A társadalmi problémák nem redukálhatók hatalmi harcokká, mert ezek nem statisztikák, hanem maga a kőkemény rögvalóság. Nem orvosolhatók a KSH létminimum számítás megszüntetésével, mint ahogy a hajléktalanok sem szűnnek meg létezni azáltal, hogy önkormányzati rendelettel kitiltják őket bizonyos közterületekről. A nagymamát sem szép dolog a spájzba dugni, ha vendégek jönnek.

Ebben az országban majdnem nyolcmillió nagymamát dugtak a spájzba és csapták rájuk az ajtót, csak azért, mert más a véleményük. Az összes nem szavazó nagymama, az összes másra szavazó nagymama, az összes szavazó, ám időközben kiábrándult nagymama mind-mind ott csücsül a hatéves beszáradt hecsedlilekvárok között. Egy-egy többre, jobbra vágyó nagyi néha megpróbál a stelázsin talált, barna csomagolópapírra írt segélykérő üzeneteket kicsempészni az ajtó alatt, hátha valamelyik vendég megtalálja. Némelyik megtalálja. De a mulatozó úri társaság előzékenyen elmagyarázza neki, hogy nincs odabent senki. Vagy ha van, önszántából vonult be. Vagy ha mégsem, akkor azért, mert így mindenkinek jobb. Vagy ha mégsem, akkor a kínos témát feszegető kedves vendég tehet az egész helyzetről. Na meg a Soros.

Szürke és fekete nagymamák

Etikáról, eszmék megvédéséről és fejlődésről papolnak és papoltatnak a pucér király pénzéhes, korrupt rikkancsai. Az értetlenségtől elkerekedett szemű vendégeknek és a nyolcmillió nagymamának pedig azt próbálják lenyomni a torkán, hogy kétmillió ember nem tévedhet arról, mi jó a tíznek. Arról beszélnek, milyen az elfogadható családmodell, ki az elfogadható magyar, milyen a még éppen elfogadható minimális életszínvonal hazánkban… Hazánk… itt mindennap meghal egy kicsit a jóság.