Minden, ami van, meg olyasmik is, amik nincsenek

NemGogol

Egy új művészeti irányzat: a szelfizmus

2015. augusztus 19. - Toadwart66

self2.jpg 

A szelfit (selfie) nagyon sokan mélyen lenézik, megvetik, de közben buzgón gyakorolják. Egyre közeledik azonban az az idő, amikor a gazdag műgyűjtők rengeteg pénzt fognak áldozni egy-egy, ma még teljesen ismeretlen szelfiművész korai alkotásaiért. Ehhez mindössze annyinak kell megtörténnie, hogy néhányan meghaljanak közülük. A későbbiekben kitérek arra, hogy ennek az esélye elég nagy.

Az emberiség mindig is próbált szelfizni. Szabadidejében a kőkorszaki ember is kedvtelve nézegette önmagát egy pocsolyában, majd ivott egy jót. Egy idő után a önkíváncsiskodók áttértek a tükör használatára. Tükör hiányában az ember csak mások teljesen szubjektív leírása alapján ismerhette meg önmagát. A vándorfestők ebből a szempontból nagyon megbízhatatlanok voltak és igencsak egyenetlen minőségben dolgoztak. Feltételezhető, hogy emiatt nagyon sokan abban a hitben élték le ez egész életüket, hogy ők nagyon jóképűk. A családtagjaik, merő tapintatból, nem nagyon mertek nekik szólni ennek ellenkezőjéről.

Nem mindenkinek volt alkalma megfizetni egy jó képességű arcképfestőt. Az első igazi szelfik az önarcképek voltak. Majdnem minden festőművész sokat gyakorolt saját magán. A képtárak dugig vannak az ilyesmi holmikkal. Van leonardós, rembrandtos, munkácsys, van goghos meg egy csomó mindenféle régi szelfi. Ezek ma már értékes műalkotások, amiről a készítőik nagyrészt nem is tudtak. Akkoriban nem nagyon vette meg tőlük senki sem ezeket, mivel az ő műgyűjtőik gyakran csak jóval a haláluk után jöttek létre. Az igazi műértők visszafelé élveznek.

A fotographia elterjedésével úgy nézett ki, hogy a szelfi is elfoglalja méltó helyét a művészeti ágak között. A nagy áttörés azonban nem történt meg. A fotóművészek az égvilágon mindent lefényképeztek, ami csak egy kicsit is látható volt, de saját magukat csak a legritkább esetben. Az önkioldó sem hozta meg a forradalmi változást, pedig csak pár méterre kellett volna elballagni egy-egy pompás önarckép elkészítéséért. Az emberiség valamilyen okból – talán önmérsékletből – nem volt hajlandó ezt megtenni. A legtöbb esetben a művész mellet ott virít egy önfeledten vidám társaság, gyakran egy egész családnyi. Könnyen belátható, hogy ez így nem az igazi.

A digitális fényképezőgépek elterjedésével megjelent egy primitív technológia, a tükör előtt való fényképezkedés. A művésznők és művészek ekkor elsősorban az aktfotókat részesítették előnyben, hogy meggyőződjenek a testi épségükről, vagy egyszerűen kedves meglepetést szerettek volna szerezni egy szeretett ismerősüknek. Ha az említett alkotás valamilyen módon felkerült a világhálóra, akkor gyakorlatilag a fél világ részesült ebben a meglepetésben, néha még maga a modell is. A vaku használatának sajnos olyan hatása volt az elkészült műre, mint egy atomvillanásnak. Ennek hiányában azonban a tükör szelfik rendkívül rossz minőségűek, szemcsések lettek. Egy tisztességes, a mindennapi gyakorlatban is hasznosítható aktfotó esetében mindenképpen nagy jelentősége van a tűéles képnek és a részleteknek. Ennek hiányában a művészi mondanivalót csak megsaccolni lehet.

A mobiltelefonok hiperagresszív funkcióbővülése végre lehetővé tette a nagyívű művészi alkotások elkészítését. (Sokan a robotoktól és a mesterséges intelligenciáktól féltik az emberiséget, közben senki sem vette észre, hogy a mobiltelefonok már régen leigáztak bennünket. Kényük, kedvük szerint használnak minket és a leváratlanabb dolgokra képesek. Ha valaki politikai meggyőződésből vagy buzgó országféltésből hisz az összeesküvés-elméletekben, az nem gondolhatja komolyan, hogy az egymással folyamatosan kommunikáló telefonok nem képesek végrehajtani egy, az egész világra kiterjedő összeesküvést. A sokat emlegetett háttérhatalom ott lapul mindenki zsebében és folyamatosan jelentéseket küldözget mindenfelé. Ezt ráadásul még kikapcsolt állapotban is megteszi. A mobiltelefonok félelmetes hatalommal bírnak és valójában csak arra használnak minket, hogy feltöltsük és hordozzuk őket. Mi vagyunk a gazdatesteik. Ha valakiből hiányzik a konteofil képesség, az persze nyugodtan telefonálgat és időnként jól földhöz is vágja az említett zsarnokot. Olyat is láttam, aki mérgében még jó alaposan meg is taposta.)

