Minden, ami van, meg olyasmik is, amik nincsenek

NemGogol

A gyűlölet felhasználói szemmel

2017. november 03. - Toadwart66

 cartman-legnagyobb-szemetsegei-5.jpg

"Nincs hangod?
Használd az enyémet!" (M. P. I.)

Igazán nagy disznók az emberek, mivel eme derék mindenevőket, mármint a sertéseket alaptalanul vádolják jellemtelenséggel és mindenféle más aljas rágalommal. Az előbbi mondat valójában úgy hangzana helyesen, igazán nagy emberek az emberek.

Az ilyen-olyan politikai kampányokban bevett szokássá vált, hogy a nemes cél érdekében a potenciális nyertesek buzgón nekikezdenek keresgélni, vajon hol található még a planétánkon valami értékes gyűlöletrög, amelyet még nem fedezett fel előttük senki más. Mikor végre rábukkannak, örömükben azonnal mutogatni kezdik, majd nekilátnak ezzel csábítgatni lehetséges szavazóikat.

– Megette az egészet a fene! – röfögnék erre megvetően a disznók, akik azonban ez ügyben inkább bölcsen hallgatnak. Nem nagyon küzdenek a szavazati jog megszerzéséért.

O. V.-nak ott vannak szavazatszerzésre a „migránsok”, akik léteznek ugyan, de nem nálunk, Gy. F.-nek pedig a határon túli magyarok, akikkel ugyanez a helyzet. Ami ezt a két, élesen elkülöníthető populációt összeköti, az az, hogy a magyarok egy része kimondottan utálja, valamint kártékony élősködőknek tartja őket nyilván saját vonatkoztatási rendszerében. Akadhat bőséggel olyan atyafi is, aki mindkét számára felkínált lehetőséget két pofára zabálja.

A „migránsok” nem szavazhatnak ugyan Magyarországon, a határon túli „románok” pedig gyakorlatilag kézfeltartással, illetve hangos ásítással is kifejezhetik vonzalmukat Orbán Viktor iránt, de ez nem az ő hibájuk. Az sem egészen biztos, hogy mindenki annyira imádja főméltóságát a kiszemelt prédák közül. A levélben történő szavazás valóban nagy emberség, és érdemes is emiatt morgolódni, mivel nagyban megnöveli a szavazatszámlálók, illetve összesítők amúgy is tág mozgásterét.

Nem túl elegáns mások alantas érzelmeire kampánystratégiát építeni, de ez túl sok mindenkit nem érdekel, ráadásul rendkívül kifizetődő tevékenység. Az evolúcióink és civilizációnk során így alakultak a dolgok. Vigasztaljon minket annak tudata, hogy a csimpánzok még nálunk is nagyobb aljasságokra képesek, bár ők nem tömörülnek politikai pártokba.

Gyűlölni, irigykedni, másokra a hátuk mögött csúnyákat mondani kimondottan örömteli és kellemes élményt nyújt. Aki azt állítja, ő bizony nem ilyen, az álszent és egy hatalmas nagy ember. A bennünk vígan kucorgó gonosz(ok) felett csak úgy lehetünk képesek uralkodni, ha elismerjük létezésüket, illetve valahogy megpróbáljuk kiismerni őket. Ha ez sikerül, akkor az „úgy pofán vágnám az illetőt, hogy menten kiugrana a C4-es, illetve a C5-ös nyakcsigolyája” mámorító érzése valószínűleg nem realizálódik súlyos testi sértésben. Soha ne bízzunk meg önmagunkban. Rosszak vagyunk és kész.

Az oly esendő politikusokat nem lehet azért hibáztatni, hogy képtelenek vagyunk átlátni rajtuk és legfőképpen saját magunkon. Önmagunkba vetett rendíthetetlen bizalmunk könnyen kihasználható, és ezek a pernahajderek meg is teszik ezt. Megvan az ehhez szükséges sütnivalójuk és hatékony eszköztáruk. Szabad-e ezért haragudni rájuk? Szabad, sőt szükséges is, de ehhez el kell hessegetni magunktól azt a makacs gondolatot, hogy bármelyikük is valamiféle világmegváltó, illetve önzetlen jótevő. Rettenetesen szigorúan kellene bánnunk velük, mert hajlamosak a garázdaságra. Ma Magyarországon a politikusok gyakorlatilag azt csinálnak, amihez csak kedvük támad. Egy átlagos óvodában jóval nagyobb rend uralkodik, mint a magyar politikai pankrációban, illetve vagyon-átcsoportosításban.

Én is loptam játékot annak idején az óvodából, de nem nyíltan, és nem hivatásszerűen. Hagytam a zsákmányból bőven másoknak is.

Gy. F. figyelemreméltó kijelentése a határokon túli szavazókkal kapcsolatban teljesen érthető és logikus lépés volt a részéről. Ilyen a sakk! O. V. hívei eddig is rettenetesen utálták Gy. F.-et, ezentúl majd egy kicsit jobban fogják. Oda se neki! Egy gyűlölettel csordultig teli szavazó voksa pont annyit ér, mint Assisi Szent Ferencé, ha az említett illető magyar állampolgárként született volna újjá Debrecenben, 1959-ben. Erre van is némi esély, ha átfutjuk Tállai András regényes életrajzát.

A hírek tele vannak – és ez a lényeg – azzal, hogy Gy. F. egy valódi pokolfajzat, illetve milyen igaza van neki. Pompás egy fickó, aki ki meri mondani azt, amit O.V. is bátran ki merne mondani hasonló helyzetben. Az MSZP összeomlását tehát ügyesen, okosan használta ki a volt miniszterelnök és többszörösen eltemetett személy. Az időzítése mindenesetre példaértékű volt. Gy. F. vérbeli és gyakorlott politikus. O. V. is az.

Magyarországra azonban ráférne, ha valahonnan előkerülne egy olyan figura, aki nem ennyire színes egyéniség, mint ez a két, régóta egymással elszántan küzdő gigász, de végre elkezdene kormányozni.

O. V. természetesen nem egyenlő Gy. F.-el, de ez más kérdés. Rengeteg publikáció, elemzés, vélemény foglakozik ezzel a témával. Mindenki szerezzen magának belőlük egy olyat, amelyik tetszik neki.

Az emberek gyűlöletével játszani azonban akkor sem elegáns, ha az rendkívül hasznos és oly igazán emberi.

 

A király halála

1500639_riha-prezident-volby-v4.jpg

Jakub Voldřich az Egyéb Fontos Ügyek minisztere

Jakub Voldřich az Egyéb Fontos Ügyek minisztere elégedetten szemlélte az aznap délutánt.

- Ha létezik a mennyország, vagy valami olyasmi – gondolta teljesen önmagába feledkezve – akkor arrafelé valószínűleg mindig ilyen napsütéses, őszi, késő délután van, amikor az embereknek már semmi sürgős dolguk sem akad, de még nem kerültek bele a délutáni csúcsforgalomba. Olyan, békés, elmúlás előtti, illetve ha már a túlvilágról van szó, elmúlás utáni állapot. A felelősség nélküli létezés öröme, a sajnos már nincs mit tenni boldogságának érzése.

Holisztikus békességét határozott kopogás szakította félbe, amely szokás szerint irodájának ajtaja felől hallatszott.

Éppen nem vagyok itt, de azért jöjjön csak be – szólat meg a miniszter bosszúsan. – Egy próbálkozást mindenképpen megér!

Az ajtó környékén ekkor személyi titkára, az örökké jóravaló Pavel Picko jelent meg. A fiatal, de valóban rendkívül jóravaló férfi arcán határozott döbbenet és határozatlan zavarodottság látszott.

Sajnos már nincs mit tenni, Pavel – szólalt meg ösztönösen Voldřich fontosügyi miniszter.

Teljesen igaza van, miniszter úr... De... Illetve, hogyhogy ön már tudja? Éppen most akartam önnel közölni a gyászos hírt – válaszolta az örökké jóravaló titkár.

Mármint pontosan mit? Valójában nem tudom miről van szó, csak éppen ráhibáztam valamire, amiről még fogalmam sincs – felelte a miniszter.

A királyról van szó – jelentette ki Picko. Örökké jóravaló szemében őszinte szomorúság tükröződött, majd a szemeivel egyetemben lehajtotta a fejét. – Őfelsége váratlanul elhunyt.

