, rengeteg potenciális elkövetője, valamint egy zseniális magánnyomozója, aki a jelek szerint teljesen megőrült. Megpróbálta megmenteni a kínos helyzetet, ezért gyorsan megszólaltatta lady Zurowskát.)

– Kedves monsieur Poirot. Rendkívül meglepett minket csodálatos zongorajátékával. Őszintén gratulálok! Ön kimondottan tehetséges, de mi arra számítottunk, választ kapunk arra a kérdésre, vajon ki gyömöszölt szerencsétlen William szájába egy egész krikettütőt. Úgy vélem, nem Erik Satie volt az. Ő szerintem esernyőt használt volna erre a célra. Rengeteget találtak ebből a holmiból a szobájában, miután meghalt. Őt mindenképpen ki is zárhatjuk a tettesek közül. Tehát önnek, mint magánnyomozónak, mi erről a véleménye?

– Tökéletesen egyetértek önnel, lady Zurowská – felelte barátságosan Poirot. – Halottak nem szoktak krikettütőket gyömöszölni mások szájába. Az a véleményem, egy tökéletesen élő, kiváló erőben lévő személy lehetett a tettes. Többet azonban sajnos nem tudok az ügyről. Kérem hallgassák meg Satie egy másik művét, a Nocturne n 1-et. Úgy vélem, ez is legalább annyira izgalmas, mint eme megboldogult sportember felszerelése.

(Mielőtt Agatha reagálhatott volna rá, Poirot ismét zongorázni kezdett.)

A társaságot teljesen elvarázsolta Poirot játéka. Egészen meg is feledkeztek a szörnyű bűntényről.

Dr. Woodrow diszkréten elejtette a krikettütőt, majd finoman egy asztal alá rúgta. Úgy érezte, ez a tárgy valahogy most nem illik bele a környezetbe. William Grace meghalt ugyan, de a jelenlévők közül igazából senki sem ismerte őt. Azt sem tudták miként keveredett ide és miért szándékozott lenyelni az ütőjét.

(Agathát rendkívül felbosszantotta mindez. Úgy érezte, az egész társaságból egyedül csak őt érdekeli az, vajon ki fojtotta bele a szót a híres krikettjátékosba. Legnagyobb meglepetésére azonban erre ő sem tudott megfelelő választ adni. Poirot viselkedése teljesen megzavarta, így elfelejtett tettesről gondoskodni. A férfi halála senkinek sem állt az érdekében. Kínjában arra gondolt, Grace esetleg megbotlott és szerencsétlenségére belesett a saját ütőjébe. Az ilyesmi gyakran megtörténik.)

Poirot a társaság legnagyobb örömére elkezdett Chopin műveket játszani. A kis belga valóban remekül zongorázott.

Miután befejezte játékát, felállt és mosolyogva meghajolt. Dr. Henry Woodrow zavartan köhécselni kezdett, majd megszólalt:

– Monsieur Poirot. A kedvemért eljátszaná nekünk Scott Joplin-tól a The Entertainert.

Poirot szelíden elmosolyodott, vidáman összecsapta a bokáját és kijelentette:

– Szíves örömest! Ajánljuk tehát az Entertainert a híres krikettjátékos, William Gilbert Grace emlékének, aki minden valószínűség szerint saját ütőjének lett áldozata.

Poirot leült a zongorához, majd felcsendült a vidám dallam.

(Agatha feladta a további próbálkozást, és keresett magának egy whyskis üveget.

– Már csak ez az idióta ragtime hiányzott a boldogságomhoz! – morogta magában.)