A mobiltelefon és a fényképezőgép erőszakos násza lehetővé tette azt, hogy egy tetszetős szelfivel pillanatok alatt elárasszuk a mit sem sejtő ismerőseinket. A legkülönbözőbb helyekről, helyzetekből tudathatjuk a nagyvilággal, hogy már megint mi vagyunk azok. Az ósdi „Lenni, vagy nem lenni: ez itt a kérdés.” dilemma teljesen eltolódott a „Hát persze, hogy ott vagyok mindenhol, te gyökér. Baszod!” irányába. (Elnézést az erős kifejezésért, de a hitelesség kedvéért erre mindenképpen szükség volt. Ma már a szűzies Júlia sem nélkülözné ezeket, a magvas gondolatok lezárását jelző zárószavacskákat. Csupán valamiféle szóbeli bekezdésvége jelekről van szó. Nyugodtan oda lehet tenni őket bármilyen regény passzusainak a végére. Egy idő után már senkinek sem fog feltűnni a jelenlétük. Természetesen kipróbáltam.)

Az igazi művészeti forradalom a szelfi-botok megjelenésével tört ki. Egyes régimódi kritikusok szerint egyszerűen elszabadult a pokol. Az emberi kar hosszúsága teljes mértékben alkalmatlan egy valamirevaló szelfi elkészítésére. Ezt az evolúciós hiányosságunkat szüntette meg ez a nagyszerű találmány. A narcisztikus művégtag kifejlesztésével új dimenziók nyíltak meg az emberiség számára. Ember még soha nem volt képes ilyen egyszerűen, asszisztencia igénybevétele nélkül, a magasból lefényképezni önmagát. Ez ma már mindenki számára elérhető képesség.

A szelfi művésznek egyetlen korlátja van, mégpedig a saját feje. Sokat ezen nem nagyon tud változtatni az alkotó, az idő múltával ráadásul a helyzet látványos romlásba megy át. Ezt a szerves objektumot kell valahogyan belekomponálnia az elképzelt alkotásba. Egy műemléket lefényképezni nem nagy kunszt, de úgy, hogy a saját fejünk is ott szerepeljen rajta, az bizony már nem olyan egyszerű feladat. A kettőnek valamiféle harmonikus együttest kell alkotnia, mivel egyik sem uralkodhat el túlságosan a másik kárára. Egy igazi művész rengeteg időt eltölt látszólag céltalanul össze-vissza kóvályogva a botjával – néha saját és mások testi épségét is kockáztatva –, amíg megtalálja a megfelelő pozíciót. Ekkor hirtelen megmerevedik, olyan mosolyt vág, mint egy születésnapos Miki egér, mutat valami vicceset a szabadon maradó kezével és végre elkészül a tökéletes műalkotás. Azonnal szét is tudja küldeni azt az arra érdemeseknek.

Látszólag egy könnyed kis fotóról van szó, a valóságban azonban kemény munka, számos kudarc és megpróbáltatás van mögötte. Rengeteg alkotó az életét is feláldozta a remekbe sikerült kép érdekében.

Egy tragikus életű művésznő annyira elmerült az alkotás gyönyörűségében, hogy lezuhant egy hídról. Ezt követően ráesett egy kábelre, amely rendeltetésszerűen agyon is csapta. Sokan bohókás autós szelfizés közben lelték a halálukat. Oscar Otero Aguilar, autentikus szelfi művész, egy férfiasan szép képet szeretett volna készíteni magáról, amint éppen pisztolyt nyom a halántékához. Nagy igyekezetében azonban a fegyverrel is szelfizett. Volt aki egy vonat tetején, vagy egy kiválóan sikerült zuhanásos kép készítése közben, de olyan rettenthetetlen művész is akadt, aki egy forgalmas autópálya kellős közepén boldogan mosolyogva vesztette az életét. Tájkép festése közben egyetlen művész sem fulladt meg, folyóparti szelfi kompozíció közben azonban már ez is megtörtént.

Egy vérbeli szelfi művész képes úgy bejárni a világot, hogy a nevezetes látnivalókat csupán mobiltelefonjának kijelzőjén át szemléli meg. Egy virtuális valóságot épít maga köré, melynek középpontjában mindig ott van ő, ami természetesen a művészi kifejezés csúcsa. A szelfis szinte összeolvad az általa oly mohón megkívánt objektummal. Kétségtelen tény, hogy annál nagyobb kielégülést nem érezhet senki sem, mint amikor mondjuk egyesül a Buckingham-palota kapujával, vagy a misztikus Stonhege-el.

A szelfi ismét harmóniát teremt az ember és a világ között. A jövő valószínűleg a bot nélküli szelfié lesz. Egy mobiltelefon fog a szemünk előtt lebegni és megmutatja, hogy mit látnánk, ha nem lenne ott. Arra is alkalmunk lesz, hogy pompás képeket készítsünk magunkról több kilométeres távolságról, vagy akár a sztratoszférából. Segítségével pillanatok alatt az egész világot eláraszthatjuk önmagunkkal. Nagyon nagy szó ez, főleg ha belegondolunk abba, hogy pár ezer éve még csak vicces barlangrajzokkal szórakoztathattuk az ismerőseinket.

A bejegyzés trackback címe:

https://nemgogol.blog.hu/api/trackback/id/tr47717194

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.