Bevezető
A halál egy teljesen természetes folyamat, ami nem azért van, hogy féljünk tőle. Ehhez elsőként is el kell fogadnunk a létezését, és azt, hogy bármikor megtörténhet. Bevallom, Istenben nem hiszek a Halálban azonban igen. Rengeteg bizonyíték van a létezésére.
Valami érthetetlen oknál fogva mégis tabuként tiszteljük, nem beszélünk róla, félelmetesnek mutatjuk be és mindig valaki mással történik. Egész, ha jól belegondolunk teljesen hamis, iparágak – temetkezési vállalkozások, szomorú tekintetű, valójában unatkozó gyászhuszárok, krimik, horrorfilmek – épülnek rá, és emiatt képtelenek vagyunk feldolgozni. Kegyetlen és igazságtalan büntetésnek tekintjük, ami egy jó nagy hazugság.
Egy gyermek súlyos betegsége, egy népirtás, egy háború, egy gyilkosság, egy baleset halállal jár. Ez hatalmas tragédia a hozzátartozók számára, mivel nem természetes folyamatról van szó, és emiatt soha nem lehet feldolgozni. Ez valóban büntetés és mindent meg kell tenni azért, hogy elkerüljük ezeket a szörnyűségeket. Például be kell oltatnunk a gyerekeket és küzdenünk kell az erőszak ellen. Paradox módon, ha jól csináljuk, ez utóbbiba nagyon könnyen bele is lehet halni.
A természetes, azaz a jó halál, nem olyan rossz dolog, mint azt az ember gondolja. Szerencsés esetben sokáig élhetünk, ha nem, akkor korábban meghalunk. A haláltól való rettegés azonban tönkreteheti az egész életünket, pedig az élet alapjában véve mókás dolog. Ha jó társaságban vagyunk, keveset bosszankodunk, és ráadásul még van is valamennyi pénzünk, akkor pedig kimondottan szórakoztató. Az élet ilyen. A halál meg olyan. Rossz szerintem nem lehet, mivel nem kell csinálni semmit és a halott mégsem unatkozik közben. Jó élethez és jó halálhoz minden emberi lénynek joga van. Aki nem ezt mondja, az gonosz és kész. Aki másokat – persze gyáva módon sohasem magát – valami nemes cél érdekében háborúzni küldi az is az.
A magyar egészségügyben dolgozókat méltatlan körülmények között, alacsony fizetésért zsigerelik ki. Mindenki azt várja el tőluk, hogy mosolygósak, kedvesek, udvariasak legyenek és lessék minden kívánságukat. Ilyen feltételek között ez nem így működik. Sajnos egyre több rossz napjuk van. Betegnek lenni nagyon kiszolgáltatott állapot. Ez azonban nem az ott dogozók hibája. Ma a kórházak alulfinanszírozása miatt nagyon sokan halnak meg feleslegesen. Az orvosoknak és ápolóknak ezt is el kell viselniük. Őket ez ellen semmilyen pengés, büszke kerítés nem védi, pedig nekik is joguk van a jó és vidám élethez.
Első fejezet – Egy váratlan találkozás
Az egész egy fáradtsággal kezdődött, amolyan halálossal. Aznap éppen gyümölcsfákat kellett metszenem. Önmagában ez nem nehéz tevékenység, és ha jó az idő szeretem is nagyon. Aznap azonban olyan érzésem volt, mintha a metszőollóm valami miatt 10 kilogrammosra hízott volna. A metszés meg, hát az bizony… Nem voltam éppen hatékony. A többiek 5 fát megvagdostak, míg én kínkeservesen eggyel megküzdöttem. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Ennél sokkal fürgébb szoktam lenni. Dél körül aztán végre végeztünk. Úgy éreztem magam, mintha influenzás lettem volna, láz nélkül. Nagyon nem érdekelt, inkább pihenni akartam, de azért elmentem a háziorvosomhoz.
A várószobában az ülés rettenetesen kimerített. Ez már gyanús volt, mivel ez a tevékenység máskor nem okozott ekkora gondot a számomra. Végre-valahára bejutottam. Rám raktak egy EKG-t. A doktornő kissé riadtan közölte, hogy be kell mennem a kórházba. Én erre nyugodtan azt válaszoltam, hogy ez kissé problémás lesz, mert 100 méternél többet én innen nem tudok menni. Azzal nyugtatott meg, hogy ne aggódjak, mert mentőt hív. Itt egy kicsit szerepet cseréltünk. Ő kezdett megnyugodni én meg aggódni. Rájöttem, hogy nem városnézés lesz a dologból.
Bepakoltak a mentőautóba, rám dugdostak egy csomó drótot aztán már ott se voltunk. Ekkor megint lenyugodtam. Idegeskedéssel úgysem tudtam megoldani ezt a problémát, főleg mivel azt sem tudtam, hogy most akkor miről is van szó. Annyit azért láttam, hogy ez még nem halottaskocsi. A sürgősségin kicsomagoltak. Mindenféle műszerek, szaturáció mérő, vérnyomásmérés, vérvétel. Megkértek, hogy üljek be egy rokkantkocsiba. Próbáltam vitatkozni, hogy a lábamnak semmi baja sincs, de meggyőztek arról, ez így jobb lesz mindenkinek. A feleségem vidáman tologatott fel alá, mint a derék Josef Švejket Müllerné Prágában, Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után. Fel Belgrádra! A legnagyobb gondom az volt, hogy egy menetképes, de amúgy teljesen részeg osztrák monarchiatárs nehogy beterítsen.A vidám perofmance azzal ért véget, hogy szép kényelmesen lefektettek. Ekkora már teljesen nyugodt voltam. Halálosan. Hat órát kellett volna így töltenem. Ez persze rengeteg idő. Éppen a logisztikai utánpótlásomat beszéltem meg a feleségemmel, amikor bejött egy ápolónő és hozott egy marék mindenféle színű és méretű gyógyszert. Én ennyi pirulát egyszerre, még az életben nem láttam, de azért kötelességtudóan befaltam.. Ha már ilyen kedvesen megkínáltak velük, nem utasíthattam vissza.
