„52 éves leszek hamarosan, szerintem még van egy-két jó évem, pár fekvőtámaszt még le tudok nyomni, de sokat dolgozom azon, hogy megtaláljam."– válaszolta a Bibó Szakkollégium márciusi meghívott vendégeként Orbán Viktor, amikor arról kérdezték, hogy látja-e a jövő miniszterelnökét.”

A miniszterelnök úr ezzel a vidám, optimista kijelentésével rögtön nagy-nagy reményt öntött az ellenérdekeltek táborába. Az ő kinyilatkoztatásait azonban soha, egy percig sem szabad komolyan venni. Ezt ő világosan el is mondta magáról, ami teljesen hihetőnek tűnik. Ez a búcsúbeszéd egyébként még azelőtt hangzott el, mielőtt megérkeztek volna szíriai felmentő seregek.

Maga a felvetés azonban még így is hihetetlennek tűnik. Orbán Viktor egyszer majd nem lesz miniszterelnök? Mivé lenne így a világ? Aki ezt a fent idézett, pszichedelikus állapotában kimondott kijelentését elhiszi, az nyugodtan olvassa el Erich Anton Paul von Däniken, világhírű paleoasztronautikai kutató, a Bolíviai Egyetem díszdoktorának érdek- és tudatfeszítő könyveit. Ezekből a művekből egy csapásra megértheti az Univerzum, a Föld és az emberiség összes rejtélyét. A magam részéről Däniken rablási, ékszerhamisítási, számviteli csalási tevékenységét, hozzáértését jóval többre értékelem, mint a tudományos munkásságát.

Hatalmuk teljében lévő, közép-ázsiai szintű államférfiak nem szoktak csak úgy ukkmukkfukk lemondani. Komoly külső nyomást kell gyakorolni rájuk, hogy ennek lehetőségén egyáltalán elgondolkozzanak. Puccs, polgárháború, népfelkelés, istencsapás, merénylet, megvilágosodás, pápai átok, vagy egy nagyjából demokratikus választás kell az ilyesmihez. Magyarországon egy ideig ilyen dolgok nem fognak megtörténni, illetve istencsapásokkal bőségesen el vagyunk látva, de ezek a miniszterelnök úr politikai karrierjét nem érintik.

A hatalom nem olyan portéka, amit könnyű letenni. (Lásd Szauron szánalmas és kétségbeesett vergődését.) Az utódlás kérdésének felvetése amúgy is kissé monarchisztikus jelleget ad a jelenlegi, kissé elmosódott, halovány államformánknak.

A dolgok azóta azonban szerencsés fordulatot vettek. A nép újra szereti őt, a közvélemény kutatási eredmények pompás jövővel kecsegtetnek, a gazdaság ide-oda növekszik, az ország látható része csillog-villog, az emberek minden áldott nap dalolnak, vasárnap pedig ájtatoskodnak. A szegények száma túllépte a 4 milliót, ami azt jelenti, hogy az arra érdemesek megint gazdagabbak lettek valamelyest. A királyi hűbérbirtokok is lassan kiosztásra kerülnek. Ki lenne az a megátalkodott félkegyelmű, aki egy ilyen lapjárásnál a lemondásán törné a fejét? Főleg az, aki ráadásul kiválóan tud ultizni.

Ez is csak egy tipikus bulvárhír. A miniszterelnök úr atyáskodó mosolya egyből el is borította az újságok címlapjait, a hírportálokat, és mindenki a "Nagy balhéról" beszél. Orbán Viktor a magyar politikai élet legnépszerűbb celebje. A nép egyszerű, de csavaros gondolkodású fia, aki túljár mindenki eszén. Ez egyébként teljes mértékben igaz is. Ezért bocsájtják meg neki a hívei, ha nem mond igazat. Nem hazudik, hanem csak ravaszul füllent. 

Mond valami bombasztikust, amivel sikert arat és azonnal a figyelem középpontjába kerül. Ha valami miatt rosszul áll a szénája, akkor egyszerűen kerít valakit a közelében lebzselők, vagy az aktuális, "nép ellenségei" közül, akit felelőssé tehet mindenért.

Méltányosságból azt azért mindenképpen a civil celeb-világ javára kell írni, hogy mögöttük nem áll egy hatalmas párt,  a Legfőbb Ügyészség, a NAV, a TEK és az egyházak. Nincs saját médiabirodalmuk és nem az egész ország az övék. Egyetlen gyári celeb sem plakátoltatta tele az országot a saját érdekében. Biztos ők is szívesen megtennék ezt, ha megtehetnék, de nem tehetik meg. Ők csak termékekként jelenhetnek meg a médiában.