Ez valóban megdöbbentő – jelentette ki a miniszter. – Az utolsó uralkodónkat még 1923-ban vesztettük el. Most, 2017-ben, egy kicsit túlzottnak tartom az ön heves reakcióját, de őszintém megértem az érzéseit. Fogadja részvétemet.

IV. ismertebb nevén Romboló Garrigue egy tragikus balesetben vesztette el életét. 1923. február 5-én, egy vadászat során őfelsége elindult a dolgát végezni, ahonnan azonban soha nem tért vissza teljes épségben. Holttestét mindaddig nem is találták meg, amíg a királyi palota vadásztermében a trófeák tisztogatása közben egy szobalánynak fel nem tűnt, hogy a vadkanok általában nem viselnek zergetollal ékesített stüszi kalapot.

A királyi rendőrség azonnal vizsgálatot rendelt el az ügyben. A gyanús vadászlakoma menüjét kegyeleti okokból nem hozták nyilvánosságra. Nem szerették volna ha kiderül, IV. Garrigue valószínűleg egy pikáns, gombás szószban tűnt el.

A kedvező alkalmat azonban gyorsan kihasználták és a monarchiáról hirtelen áttértek a köztársaságra. Úgy vélték ez talán kevesebb kiadással jár, amit azonban egyesek azóta is vitatnak.

Nem. Nem a tragikus sorsú Romboló Garrigue-ról van szó – válaszolta a titkár. – Valaki másról... Hirtelen most nem ugrik be a neve.

Ezzel tényleg felkeltette a kíváncsiságomat, Pavel – nézett rá érdeklődve a miniszter. – Választék az akad bőséggel. Az elmúlt évszázadok során rengeteg királyunk volt. Közös tulajdonságuk, hogy így vagy úgy, de mindegyik megdicsőült. III. Karelt például a saját testőrsége, a rossz látási viszonyokra hivatkozva, csata közben hasította ketté. Úgy vélem, sajnos már nincs mit tenni. Tud valami közelebbit az illetőről, vagy gyászoljuk meg általánosan az összes uralkodói dinasztiát, amelyek az országunkat alkalmanként felvirágoztatták?

Egy pillanat, uram. Rögtön utánanézek a történteknek – felelte zavarodottan a titkár. - A hirtelen tragédia miatt valahogy elfelejtettem, pontosan kiről is van szó.

Picko távozott, majd kicsivel később megkönnyebbülten tért vissza.

Hogy is felejthettem el! – jelentette ki egészen jóravalóan. – A dicső XIII. Herbertről van szó. Hirtelen Herbertről.

Hmm... – kezdte el a miniszter a számítógépének billentyűzetét babrálni. – Hirtelen természetű uralkodónk 1648-ban került át a másvilágra. Összesen két napig uralkodott. Ebből egy napot koronázási szertartással, egy napot intenzív és látványos haldoklással töltött. Dicső tettekre már nem nagyon maradt ideje. A pompás gyászszertartástól eltekintve.

Pontosan, uram. Ő az. Illetve volt. Sajnos már elhunyt – válaszolta szomorúan a titkár.

Így van. Úgy tudom azóta sem kelt életre – felelte a miniszter.

Érdeklődve átfutotta a híreket.

Különös. Az összes hírportál XIII. Herbertet méltatja. Mindenhol a címlapon van. Biztos felkapta a bulvár, vagy mi.

Nem, nem, uram – felelte előzékenyen Picko titkár úr. – A miniszterelnökség adott ki közleményt az uralkodó haláláról. Határozottan utasították a szabad sajtót, hogy sürgősen írjanak valamit elhunyt uralkodónk tetteiről. Azt is pontosan közölték, hogy mit.

Ez teljesen érthető. Az általános jólét közepette időnként valamivel csak le kell kötni a nép figyelmét – válaszolta a miniszter. – De mit tehetek én e nemes ügy érdekében?

A miniszterelnökségről átszóltak, hogy az Egyéb Fontos Ügyek Minisztériumának négynapos nemzeti gyászt kell kihirdetnie a tragikus haláleset miatt. Hirtelen Herbertet az egész ország mélyen tisztelte. Mármint azok, akik ismerték. Most egy kicsit többen fognak tudni róla.

Értem, titkár úr. Sajnos valóban nincs már mit tenni – sóhajtott a miniszter. – Kérem, akkor intézkedjen. Egy négy napos nemzeti gyász rendel, a szokásos hozzávalókkal. Ez pontosan kétszer annyi ideig fog tartani, mint dicső királyunk, Hirtelen Herbert uralkodása. Ennyi azonban mindenképpen kijár neki. Másnak be kellett érnie csupán valami nyúlós gombaszósszal.

Ha egyszer a vezérelv ugyanaz...

Morvai Krisztina az Orbán-szócső Magyar Időknek adott interjújában teljes egyetértéséről biztosította a sorosozó-migránsozó, szélsőségesen “nemzetállami”, határvédőnek nevezett EU-ellenes kormányzati politikát. Ezzel a lépéssel aligha nyeri el a Jobbik-vezér osztatlan tetszését, hiszen több vonatkozásban ellentmond az általa folytatott cukiságkampánynak, veszélyezteti annak hatékonyságát. No nem mintha valósak lennének azok a felvetések, amelyek akár választási együttműködést is elképzelhetőnek tartanának - sőt, az ellenzőket ledorongolva: sugalmaznak - a demokratikus ellenzék és a szélsőjobb párt között. A jelek szerint szerencsére ezt a felek egyaránt elutasítják, ráadásul utóbbi éppen előbbi terhére szeretne tovább erősödni és helyet biztosítani magának a “szalonban”.

A történtek mindenesetre arra ösztönözték a Pesti Bulvár cikkíróját, hogy nagy fontosságot tulajdonítson a várható fejleményeknek. Ennek keretében attól sem riad vissza, hogy Morvai Krisztina badarságait - óriás betűkkel kiemelve - sokszorosítsa.

http://pestibulvar.hu/2017/10/27/vona-dorzsolheti-markat-lehet-hogy-morvai-fideszbe-igyekszik/

Vihar egy pohár vízben. Aki azt hiszi, hogy a Jobbik a hagyományos értelemben ellenzéki volna, nagyot téved. Vonát valójában ugyanaz vezeti, mint Orbánt: a korlátlan hatalom minden áron történő megszerzésének vágya. Az eredetileg szőröstül-bőröstül bekebelezett szélsőjobbról próbál a (jobb)közép felé araszolni, hasonló módon, mint azt a hosszú és kacskaringós utat bejárt, eredetileg a liberálisoktól indult, a jobboldali néppártiságon át a radikálisok közé került miniszterelnök tette, aki álságosan a jobb szélre keveredve is azt hirdeti: a Fidesz a centrumot (...) elfoglalva az ország védőbástyája az összes többi párt által képviselt szélsőségekkel szemben.

Fidesz és Jobbik, egykutya ez mindkettő (pontosabban: egyik rosszabb, mint a másik); az ideológiát és az elveket úgy használják és csoportosítják, ahogy aktuális érdekeik éppen megkívánják. Mivel szerintük a "nép" van a hatalomért és nem fordítva, kizárólag a gátlástalanságban következetesek. Nem árt tudni és jól megjegyezni, hogy Vona ellenzékisége - cukiságkampány ide vagy oda - abban merül ki: nagyon szeretné végre kicsavarni a hatalmat Orbán kezéből, hogy aztán - ugyanazon a sínen, amelyiket a felcsúti beteg épített ki - még nagyobb sebességgel vezesse az ország vonatát a teljes elszigetelődés katasztrófájába.

Ezen az az apróság, hogy Morvai éppen mit mondott, mit sem változtat.

 

Az utólagos rehabilitáció szükségessége

00_weisserose.jpeg

Hans és Sophie Scholl

A Fidesz bárdolatlan modorú megmondóembere, Kövér László valami olyasmire hivatkozott, hogy még 4, uszkve 8 évre van szükségük ahhoz, hogy rendbe tegyék az ország dolgait.

Ilyen hosszú időre való lopnivaló azonban nem nagyon akad már az országban. Összecsipegethetnek még innen-onnan néhány dolgot, megszüntethetik a pártok finanszírozását, felvásárolhatják a Kispajtás című havilapot, de ezzel nagyjából vége is van a nagy einstandolások időszakának.

