Minden, ami van, meg olyasmik is, amik nincsenek

NemGogol

Liberálkonzervatívok

2020. január 24. - Toadwart66

3fa58ab685133e52cab63b23fa4a940b.jpg

A liberálisok többszörösen szó szerint kimondottan hazaárulók, országvesztők, idegen hatalmak elvtelen kiszolgálói, a migráció kiváltói, haszonélvezői, istentelen gazemberek. Helyhiány, jobban mondva lustaság folytán az összes jelzőt nem áll módomban rájuk zúdítani. Legyen annyi elég, eme akasztófavirágok ráadásul még fasziszták is. (A liberálfasizmus nem Bencsik András kreálmánya. Talán Jonah Goldberg vezette be a köztudatba, de lehet, hogy ő is lopta valahonnan. Könyvet írt róla, az biztos. Egy szabad vegyértékkel rendelkező bölcsész többet tudna írni erről.)

A konzervatívok ezzel szemben megcsontosodott, hiszékeny zombik, született udvaroncok, jellemtelen csinovnyikok. Amint csak megtehetik szívesen háborúznak, de kizárólag nacionalista felbuzdulásból, vakon engedelmeskednek a hatalomnak, a haladást helyből elutasítják. Önálló gondolataik nincsenek, a progressziótól úgy félnek, mint az ördög a tömjénfüsttől. Ráadásul még fasiszták is.

Látszólag e két tábor vív egymás közt elkeseredett élet-halál harcot itthon és természetesen szerte a nagyvilágban. Mindkét tábor célja a jó szándékból elkövetett pusztítás, amely nem egyedülálló az emberiség történetében.

Remek kilátások! Még szerencse, hogy a valóság valami egészen más.

„Elvtársak! / Testvéreim! / Nemzettársaim! / Hittestvéreim! / Proletárok! (Vagy ami csak aktuálisan idekívánkozik a nagy nekibuzdulás során.)

Az ellenség sohasem nyugszik, most is a vesztünkre tör! Irigyli tőlünk keserves munkával elért eredményeinket, semmibe veszi érdekeinket. Célunk, hogy örökre leszámoljunk velük, így kivívjuk népünk/nemzetünk/a proletariátus végső szabadságát, boldogulását. A harc hosszú és kemény lesz, mivel ellenfeleink elszántak, ravaszok, ráadásul már be is férkőztek sorainkba!”

Ha valahol, valamilyen instant formában felbukkanó politikus – jóval tetszetősebben, részletesebben, alaposan felcicomázva – a fenti szavakat kiejti száján, a jelenlévőknek szent kötelességük lenne őt azonnal forró szurokba mártani, majd tollban meghempergetni, végül kiűzni őket közösségükből. Ezzel tehetik a legnagyobb szívességet az emberiségnek. A bajt mindjárt a csírájánál kell agyoncsapni.

Ez még eddig egyszer sem sikerült, amit Niccolò Machiavelli bölcsen fel is ismert.

Magyarországon durván három csoportba sorolhatjuk a jóval jobb sorsra érdemes állampolgárokat. Vannak a baloldali liberális gonosztevők, a konzervatív gazfickók, meg az olyan derék teremtések, akiket egyáltalán nem érdekel a politika. A választásokon az győz, aki kihasználja utóbbiak tudásbéli hiányosságait, rájuk zúdít valamilyen kétszavas propagandát, vagy egyszerűen felvásárolja őket.

Vizsgáljuk meg a fasisztákat közelebbről, legyenek bár liberálisok, illetve konzervatívok. Miféle furcsa csodabogarakról van esetükben szó?

A probléma velük kapcsolatban az, vegytiszta formában nem állíthatók elő, csupán abban az esetben, ha teljesen tudatlanok, azaz hívők, fanatikusok, szóval valami ilyesmi népség.

Amint az emberek elkezdenek gondolkodni, olvasni, tájékozódni, azonnal keveredni fognak bennük a különféle eszmék, gondolatok, s ha ez kellő ideig tart, végül eljutnak oda, mikor kétségbeesetten néznek körül, majd kijelentik:

– Te jó isten! Én meg akkor itt mi vagyok?

Nagy valószínűséggel előbb vagy utóbb áldozat, szerencsés esetben semmi.

A pártok mesterségesen létrehozott valamik, melyek legfőképpen a hatalom megszerzése és megtartása érdekében ténykednek. Nem lehet minden embert önkéntesen beléjük gyömöszölni.

A politikusok két nagy legnagyobb ellensége a kételkedés, valamint a kíváncsiság. Ezért próbálja a politika lehetősége szerint megzabolázni, formálni a kultúrát. A művészet gondolatokat ébreszt, a politika megpróbálja számára megfelelő mederbe terelni azokat. Céljaik tehát ellentétesek.

A sikeres politikusoknak eme két gyalázatos tulajdonságot – a kételkedést és a kíváncsiságot – mindenképpen vissza kell szorítaniuk saját szavazótáborukon belül, mivel ha ez nem sikerül, akkor gyakran szép lassan veszítenek.

Egyetlen esélyük marad a hatalmos maradásra: a közélet iránt teljes mértékben érdektelen tömegek felhízlalása, lelkesítése. Ez azonban iszonyatosan drága és hosszú távon nagyon nehezen tarható fent. Erőszakkal természetesen jóval olcsóbban megúszható az egész hercehurca, hiszen ilyenkor csupán néhány izgága rendbontót kell megbüntetni, a többség ezután már világosan értelmezni tudja az új idők szavát, majd ha meg akar élni, alkalmazkodik hozzá. Megfelelő politikai környezetben, egy kellően ügyes politikus esetében az a játszma végig lejátszható. Egészen mindhalálig. Kivétel a Kim dinasztia. Uttóbi jelenleg örök.

A sikeresen működő, alkalmazkodóképes diktatúrára felhozható Francisco Franco (1939. február 5. – 1973. június 8.) hosszú uralma, de Sztálint sem tudta senki sem megbuktatni.

Az igazi liberálisok, baloldaliak, konzervatívok tehát nem született anyaszomorítók, lézengő ritterek, esetleg aljas cselszövők, kéjvágyó brigantik.

Ráadásul egyikük sem fasiszta.

Akikben ugyanis nem sikerül elfojtani a kíváncsiságot és a kételkedést, valójában mindenféle diktatúrában rosszul érzik magukat. Eleinte talán élvezik, hogy ők a jó fiúk csapatában játszanak, de amint hangot adnak kétségeiknek, azonnal diszkvalifikálják őket.

Mehetnek vissza a balettba ugrálni!

A bejegyzés trackback címe:

https://nemgogol.blog.hu/api/trackback/id/tr2715424920

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.