A bulvárkormányzáson nem is lehet csodálkozni. Indítson csak valaki egy irodalmi újságot “A romlás virágai” és egy bulvárlapot “Ökölcsapás” címmel. Ezután hagyja állni őket egy ideig, majd nézze meg, hogy melyik lap maradt életben. Baudelaire, Verlaine, Rimbaud piaci értéke elhanyagolható. Érthetetlen és teljesen haszontalan költeményeket írtak, a színes költői képeket pedig átvitt értelemben értették és nem dpi-ben.

Fennkölt értelmiségi okoskodás? Nyavalygás? Furcsa, elavult kifejezések? Túlságosan hosszú írások? A trendiség hiánya? Úri huncutság? Nem hiszem. A kultúra egyáltalán nem értelmiségi kiváltság. A nagy hadakozás közben valahogy figyelnünk kéne a nemzeti értékeink védelmére is. A szép beszédre, a természeti kincseinkre, a művészeinkre. Ne az "Életben maradni" stratégiát követő politika mondja meg, mi a nagyon szép. Fekete György éppen ezen értékeket tagadja meg azzal, hogy bőkezű mecénásként kiszolgálja a saját és tartótisztje ízlését. Kassák Lajost, vagy Moholy-Nagy Lászlót valószínűleg ma úgy kivágná az utcára, hogy a lábuk sem érné a földet.

A kormányoldal kultuszt csinál a 20-as, 30-as évek propaganda-, bulvár-, valamint másod-, és harmadvonalbeli irodalmából. Mindegy, hogy mit írt, csak legyen egy kis horthysta kötődése. Juszt is!

Eközben azonban minden erejével megpróbálja eltörölni a "Nyugat", illetve a Kassák Lajos által szerkesztett folyóirat, a „Ma” szellemi örökségét. Ennek az egész "Guardía artística'-nak (Művészeti csendőrségnek)  semmi köze sincs az ostoba, és túllihegett népi-urbánus ellentéthez. Itt arról a szellemi igénytelenségről van szó, melynek viharos terjedésének mérséklésére a kormány nem tesz semmit.

Ez persze érthető, mivel ennek semmiféle anyagi vagy politikai haszna sincs. Wass Albert vagy Tormay Cécile államilag támogatott bestsellereinek ezzel szemben van. A Herczeg Ferenc által szerkesztett "Új Idők", népi-nemzeti, konzervatív beállítottsága ellenére -- nem az akkor divatos kurzus -- a Horthy-korszak ideológiáját terjesztő írók műveit jelentette meg.

Márai Sándor, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc és Zsigray Julianna is írtak az "Új Idők"-ben. Az akkoriban nagyon népszerű Szabolcska Mihály azt hiszem, nem. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy a divatos poéta versei gyakorlatilag nem szóltak semmiről, csak egy idealizált paraszti világról. Egy olyanról ami nem is létezett soha. Szabolcskát soha nem tiltották be, csak a versei időközben megpenészedtek.

Amikor a hatalom a maga számára megpróbálja megvásárolni a művészetet, annak néha csúnya és groteszk következményei lehetnek. Kerényi Imre személye például biztos garancia arra, hogy a legnagyobb bornírtságokat kövesse el, közpénzből. Miért nem lehet őt bizarr érdemei elismeréseként egyszerűen mellőzni és szegénységbe taszítani? A kormánypártnak is káros az ő ténykedése. Minik kitartatani?

Nyugodtan kijelenthetjük azt, hogy – „Uraim! Önöknek csapnivaló az ízlésük, de ebből kiválóan megélnek. Alászolgája!”

Az spanyol örökösödési háború árnyékában a kormányfő mellékesen megint elővette az internetadó kérdését. Ez tényleg nem bulvárhír.

“A bulvársajtó (tágabb értelemben: bulvármédia) gyűjtőfogalom, a populáris – és amellett felszínes –, egyszerűsített gondolati tartalmakat közvetítő, esetleg népszerűséghajhász médiatermék jelzője, amely sajátos eszközeivel az azt közvetítő közeg (pl. újság, könyv, tv-, rádióműsor, előadás, elektronikus média) fogyasztását (példányszámszámát, nézettségét) hivatott növelni.”

Forrás: Wikipédia

Nagy László

Ki viszi át a Szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra.

(1957)