8 + 4n év alatt természetesen rengeteg pénz befolyhat a Fidesz párkasszájába, Kövér László személyes óhaja ebből a szempontból teljes mértékben érthető. Az efendik régóta azonosítják magukat Magyarországgal, a legfőbb főkolompos pedig már egész Európával. Orbán idővel kiterjeszti politikai befolyását még talán a Marsra is. Előtte persze odaküldi Szijjártó nevű hadapródját egy jó kis zsíros üzlet reményében.

A II. világháború Európában 1939. szeptember 1-től, 1945. május 8-ig tartott. Nagyjából hat évig. Mit akar tehát elérni Kövér viceházmester 16 év alatt? Az egész világot leigázni, vagy a Wehrmachthoz hasonlóan, feltétel nélküli kapitulációt? Előbb-utóbb csak pofára esik az egész bandérium.

Vajon mennyi idő alatt lesz képes Magyarország kiheverni a Fidesz-rezsim unortodox ország-rendbetételét? Marad-e még egyáltalán belőle valami, vagy a haza mindenre elszánt megmentői az egészet áttolják Erdélybe, Svájcba, illetve a Kajmán szigetekre?

Kövér valószínűleg azért képtelen rendesen hazudni, mivel az ilyesmihez valamiféle intelligenciára is szükség lenne, amiben – ostoba megnyilatkozásai alapján – meglehetősen szűkölködik az említett páciens. Figyelmeztetni pedig egyelőre senki sem meri arra, hogy időnként gondolkodnia is kellene, nem csak örökös üldözési mániában szenvednie.

Szomorú időszak ez az ország életében. Az infrastruktúra pusztul, a korrupcióról csak azért nem beszélhetünk, mivel törvények által támogatott tevékenységről van szó. A gyűlölet elborította az egész országot. Ha valaki idegen nyelven kér felvilágosítást valahol széles e hazában, nagy az annak esélye annak, hogy ott helyben felpofozzák. Még 4, illetve 8 ilyen év, és akár még meg is lincselhetik. A fideszesen rendbetett egészségügyben úgy pusztulnak a betegek, mint egy első világháborús tábori kórházban, ellenséges támadás közepette.

Vajon milyen nemzetegyesítésről beszél ez a szélhámos Semjén, illetve a komoly mentális problémákkal küszködő Kövér? A letelepedési kötvényekkel való jól jövedelmező üzletelésről? Arról, hogy lassan már 600-700 ezer képzett, tanult ember hagyta el az országot, akik valószínűleg soha nem fognak visszatérni. Ezt érték el nagyjából 8 év alatta a szépreményű „ifjú demokraták”? Kiváló teljesítmény. Folyókat esetleg nem szándékoznak megfordítani, hegyeket pedig odébb hordani a buzgó polgártársak?

Nem csak azért nincs alternatívája a Fidesznek, mivel az ellenzék szétesett, hanem azért mert ma Magyarországon jelenleg gyakorlatilag egypártrendszer van. Az ellenzéknek nincs sajtója, nincs pénze, nincsenek használható emberei. Nincs szinte semmije, csak látványos vergődése. Ha a Fidesz-KDNP újra kétharmadhoz jut – és ebben Nepomuki Szent Jánoson, illetve a vogonokon kívül ugyan ki tudná őket megakadályozni – valószínűleg megszüntetik a pártok finanszírozását, hogy még szorosabb kontroll alá tudják vonni őket. Aztán írnak maguknak egy vadonatúj, komfortos alaptörvényt.

Nem az a fő kérdés tehát, hogy nevezett Kövér önkényúr meddig fog még az országgyűlés elnökeként pöffeszkedni (sajnos sokáig), és istentelenül nagy ostobaságokat hajtogatni a maga megnyugtatására, hanem az, vajon mennyi idő alatt lesz képes az ország talpra állni, ha egyszer vége szakad a mostani elit tobzódásának.

Mennyi idő alatt lehet helyreállítani a demokráciát, a törvényes kereteket, a hatalmi ágak szétválasztását?

Lehetséges lesz-e belátható időn belül visszaszerelni azokat a fékeket és ellensúlyokat, amelyeket a Fidesz-rezsim dicstelen regnálása során fokozatosan kihajigált a szemétre?

Lesz-e valaha az országnak értékelhető külpolitikája a hadüzeneteken kívül?

Sikerül-e valahogy megszabadulni a nemzeti oligarcháktól és visszaszerezni tőlük azt, amit állami segítséggel összeharácsoltak.

Hajlandó lesz-e Andy Vajna az életben egyszer tisztességesen adót fizetni, vagy inkább belepusztul?

Véget lehet-e vetni az országban dúló szellemi polgárháborúnak, idegbajnak és a nemzeti ünnepekhez szervesen hozzátartozó utcai tömegverekedéseknek?

Mihez lehet kezdeni egy ilyen szétcincált országgal? Jelen körülmények között túl sokat nem.

Semmi sem olyan méltatlan egy civilizált nemzethez, mintha ellenkezés nélkül hagyja, hogy egy aljas ösztöneiknek engedelmeskedő, felelőtlen klikk „vezesse”. Ez a helyzet ma, amikor minden becsületes német csak szégyellheti magát a kormány miatt.” (Idézet a Fehér Rózsa első röplapjából, 1942. június)

Ne nagyon várj megértést

20121110-csalad-igy-lett-asszonyallatbol-egyenlo-tars4.jpg

Ez van!

Maga a „jelenség” egészen biztos, hogy régóta létezik. Evolúciós okai is lehetnek, amely talán az alfa hímek viselkedéséből vezethető le.

Hogy mi is ez a valami?

Az a zaklatás, amelyről pontosan nem is lehet tudni, vajon mettől meddig tart. Egy otromba, „jópofa” megjegyzéstől a megerőszakolásig? A kényszeres nyomulástól a kéjgyilkosságig? Egy idióta szexuális megjegyzéstől a megalázásig? Létezik-e a világon valami objektív skála, amely mellé szépen oda lehet passzítani az elkövető tettét, aztán mellérendelni egy megfelelő büntetést?

Van-e valami következménye annak, ha valaki nyilvánosan terjeszt olyasmiket, hogy az áldozatok – akik férfiak is lehetnek – maguknak keresték a bajt? Ezeket a vélemény-huszárokat lehet-e felbujtóknak, illetve társtetteseknek tekinteni?

Van-e különbség egy keresztény-, illetve egy liberális gondolkodású zaklató megítélése között?

Amikor egy eset nyilvánosságra kerül, egyből odasettenkedik az alattomos kérdés, hogy a sértett miért csak most szólt. Hogy miért? Talán azon okból ami miatt az ilyen esetekről a legtöbben egész életükben hallgatnak. A szégyen, a megaláztatás, a félelem miatt, meg talán azért is mert inkább elfelejteni szeretnék azt, ami velük történt és nem nyilvánosságra hozni.

Az emberek egy része békésen szemet huny a zaklatás felett. Nem tekinti megbocsáthatatlan bűnnek. „Jó mulatság, férfi munka volt!” A művész úr egy igazi bulibáró.

Minek sminkelte ki magát „az nő”, és miért néz ki oly kívánatosan? Miért nem tett ez ellen valamit? Például járt volna munkába, meghallgatásra burkában.

Megbecstelenítés. Mit jelent ez az értelmetlen szó? Mihez kezdhetünk őkelmével? Miért használjuk még mindig? Honnan ragadt itt? A XIX. századi leányregényekből? Akit megerőszakolnak, az ezek után becstelenné válik? És mi van a főhőssel? Ő fogja magát, majd nagy becsesen továbbsétál?

Az, aki elmondja, ami vele történt, ne nagyon várjon megértést. Leginkább magára számíthat, ha meg mer szólalni. Neki kell eldöntenie, hogy vállalja-e azt procedúrát, amelynek során a kívülállók pellengérre állítják és határozott ítéletet mondanak felette. Ez van, de nem szívesen beszélünk erről.

A társadalom – amelyről jórészt nem lehet tudni, hogy mit is jelent, csak kitaláltunk rá egy szót, meg egy rakás definíciót (valahol rengeteg ember tevékenykedik valamilyen okból, néhányan utasításokat osztogatnak, majd jó sok pénzt kérnek érte) – álszent és igazságtalan. Szent tehénként tiszteli a nemzeti büszkeséget, de egy fikarcnyit sem törődik az emberi méltósággal.