Miután a főétkezés megtörtént, egy hidegvérű orvos közölte: infarktusom van. Ilyenkor az a szokás, hogy vagy meghal az ember, vagy nem. Az utóbbi opció nekem sokkal jobban tetszett. Elmondta, hogy rögvest elvisznek Szombathelyre, szív-katétererezésre. Annyit sejtettem a dologról, hogy valamit ilyenkor beledugnak az emberbe, csak az nem, hogy hol. Sok dolgom amúgy nemigen akadt. Búcsúzkodásra, beszélgetésre nem nagyon volt idő. A rohamkocsi körülbelül 20 perc alatt tette meg a Sopron-Szombathely közti távolságot. Meglehetősen gyorsan.
A szív-katéterezés egy vidám és szórakoztató elfoglaltság. Illik közben rendesen viselkedni az embernek, mivel mégiscsak a saját bőréről van szó. Szépen levetkőztettek, aztán felfektettek egy vasalódeszkára. A műszerek miatt a teremben kegyetlen hideg volt, aminek hatására elkezdtem remegni, mint a kocsonya. Az asszisztensnő barátságosan rám mosolygott: - Nem kell félnem, nem lesz semmi baj. Azt válaszoltam, itt nem idegességről, hanem fagyhalálról van szó, és csodálkozom, hogy ez rajtam kívül senkinek sem tűnt fel. Kedvesen megsimogatott és megint elmosolyodott. Hát, ha itt ilyen szépen bánnak az emberrel, akkor ez rossz hely nem lehet. A kezemet akkurátusan rögzítették és végre betakargattak. A mancsomat valami paravánszerű dologgal eltakarták előlem, nehogy elkezdjek hasznos tanácsokat osztogatni. Az orvos magabiztosan rákérdezett: – Startolhatunk? Mondtam, hogy részemről a megtiszteltetés és rendelkezzenek velem, ahogy csak jónak látják. Maga a művelet abból áll, hogy a csuklón lévő artérián feltuszkolnak egy csövet egészen a szívig, aztán ezen mászkálnak ki meg be. Nagyjából annyira fáj, mint egy vérvétel. Nyomtak belém egy kis kontarszt-anyagot is, aztán kezdődhetett a móka.
A doktor úr szépen megmutatta a szívkoszorúereimet. Mondhatom pompás látvány volt. Teljesen olyan, mint egy vízrajzi térkép. Nem gondoltam volna azt, hogy ennyi mindent belém gyömöszöltek. Az egyik széles folyón látszott egy szűkület. Azt mondták, hogy ez olyan 90 %-os, és nagy szerencsém volt. Megkérdezték, hogy stentelhetnek-e? Felküldenek egy kis, összenyomott fémhálót, amit a kritikus érszakaszon elengednek, mire az szépen szétfeszíti a szűkületet. Megkérdeztem, mennyi ideig tart az említett manőver. Azt válaszolták, úgy 10-20 percig. Ez igazán nem sok idő, tegyenek velem, amit csak jónak látnak. A stent így szépen a helyére is került. Kaptam egy csinos kis nyomókötést, aztán vittek is az intenzívre. Rám bíztak másfél liter teát, hogy igyam meg. Felül bement, lejjebb, alul meg rendeltetésszerűen távozott, közben vitte magával a drága kontraszt-anyagot.
Megint rám kapcsolták az elektronikát, ezután már csak pihennem kellett, volna. Az alvás azonban nem nagyon ment, mivel rengetegen voltak körülöttem. Egyesek csendben, mások jajgatva. Voltak, akik horkoltak, sőt olyan hangok is hallatszottak, amiket nem sikerült pontosan beazonosítanom. Lehet, hogy ez jobb is volt. Egyszóval nem éppen ideális hely a szunyókálásra.
Másnap aztán kiderült, nemcsak egy sima infarktust sikerült összeszednem, hanem bónuszként kaptam még egy szépen fejlett tüdőgyulladást is. Ez utóbbi rendesen kikészített. Gondoltam is magamban: Na, ez ennyi volt, ilyen szép párosítást nem fogok ép bőrrel megúszni és „a Hobbit” befejezését sem fogom már megnézni. Jó két napig nem is nagyon tudtam magamról. Sejtésem szerint a Halált próbáltam meggyőzni a magam igazáról. Elég sok ember van még szerteszét a világon, inkább azok közül válogasson kedvére. Az üzletet nyélbe csaptuk, végül aztán csak túléltem a dolgot.
Visszavittek Sopronba, ahol pár napra rá közölték velem, hogy tüdőembóliám is van. Olyan érzésem volt, mintha a környék összes betegsége rám vadászott volna. Összeszedek még valami csinos kis nemi betegséget, aztán magyarázkodhatok otthon. Az embólia szerencsére csak vaklárma volt, de kaptam helyette egy tradicionális influenzát. Olyan mászkálást rendeztek bennem ezek a rossznyavalyák, mintha valami ünnepélyes katonai díszszemlét tartottak volna a tiszteletemre. Szinte az egész rokonságot meghívták rá. Hála istennek a trópusi atyafiság nem tette tiszteletét.
Azelőtt az volt az elképzelésem, hogy szívinfarktus esetében valami tisztességes ájulást kéne produkálni egy rendes paciensnek, és nem sétafikál vele vidáman egy tüdőgyulladás társaságában. A filmekben nem erről volt szó.
Az első felvonást megúsztam.