Ahol alá- és fölé rendeltségi viszony van, ott gyakran megjelenhet a zaklatás valamilyen formája. Biztos nem kötelező érvényű tevékenység, vagy munkahelyi előírás, de valószínűleg jóval gyakrabban megtörténik annál, mint amennyi ezekből nyilvánosságra kerül.

Hogy mit lehetne ez ellen tenni? Tudja a fene. Elsőként talán nem nem kellene becstelennek tekinteni az áldozatokat.

Az elkövetőre pedig mondja ki a „társadalom”, hogy, kérem ez az illető minimum egy „Schweinhund”, illetve vaddisznó. Lehet, hogy ügyes kezű vízvezeték-szerelő, aki ördögien tud bőrözni, valamint vidám cimbora, de akkor is.

Közbeszól a lelkiismeret

maxresdefault_5.jpg

havasi tárnics (Gentiana alpina

Mindez még 2043-ban fog történni,  ami miatt talán úgy tűnhet, hogy ez nem is történt meg, sőt az egész csupán merő kitaláció, nem alapul valós tényeken.

Hagyjuk ezt! Az időnek túl sok jelentőséget tulajdonítunk, ami érthető, mivel szigorún korlátok közé vagyunk szorítva. Sok egyéb mással együtt talán ez is Isten egyik morbid tréfái közé tartozik. A múlt már nincs, a jövő még nem következett be, a jelen pedig teljesen elhanyagolható. Ha az utóbbit elkezdjük kisebb részekre szeletelni, arra az eredményre jutunk, hogy nincs is. Valahol, valamikor létezünk, aztán kész. Felesleges az ilyesmin túl sokat rágódni.

A havasi tárnics (Gentiana alpina) egy alacsony termetű, mindössze 8 centiméter magasságú, évelő lágyszárú, amelynek természetes élőhelye az Alpokban és a Pireneusokban található. Apró termete ellenére mutatós kis élőlényről van szó, azt is mondhatni rendkívül fotogén szerzet. Virágzási ideje májustól júniusig tart. Az említett növény 2000-2600 tengerszint feletti magasságban éldegél, tehát viszonylag nyugodt körülmények között.

Michele Jurietti szenvedélyes és tehetséges természetfotósként több magazin és botanikai kiadvány számára készített már fotókat. A férfi imádta a természetet, munkája számára csupán szórakozás volt, amit ráadásul tisztességesen meg is fizettek. Éppen valamerre az Olasz Alpokban bóklászott – a konkrét hegy nevét személyiségi okokból nem közölhetjük –, mikor szerencsétlen végzete összehozta egy pompás, havasi tárnics példánnyal. A körülmények eleinte tökéletesek tűntek, akár még egy címlapfotó elkészítéséhez is. A tárnics épp egy sziklaperem szélén tartózkodott, de ez Juretti számára nem jelentett különösebb kihívást. Izgatottan mászkált négykézláb a modell körül, és közben buzgón kattintgatott.

A végzet egy emberfej nagyságú szikladarab személyében leselkedett rá, amely kilazult és ennek következtében Jurietti hirtelen egy 800 méteres szakadék felett találta magát. Ami számára a helyzetet különösen kellemetlenné tette, hogy mindezt lógva tette. Kétségbeesetten próbálta visszaküzdeni magát egy biztonságot jelentő, nagyjából vízszintes felületre, de a jobb lába alatti szikla meglehetősen ingatagnak bizonyult. Sajnos immár csak ez tartotta őt vissza az enyészettől.

Jurietti arra gondolt, éppen ideje lenne megbarátkozni a gyors halál gondolatával, amikor egy lelkes turistacsoport jelent meg a közelében lévő ösvényen. A vezetőjük kimondottan komolynak és felettébb tekintélyesnek tűnt. Szigorún méregette a lét és a nemlét határán egyensúlyozó fotóst.

– Maga meg mit keres ott, ha szabadna kérdeznem? Úgy látom Ön felelőtlenül letért a látogatók számára kijelölt ösvényről – szólalt meg komoly és felettébb tekintélyes hangon.

Ez bizony tökéletesen hülye – villant át egy pillanatra Juretti agyán.

– Üdvözlöm a kedves társaságot. Uram, az Ön helyzetfelismerő-képessége egészen lenyűgöz – válaszolta a fotós. – Valóban letértem a kijelölt ösvényről, de nem szeretnék mindezért rút halállal lakolni. Úgy érzem, egy nagyjából 800 méteres zuhanást ma nem élnék túl – próbálta szorult helyzetét elmagyarázni az egyre szigorúbb tekintetű menetparancsnoknak.

– Akkor meg minek ment oda? – rótta meg zordan a tekintélyes férfi. – Látják! Így jár az, aki nem tartja be az előírásokat. Ide-oda mászkál, aztán egyszer csak fogja magát, lezuhan, miközben visszafordíthatatlan kárt tesz a természetben. Remélem, Önök most mind tanulnak az esetéből.

– Kedves uram! Felhívom a szíves figyelmét, hogy hivatalos engedélyem van arra, hogy ide-oda mászkáljak – felelte az elgyötört Juretti. – Talán, ha szíveskednének felhúzni innen, akkor módomban lenni tisztázni magamat. Tudják, természetesfotós vagyok. Ez a munkám. Mármint, hogy fényképeket készítsek, és nem az, hogy napsütéses időben szakadékok peremén csüngjek. A nevem Michele Jurietti.

– Ezt kérem, mindenki mondhatja magáról – felelte könyörtelenül az Alpok megvesztegethetetlen házmestere. – A tényállás az, hogy Ön szabályt szegett, aminek viselnie kell a következményeit. Szavaiból ráadásul arra következtetek, hogy minket is szabálysértésre akar kényszeríteni. A lelkiismeretem nem engedi meg, hogy lelépjek a számomra kijelölt ösvényről. Büszkén kijelenthetem, évek óta járom a természetet, de még egyetlenegy szabályt sem szegtem meg.

– Értse már meg drága uram! Én sem – könyörgött kétségbeesetten Juretti. – Nem szemeteltem! Nem gyújtottam fel semmit! Nem mészároltam le ártatlan havasi mormotákat! Nem termesztettem a környéken titokban marihuánát! Csupán fotóztam, amire engedélyem is van. Kérem! Nem nagyon bírom már magam tovább tartani.

– De letért a kijelölt útvonalról! Ezt igazán nem tagadhatja! Talán nem olvasta el a nemzeti park egyértelmű ismertetőjét? Ha nem, bizony az sem mentesíti Önt a felelősség alól – válaszolta szigorúan a szabályok büszke őrzője.

– Akkor most haljak meg? – kérdezte Moretti.

– Ez nem feltétlenül szükséges. A kihágás mértéke nem olyan mértékű – válaszolta a túravezető. – Legyen türelemmel. Felhívom a nemzeti park igazgatóságát. Ez így helyes.

– Rendben van – sóhajtott a kétségbeesett Juretti. Az ujjait már nem nagyon érezte. Úgy tűnt a jobb lába alatti szikla egyre jobban kezdett kilazulni. Legalább nem fogok magányosan zuhanni – gondolta szomorúan. Azon tanakodott, vajon mennyire nehezíti meg a patológusok dolgát egy 800 méteres zuhanás.

A szigorú tekintetű természetbarát közben telefonálni kezdett.

– Jó napot kívánok. Daniel Sauer, vizsgázott túravezető vagyok. Talán Ön is ismeri is a nevemet. Kedves asszonyom! Egy rendkívül súlyos szabálysértést szeretnék Önöknek bejelenteni. Egy gyanús kinézetű fickó, valami Juretti nevű, szándékosan letért a kijelölt útvonalról. Állítólag természetfotós, bár véleményem szerint nem úgy néz ki. Kérem tisztelettel, meg tudnák nekem mondani, tényleg ismerik-e ezt az alakot?

– Üdvözlöm, Sauer úr. Köszönöm. Tudunk Micheleről. Nem kell semmiért sem aggódnia. Michele nyugodtan fényképezhet. Jól ismeri a terepet és nem tesz kárt semmiben. Hagyják csak őt nyugodtan tovább dolgozni.

– Értem – válaszolta Sauer kissé zavartan. – Tudja, csak segíteni szerettem volna az Önök munkáját. A természet védelme számomra mindennél fontosabb. Ezt Önök is jól tudják. Sajnos az az igazság, hogy Juretti úr jelenleg nem nagyon tud fotografálni, mivel épp egy szakadék felett csüng. Szívesen segítenénk rajta, de akkor le kéne térnünk a számunkra kijelölt útvonalról. Megértheti, hogy ezt semmiképpen sem tehetjük meg.

A nemzeti park ügyintézője egy kis ideig elhallgatott, majd kisvártatva üvölteni kezdett:

– Sauer úr! Mondta már magának valaki, hogy Ön egy megveszekedett idióta? Egy vadbarom, illetve valami ahhoz kísértetiesen hasonló teremtmény! Azonnal segítsenek Michelének! Ha meghal, azért Ön lesz a felelős! Mondtam már, hogy maga egy vadbarom?

– Igen. Éppen az imént – hebegte Sauer. – Máris intézkedünk. De ugye, a kijelölt útvonal... Csak a szabályok, meg a természet védelme miatt…

Michele Jurietti szerencsésen megmenekült, Daniel Sauer vizsgázott túravezető azonban örökre elvesztette az emberekbe és a világ rendjébe vetett hitét.

Halál és rontás

19830819_0d9b416338abf44b30f5f6f29fcb7bea_l.jpg

Françoise Robert nagyjából tökéletes állapotban lévő emberi példánynak számított, ennek minden élettani, valamint anatómiai jellemzőjével együtt. A férfi, mármint ő, Párizsban élt valahol a Rue Henri Barbusse környékén, amely jelentéktelen információnak néhány emberen kívül nem sokan tulajdonítottak különösebb fontosságot. Françoise Robert számára azonban igenis sokat számított ez, mivel családjával együtt ő ott lakott. Mint az már az előbbiekből kiderült, valahol arrafelé.

A negyven év körüli gimnáziumi tanárt a Rue Commandant Mages azonban nem nagyon érdekelte, mivel az Marseille-ben, a Boulevard Camille Flammiarral párhuzamosan futott. Persze csupán átvitt értelemben, de utcák esetében elég furcsán hangozna a „párhuzamosan terült el” kifejezés. Ezeket a szavakat nem is nagyon használják ilyesmire, csak erős késztetés, illetve kapkodás esetén.

Françoise Robert érdektelen története ezzel nyugodtan véget is érhetne.

Bizonyos értelemben ez így is történt, mivel az illetőt 2017. július 23-án, egy békés péntek délutánon brutálisan agyonlőtték. Hogy miként is történt ez a szörnyűséges bűntény? Az tűnik a legcélszerűbbnek, ha erről ő maga számol be. Elvégre ő tartózkodott akkor a helyszínen, őt támadták meg, amelynek következtében azonnal az életét vesztette. Úgy nagyjából.

– Hogy miként is történt az egész? Tényleg érdekli önöket? – kezdte izgalmas elbeszélését monsieur Françoise Robert. – Tudják, ilyenkor mindig egy kicsit zavarban vagyok. Tulajdonképpen nem tettem semmi különösebbet, csupán meghaltam. Naponta többen is sikeresen próbálkoznak ezzel. A hozzátartozóik ilyenkor azzal vigasztalják egymást, hogy ennek valamikor mindenképpen be kellett következnie. Egy nagy frászt! Elnézést kérek a heves kifakadásomért, de ez így egyszerűen ostobaság. Egész életemben foglakoztatott az a probléma, hogy valójában semmi sem tökéletes, kivéve a halált. Azt az eddigi tapasztalatok alapján képtelenség tökéletesen elrontani. El lehet húzni valahogy a dolgot, meg minden, de végén aztán mindenkinek sikerül visszavonhatatlanul eltávoznia az élők sorából.

Robert megpróbált végre a lényegre térni.

– A Rue Henri Barbusse környékén éltem. Még most is ott halok, de ennek semmi jelentősége sincs. Ha ez valakit esetleg mégis érdekelne, ez az utca a Jardin des Grands Explorateurs-tól nem messze található. Az pedig egyenesen a Le Jardin du Luxemburghoz vezet. Nem is lehet eltéveszteni. Mindegy. A lakásomtól nagyjából tíz perc alatt gyalog is oda lehet érni. Mármint a Jardin des Grands Explorateurs-hez. Oda, ahol azon a bizonyos napon hidegvérrel lemészároltak – próbálta meg érthetően összefoglalni a történteket monsieur Robert, ami elsőre nem nagyon sikerült neki.

– Éppen egy padon üldögéltem, és megpróbáltam erősen az őszre koncentrálni. Július végén az ilyesmi tökéletesen ellazítja a megfáradt idegrendszert. Megborzongtam, és elképzeltem, amint szép csendben hullani kezdenek körülöttem a színes falevelek. Tudják, ez egy érdekes növényélettani jelenség. A levelekben lebomlanak a klorofillok, emiatt láthatóvá válik a karotin és a xantofil. Egy idő után aztán már az antocián is megjelenik. Rendkívül izgalmas folyamatról van tehát szó, ennek ellenére ritkán kerül a be a bulvárhírekbe, legfeljebb illusztrációként – kalandozott el egy kicsit a témától az áldozat.

– Szóval a gyilkosságom… Igen. Meglehetősen különös esetről van szó. Miközben a lehulló leveleket képzelgettem magam elé, két, rendkívül ízlésesen öltözött férfi jelent meg előttem. Láthatóan semmi közük sem volt az őszhöz. Úgy értem, nem úgy voltak felöltözve. Barátságosan üdvözöltek, majd egyikük amolyan pisztolyfélét szegezett rám – tért rá végre a történtekre a halott. – Én a magam részéről egy kicsit furcsának tartottam a viselkedésüket. Meg is kérdeztem tőlük, segíthetek-e nekik valamiben.

– Igen, monsieur. Ezért kimondottan hálásak lennénk önnek – válaszolta az az illető, aki nem szegezett rám fegyver. – A Rue Commandant Mages-t keressük. Meg tudná mondani nekünk, kérem, hogy az merrefelé terül el? Illetve található?

– Azt hiszem Marseille-ben – válaszoltam készségesen. – Úgy vélem, valahol a Boulevard Camille Flammiar környékén. Induljanak el innen délnyugati irányba Lyon felé, majd haladjanak tovább egyenesen délre, egészen Marseille-ig. Arrafelé kérdezősködjenek valakitől.

– Hálásan köszönjük a felvilágosítást. Így már minden bizonnyal oda fogunk találni – felelte erre barátságosan mosolyogva. Első ránézésre nekem rendkívül szimpatikusnak és barátságosnak tűnt. Semmi okom nem volt arra, hogy azt feltételezzem róla, pár pillanat múlva egyszerűen átlövi a koponyámat. Csodálkoztam is azon, amikor ő is elővett egy pisztolyt, amely nem Marseille felé, hanem pontosan felém irányult.

– Uraim! –- próbáltam segíteni nekik. – Én önöktől jelenleg északra terülök el. Pontosabban mondva, helyezkedek el. Önök most pont háttal állnak a Rue Commandant Mages-nek. Úgy vélem sietniük kellene, ha időben oda szeretnének érni.

– Emiatt igazán ne aggódjon - válaszolta a másik, akinek rendkívül kellemes, megnyugtató hangja volt. – Annyira azért nem sietünk. Előbb még kiraboljuk önt. Véletlenül tanúi voltunk annak, amint pénzt vett fel egy bankautomatából. Ne vegye tolakodásnak, de megkérdezhetném azt, hogy mennyit?

– Óh, csupán erről van szó? – feleltem megkönnyebbülve. – Miért nem ezzel kezdték? Az imént 2.500 eurót vettem fel, de van még nálam úgy nagyjából 500, egy értékes svájci karóra, egy csúcskategóriás laptop, néhány ékszer és 2 liter tej. Érdemes ezért kockáztatniuk? Őszintén sajnálom, de nem készültem arra, hogy ma ki fognak rabolni.

– Ez a zsákmány tökéletesen megfelel számunkra – válaszolta a másik illető. Tudják az, aki csupán másodszorra fogott rám fegyvert. Elnézést kért, kibiztosította a pisztolyát, majd egészen váratlanul fejbelőtt. Kicsit ugyan elcsodálkoztam ezen, de nem sok időm volt ezen morfondírozni, mivel a másik belém eresztett egy egész tárat. Mikor úgy vélték, sikeresen megöltek, nekiláttak kirabolni.

– Várjanak! Segítek – válaszoltam ekkor. – A pénztárcámat elég nehéz megtalálni… Egy pillanat…Valahol...

Az egyik rabló ettől egészen pánikba esett, és ezúttal először fejbe, majd szíven lőtt. Ezt onnan tudom, mivel később egy tükörben megnéztem, meg az orvosok is ezt mondták.

– Azt hiszem, egy kis baj történt – feleltem a lövések után. – Ön az imént ügyesen szétlőtte a tárcámat. A keservesen megszerzett pénzük gondolom most már lyukas és csurom vér. Tudnak egyáltalán kezdeni vele valamit így? Az órámat mindenesetre átadom önnek mielőtt lelőlné rólam. Nagyon sajnálnám. Tessék!

– Ööö… Köszönöm.  – válaszolta zavartan a szitáválövős. – Ezt nem értem. Ön talán képtelen meghalni? Mi maga? Hegylakó, zombi vagy vámpír?

– Ugyan. Ne gyerekeskedjen már, és főleg ne essen pánikba. Az önök szakmájában ez végzetes lehet – válaszoltam. – Várjon csak egy pillanatra. Legjobb lesz, ha megnézem a pulzusomat.

Gyorsan ki is tapogattam, de semmit sem éreztem. Erre befogtam az orromat. Semmi levegő után kapkodás, meg ilyesmi nem történt velem. Napokig el lettem volna így. Rejtély, hogy ennek ellenére miként tudom rezegtetni a levegőt. Két golyóval a fejében ezek szerint az ember sok mindere képessé válik. Például arra, hogy ne lélegezzen többé.

– Uraim! Aggodalomra nincs okuk. Semmiképpen sem gázoltam bele a szakmai becsületükbe. Biztosíthatom önöket arról, tökéletes munkát végeztek. Immár teljesen halott vagyok – próbáltam megnyugtatni őket.

– Hát igen. Örülök, hogy ilyen szerencsés körülmények között hunyt el – válaszolta zavartan a fejbelővős. – Azért ez egy kicsit furcsa. Azt hiszem, nekünk most már tényleg indulnunk kellene Marseille-be. Ugye a Rue Henri Barbusse környékét emlegette még életében?

– Igen, de azért nézzenek majd utána – válaszoltam.

– Én pedig hálásan köszönöm az órát – mondta a másik. – Igazán kedves emlék

– Rendkívül pontos jószág. Mechanikus, nem valami digitális vacak – válaszoltam. –Tényleg! Majd elfelejtettem. Az ékszereimet átadjam önöknek?

– Hova gondol, kedves uram – válaszolta önérzetesen az, akinek odaajándékoztam az órámat. – Nem vagyunk mi hullarablók. Most azonban már tényleg mennünk kell. Legyen olyan kedves és lehetőleg ne adjon rólunk értékelhető személyleírást. Tudja, valójában ezért lőttük le, hogy nem maradjon élő szemtanú. Ön azonban egy kissé összekuszálta a fondorlatos tervünket.

– Hallgatni fogok, mint a sír, uraim – válaszoltam. – Ebben tökéletesen biztosak lehetnek. Egész életemben azt szerettem volna, ha nem sikerül a halálom. Hát most végre sikerült. Illetve pont az történt, hogy nem. Valamit közben egészen egyszerűen elrontottam. Rendkívül hálás vagyok ezért önöknek. Célszerű lenne azonban, ha egy kicsit változtatnának a taktikájukon. Úgy értem, ezután inkább csak rablás után gyilkoljanak. Mit lehet az ilyesmit előre tudni...

Elbúcsúztunk egymástól, majd felhívtam a segélyhívót. Az életbiztosításom után járó összeg felvétele miatt sürgősen szükségem volt egy halotti bizonyítványra.

Hát valahogy így rontottam el a halálomat. Szerencsére valami miatt azóta sem kezdtem el lebomlani.   

A Lázár-terv

ehsan-safavie-bluebird2f.jpg

Elég szürreális események zajlanak a magyar belpolitikában.” (Lázár János)

Tökéletes meglátás. A politika soha nem volt valami egzakt, pontosabban behatárolható képződmény. Az óriás ámbráscetek vándorlása sokkal könnyebben követhető, mint egy egész országnyi főemlős önfeledt és kiszámíthatatlan ugrabugrálása. A politika ugyan a valóságból próbál kiindulni, de aztán gyorsan átszalad rajta és egy valóságon túli világot hoz létre önmaga számára, amelyről megpróbálja bebizonyítani azt, hogy ez bizony mások számára is pompás lehetőségeket nyújt, ha rendesen viselkednek. Mindig akadnak azonban olyanok, akiknek ez nehezen megy.

Amire a miniszterelnökséget vezető miniszter a jubileumi kormányinfón, az idézett mondatában utalni szíveskedett, az az MSZP által ügyesen bevetett agonizáló kampánystratégia. Nehéz és fáradtságos feladat pontosan követni azt, vajon mi is zajlik ezen szépreményű párton belül. Vajon mit akarnak ezek az emberek? – merülhet fel a békésen szemlélődőkben a jogos kérdés. Kitartást, makacsságot, rendíthetetlen kalandvágyat igényel végigolvasni az ezzel foglalkozó híradásokat.

Úgy tűnik, ha valahol két mszp-és atyámfia egymás közelébe kerül, ott nagy az esélye egy kíméletlen csetepaté kialakulásának. A DK-ás csapatkapitány, Gyurcsány Ferenc nevét jól felfogott érdekből nem is érdemes szóba hozni előttük, mivel akkor könnyen tömegverekedés alakulhat ki egy potenciális szövetségen belül. Így megy ez – mondnák erre a tralfamadoriak.

Ha valaki megcselekszi azt, hogy amikor eljő annak az ideje, és leadja becses szavazatát valamelyik pártra, nem igazán tud majd ésszerű magyarázatot adni arra a felvetésre, vajon miért is tett így. Humanitárius megfontolásból, illetve dacból, esetleg nemzeti büszkeségből? Talán csak úgy, megszokásból?

Egészen szürreális az is, ahogy a mostani miniszterelnök, nevezett Orbán kormányzó, ismét nekiveselkedett egy költséges árnyékbokszolásnak Soros György ellen. Ennyire évezi ezt a tevékenységet, vagy talán nincs jobb ötlete? Ennél a kínos kampánynál még a megújuló hitellel elérhető mennyei boldogság ígérete is jóval meggyőzőbb. Úgy kétmillió ember szürreális igényeit ennek ellenére valószínűleg tökéletesen kielégíti. A tralfamadoriak magyarázata erre a magatartásra teljesen megfelelő és érthető.

Orbán egészen irigylésre méltó helyzetben van. Legfőbb gondja nemsokára csupán az lesz, hogy kikből állítson össze magának megfelelő ellenzéket, illetve mivel hergelje fel az ellene ásítozó tömegeket. Oszlassa fel talán a Jobbikot, hogy végre történjen valami Simicska Lajos szórakoztató performanszain kívül is?

A csillagok állásából azt lehet kiolvasni, hogy a FIDESZ-nek változatos történetének legnagyobb győzelmével kell szembesülnie. Mivel Orbán gyakorlatilag mindenkit lerugdosott a pályáról, illetve az ellenfél leginkább egymást üti, a miniszterelnöknek a választásokig nem sok tennivalója akad.

Orbán legnagyobb ellensége az idő és saját szervezete közötti kérlelhetetlen viszony. A II. elmúlt nyolc év (vö. az vidám I. elmúltnyócév) iszonyatosan megviselte őfelségét. Kóros mértékben elhízott, rádiós miséinek színvonala alapján mentálisan leépült. Az elkövetkező négy év tovább fog rontani az egészségi állapotán, főleg ha valami miatt valódi kihívással szembesül közben.

Hivatalosan nem, de a valóságban jelentős szociális feszültségek halmozódtak fel az országban. Aki nem akarja, az persze nem látja ezt. Kérdéses, hogy még egy ciklust ki lehet-e húzni eltereléssel, primitív hazudozással és heves mellébeszéléssel.

A miniszterelnök humánerőforrás dolgában nem áll túlzottan jól, köszönhetően sajátos vezetői stílusának. Németh Szilárddal, Balog Zoltánnal, Rogán Antallal nem lesz képes hatékony reformokat levezényelni. Valószínűleg nincs is szándékában ilyesmivel foglalkozni. Egyetlen használható embere Lázár János maradt, aki ki merészelte mondani, hogy az egészségüggyel és az oktatással valamit kezdeni kellene, hacsak nem a teljes megszüntetésük a cél. Balog emberminiszter, akit kiemelt felelősség terhel a kialakult helyzetért, mindössze annyi tudott erre mondani, hogy minden a legnagyobb rendben van, aki mást mond az defetista. Semmiképpen sem szabad hinni neki, mivel önző érdekből az illető régóta hazudozik.

Nem érdemes Lázár Jánost a haza megmentőjeként feltüntetni, illetve nekilátni boldoggá avatásának, de ő legalább látja azt, hogy itt bizony előbb-utóbb baj lesz. A végtelenségig nem lehet sorosozni és plakátokkal jóllakatni a népet. A miniszter arroganciája, erőszakossága, ravaszsága, törtetése, kíméletlensége, cinizmusa a politikában inkább előnyökkel, mint hátrányokkal jár. Lázárról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy ostoba lenne. A feje búbjáig korrumpálódott Rogán Antalt is hatékonyan sikerült távol tartania magától, pedig a miniszterelnök megpróbálta rátestálni ezt a szemérmetlen személyt. Lázár ennek a húzásának a későbbiekben még nagy hasznát veheti.

Ha meg meri kockáztatni azt, hogy a következő négy évben lelép a színről, azzal hatalmas veszteség éri Orbánt. Ki fogja elvégezni helyette a miniszterelnök adminisztrációs feladatait? Jelentkező ugyan akadna bőven, de bennük a kormányzó nem sok örömét lelné. Iszonyatosan gyenge képességű emberekkel vette körül magát, akik gyakorlatilag semmire sem alkalmasak. Kövér, Rogán, Deutsch és a többi szépreményű ifjú sok mindenre képes, de arra nem, hogy az államigazgatást irányítsa. Kósa Lajos még egy lélegzetvételbe is képes tökéletesen belezavarodni, ha pedig pontosan szeretné kifejezni magát, jobban teszi, ha inkább megpróbálja lerajzolni, miről is van szó. Szijjártó verbális verőembernek kiváló, illetve pompásan tud üzleti kapcsolatokat kiépíteni a világ távoli, egzotikus tájaival. Orbán a jövőben is ebben számít rá, nem abban, hogy hivatalnokokkal piszmogjon.

Lázár terve teljesen logikus és ésszerű. Az elsöprő győzelem után mosolyogva lelép, aztán kivárja, amíg a győztes csapatok felégetik az egész országot. Ez a lépés azonban hatalmas kockázatokat rejt magában. Ha nem elég óvatos, és elszámítja magát, Orbán könnyedén leszámolhat vele. Elég, ha Orbán médiabirodalma segítségével rendszeresen színes kis híreket jelentet meg Lázár dzsentri életmódjával kapcsolatban. Ennek nem is kell feltétlenül igaznak lennie, elég ha visszautalnak régi, vidám vadászkalandjaira, illetve a velencei lagúnák sötét titkaira.

Az is elképzelhető, hogy a visszavonulásának meglebegtetésével Lázár csupán jobb pozíciót szándékozik kivívni magának. Ezt talán tőle magától illene megkérdezni, de bolond lenne, ha válaszolna is erre. Jelenleg megbízható, munkabíró beosztottként sikeresen építgeti a karrierjét.

Az mindenképpen jelzésértékű, hogy benne és Navracsics Tiborban bizonyos kétségek merültek fel a miniszterelnök tévedhetetlenségével kapcsolatban. Puff neki! Pont egy fényesnek, elsöprőnek ígérkező győzelem előtt.

Így megy ez.

A múlt, a jelen és a jövő problémáit bízzuk inkább a tralfamadoriakra. Sokkal jobban eligazodnak az ilyesmikben. Ők már a múltban is pontosan tudni fogják, hogy mi fog történni bármikor.

A mi Kecskénk

la-fiesta-del-chivo-2.jpg

„A kávé és a rum is jobban ízlik, a dohányfüst, a fürdés a tengerben egy meleg napon, a szombati mozi vagy a tánczene a rádióban nagyobb élvezetet nyújt testnek és léleknek, ha magukénak tudják azt, amit Trujillo harmincegy évvel ezelőtt elvett a dominikaiaktól: a szabad akaratot.” (Mario Vargas Llosa, A Kecske ünnepe; Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna)

A mi Kecskénk a szabad akaratra hivatkozva, pont ezt vette el a magyaroktól. Ezzel sajnos nem is volt különösebben nehéz dolga. Ostoba, talpnyaló, megalkuvó népséggé silányította le az ország lakosságának egy részét, és most azzal győzködi őket – rendkívül sikeresen, mondhatni professzionálisan –, hogy pont ezt a gyávaságot és szűklátókörűséget hívják nemzeti büszkeségnek. Manipulálja, félrevezeti, zsarolja, megalázza a társadalmat. Ha valaki úgy kívánja, lehet saját véleménye, de ebben az esetben ne számítson sok sikerre, jóindulatra, megértésre, és legfőképpen nem tekintheti magát igazi magyarnak. Amíg a Kecske hatalmon lesz, ez a szemlélet így is marad. 

A mi Kecskénk természetesen egészen más, mint Rafael Leónidas Trujillo Molina, a Dominikai Köztársaság Jótevője. Ő a La Nación című, kormányhű napilap „Nyilvános fórum” rovatában, „spontán” olvasói levelekben közölte népével mit is kell éppen gondolniuk. A mi Kecskénk nemzeti konzultációt indít ugyanebből a célból. Trujillónak rendelkezésére állt Henry Chirianos szenátor, a Korhely Alkotmányozó, a mi Kecskénknek pedig Habony Árpád, ismeretlen magánszemély, valamint egy propagandaminisztérium és több médiabirodalom.

Trujillo utcákat városokat neveztetett el magáról, többek között a Dominikai Köztársaság fővárosát, Santo Domingót is Ciudad Trujillóra keresztelte át. Előre gyártott szobrokat állítatott fel magáról mindenfelé az országban. A mi Kecskénk stadionokkal, világversenyekkel, presztízs beruházásokkal szeretne örök emléket állítani önmagának.

Trujillo a haiti vendégmunkásokban találta meg a haza ellenségeit. 1937-ben, 17-20 ezer ember lemészárlásával a Jótevő a nemzet megmentőjének szerepében parádézhatott. A mi Kecskénk a szíriai polgárháború okozta menekültáradatot használta fel ügyesen, gátlástalanul és rendkívül erkölcstelen módon.

Trujillót az Amerikai Hadsereg, a mi Kecskénket a Kommunista Ifjúsági Szövetség képezte ki, majd később Soros György segített neki, hogy politikai hatalomra tegyen szert. A mi Kecskénk ma már mindkettőt esküdt ellenségének tekinti és bősz harcot folytat ellenük. Az egyik már megszűnt, a másik pedig nem nagyon foglakozik a mi Kecskénk belföldi hatalmi játszmáival.

Trujillo az Egyesült Államoktól azt várta el, hogy tartsák hatalmon, pénzeljék, különben a Szovjetunióval köt szövetséget. A mi Kecskénk az Európai Uniót Oroszországgal zsarolja ebből a célból. A Trujillo-korszak óta megváltozott a világ.

A Jefe a politikai hatalmon túl az egész dominikai gazdaságra rátette a kezét. Nemzeti tulajdonba vétel címén a dominikai vállalkozások nagy része valamilyen módon egy idő után a Caudillo tulajdonába került. Családtagok, megbízható emberek, strómanok révén a vállalatok feletti irányítás nagy részét fokozatosan megszerezte. A földek 20 százaléka az ő tulajdonában volt. A különböző cégek hálózatának szálai mindig Trujillóhoz vezettek. Nálunk a mi Kecskénkhez.

Trujillo számára az amerikai vállalatok rendkívül fontosak voltak. A mi Kecskénk nagyon függ a német cégek beruházásaitól, bár ezt nem szívesen hangoztatja.

A Jótevő az ellene hozott amerikai szankciókat országa belügyeibe való jogtalan beavatkozásnak minősítette. A mi Kecskénk is agresszív függetlenségi háborút folytat minden kontroll, elszámoltatás, külső kritika ellen.

Trujillo, hogy kimutassa teljhatalmát, imádta egymás ellen uszítani az embereit. Időnként azért ejtette ki egyes pártfogoltjait a kegyeiből, hogy érezzék, a sorsuk, életük csak tőle függ. A mi Kecskénk ebből a célból Brüsszelbe küldi ki az embereit, esetleg valami jelentéktelen tisztséggel ruházza fel őket.

Trujullo mélyen lenézte és megvetette az embereket, főleg a hozzá hűségeseket. Sokszor alázta meg őket nyilvánosan. Azt szerette, ha kimondottan rettegtek tőle a környezetében. A piszkos munkát mindig másokkal végeztette el. A kiválasztottak hatalmas kegynek, amolyan hűségpróbának tekintették ezeket a megbízásokat. A mi Kecskénk emberei is bármit elvállalnak, hogy ezzel a Jótevő kegyeit keressék.

Trujillo, Johnny Abbes és a SIM (El Servicio de Inteligencia Militar) segítségével bárkivel könnyedén leszámolhatott. A mi Kecskénk ebben a törekvéseiben Polt Péterre és a TEK-re számíthat. Johnny Abbes és a SIM természetesen jóval keményebb eszközöket engedhetett meg magának, mint a mi Kecskénk, aki az ellenségeit nem hajíttathatja a cápák közé.

Trujillo stabilizálta Dominika szétzilált gazdaságát, csökkentette a munkanélküliséget, a dominikaiak mindezért azonban hatalmas árat fizettek. A mi Kecskénk is úgy állítja be magát, mint az egyetlen olyan személyt, aki képes Magyarország biztonságát garantálni. Az ország közben egyre inkább leszakad a régiótól és a perifériára szorul. A magyar gazdaságot nem is a Kecske, hanem a Bajnai-Oszkó duó stabilizálta, amit a Kecske valamikor meg is köszönt nekik. Trujillo családi vállalkozásának és a korrupciónak köszönhetően Dominika gazdasága végül bedőlt.

Aki szeretné jobban megérteni az Orbán-rendszer működését, olvassa el Mario Vargas Llosa idézett könyvét. Mi is hatalmas árat fizetnünk a Kecskénk eltartásáért.

Szemérmetes kitartottak

ooetf3pprdomasec_jminq_r.jpg

A derék és kevésbé derék kormánypárti képviselők igazán beszuszakolhattak volna már valahova egy olyasféle törvénycikkelyt, miszerint ha valami pernahajder kérdésekkel zaklatja őket vagy szimpatizánsaikat, arra elegendő legyen az a válasz, hogy:

– Csak azér', mer', hogy csak! Pontosabban mondva, vagyis. Izé! Menjenek már innen másfelé tájékozódni!

Ebből végre mindenki számára világossá válna az, hogy senkinek semmi köze sincs azokhoz a dolgokhoz, amelyek közpénzekkel, vagyonosodásokkal, monopóliumokkal, diszkrét harácsolással, meg ezekhez hasonló intim dolgokkal kapcsolatosak. Arra is gondosan ügyelni kellene, hogy az említett honanyáknak és honatyáknak, valamint hűséges elvbarátaiknak az időjárással kapcsolatban minden nap legyen egyéni, de egységes, központi véleményük. Amolyan határozott és világos ideológia mentén húzódó. Vagy sötét, ha éppen úgy alakul a nemzetközi helyzet, és a migránsok elkezdik befelé hordani a hótorlaszokat a lezárt határszakaszokon keresztül.

Ha valahol akadna valami ilyesféle regula, abban az esetben nem kellene magyarázatot adni olyan arcátlanságokra, mint például arra, hogy a Médiatanács mi a fenének ad oda mindent Andy Vajnának, amire őméltósága enyhén ráutaló magatartást tesz.

Ez, a kormány által összetákolt, igencsak szemérmes államvédelmi hatóság pofátlanul ezt írta magáról a honlapján:

„A Médiatanács elsődleges feladata, hogy biztosítsa a demokratikus nyilvánosság működését a médiában, megteremtse és fenntartsa a közönség és a médiumok érdekei közti egészséges egyensúlyt, és egyúttal korrekt szakmai partnere legyen a piaci szereplőknek, szakmai szervezeteknek.”

Miről beszél ez az „ember”? Illetve a fenti mondatok vajon mire vonatkoznak? Vagy tán csak úgy kibiggyesztették maguknak, mint az úttörők tizenkét pontját? Ez a jóravaló testület a valóságban kitől és mitől független? A BBC-től? A Botswanai Állami Közlekedési Felügyelettől? A Canterbury érsekségtől? Oscar Wilde összegyűjtött elbeszéléseitől? Milyen pénzekből tengetik példamutató életüket? Csak azér', mer', hogy csak!

Mindenki előtt egészen világos, de büszkén letagadott tény az, hogy ki finanszírozza a leginkább közutálatnak örvendő állami szervezetet, a CÖF-öt. Minden jel szerint vagy a Bill & Melinda Gates Foundation, vagy a FIDESZ. Minek ilyen hiábavalóságokra elpazarolni az adófizetők pénzét, azaz az önkéntes felajánlókét? Csak azér', mer', hogy csak!

Rákay Philip az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, esztétika szakon végzett. Nagy cucc! Ezek szerint elég gyatrán mehetett neki a matek meg a kémia a gimnáziumban. Ezzel a magas végzetséggel manapság nagyrészt csak a közmunka és az éhanhalás között lehet választani, nem mindenféle zsíros állásokat és megbízásokat nyerni, majd jó alaposan feltankolva, sikeres üzletembert játszani. A HVG-nek írt hisztérikus hangvételű levele arra utal, ő maga is tökéletesen tisztában van a NER-ben betöltött kínos szerepével. Most vadul próbálja levakargatni magáról az évek során bőségesen rárakódott szennyeződést. Valójában ő csupán azért lett elsöprően sikeres a hazai üzleti életben, mivel bölcs kommunikációs tanácsokat osztogat mindenfelé amerre csak megfordul. Teszi mindezt nagyrészt társadalmi munkában. Itt áll előttünk egy megvilágosodott, marketinges Gautama Buddha. Meg csak azér', mer', hogy csak! Aki mást állít az bizony „gyilkos balos hagyományokat” ápol és vissza szeretné állítani a Tanácsköztársaságot. Rákay Valami ezzel szemben mértékadó „jobboldali értelmiségi”, aki még azzal sincs tisztában, hogy a „bolsi” szó többséget jelent, csak kedvesen becézgetve, és ezt jelenleg ő, meg a hasonszőrű pajtásai képviselik. Izé! Ez az, ami igazán kínos, nem ám a pofára esés dologidőben egy sűrűn lakott településen. Kitartottnak lenni nem bűn, de nem is elévülhetetlen érdem. Rákay polgártárs ezek szerint simán ostoba semmiképen sem lehet, csak rendkívüli módon kifinomult lélek, akit rettenetesen felzaklatnak „a bornírt marhaságok”. Azt mindenképpen az enyhén szolid főtanácsnok javára lehet írni, hogy a Chewbacca-védelmet tökéletesen elsajátította. Egy éles elméjű, de szemérmetes esztétatától ez el is várható. 

Szintén a Chewbacca-védelmet vetette be Dömötör Csaba a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára, amikor Bangóné Borbély Ildikó szocialista képviselő szégyenletes módon azt próbálta megtudakolni tőle, mire szórta el Hegedűs Zsuzsa a milliós nagyságrendű reprezentációs költségeit és csinált-e valami értelmeset is autókázás közben. Dömötör államtitkárnak mindössze arra futotta az erejéből, hogy erre kinyögje magából, „a miniszterelnöki megbízottaknak van reprezentációs keretük”. Meglehetősen frappáns válasz, de nem derül ki belőle, hogy Hegedűs méltóságos asszony hányadik helyezést ért el a Budapest–Bamako-ralin, hányszor járt karaoke-bárban és ott mi szépeket adott elő. Az sem tudható, vajon a miniszterelnök hátrányos helyzetűekkel foglalkozó megbízottja kihívta-e Koningin Beatrix der Nederlandent egy kemény bowling-mérkőzésre, és ennek során vajon sikerült-e legyőznie a holland királynőt. A ravaszul feltett kérdés nem arra vonatkozott, hogy jár-e Hegedűs szociológusnak a milliós zsold, hanem arra, hogy mihez kezdett vele.

Ezt a cáfolhatatlan és kivédhetetlen „csak”-érvelést Selmeczi Gabriella valamikor már élesben is tesztelte. Az önkéntes szenátorasszony ezzel nagy sikert aratott, főleg alaposan meggazdagodott, zselés hajú esztéták körében. Érdemes lenne tehát a későbbiekben erre alapozni a kormány kommunikációját.