Tölgyes Péter írása

id. Pieter Brueghel: A hét fő bűn, A Kevélység (Superbia), 1558

UJ PÉTER megírta sokak által várt értékelését a kvótareferendumról, illetve annak kapcsán a politikai erővonalakról, Orbán és a demokratikus ellenzék helyzetéről - voltaképpen a magyarországi közállapotokról. Tegnapról, máról és holnapról. Jelentős és értékes, kitűnő megállapításokat felvonultató, egyéni látásmódot tükröző, átfogó műbírálat. És nekem éppen ezzel van, ráadásul nem is kis bajom.

Hogy mű-bírálat. Olyan, mint egy önmagában megálló, briliáns színházi kritika, amelyet a szerző odahaza, a foteljében, a tévé képernyője előtt ülve készített. Szándékosan távol tartva magát a történtektől, mintegy kizárva a személyes érintettségét és az előadás közben a tévéadásban garantáltan nem észlelhető körülményeket. Bár hosszú, több okból is érdemes elolvasni. Részben azért, amit a bevezető első felében írtam róla. Másrészt meg azért, mert ma az úgynevezett elemző írások zöme - leszámítva például Lakner Zoltánéit - ugyanabból az álláspontból indul ki és ugyanolyan kívülállóként, valamennyi szereplőt lekezelve próbálja meg a tárgyilagosságát igazolni, ahogy azt Uj Péter tette alábbi „recenziójában”, amely ezért pont olyan, mint egy állatorvosi ló.

Aki felhívta a figyelmemet, többed-magammal, erre a cikkre, a következőt fűzte hozzá: „Ez jó elemzés, a többi hülyeség.”

Link: Igenis Orbán győzött, mindenki más veszített, és veszíteni is fog

DE MITŐL LENNE jó elemzés az, amely xenofóbnak nevezi a 2004-es népszavazás módszertanát? Nem bizonyosodott be azóta, hogy Orbán akkor is hazudott, és valójában eszközként kezelve emberek százezreit, magyarországi állandó lakhelyhez kötés nélkül teljes jogú állampolgárságot adományozott minden határon túli potenciális szavazójának? Mitől xenofóbia szembeszállni a nemzeti érzelmek húrján eljátszott választási aránytorzítással és azzal, hogy olyanok szóljanak bele létkérdéseink eldöntésébe, akik életszerűen nem is itt tartózkodnak?

Egyáltalán: lehet-e jó egy elemzés, amelyet ennyire "felülről" és ennyire "kívülállóként" készítenek, amelynek minden mondatából süt, hogy a szerző előkelő idegenként tekint ránk, selejtesekre, ő, az egyedül különb mindenkinél?

Aki azt a mondatot leírja, hogy "Ellenzék gyakorlatilag nincs, ami van, az meg direkt azért, hogy megfelelő pillanatban megfelelően hülye legyen", az vajon tisztában van-e azzal, hogy minden ilyen kijelentés, minden hasonló poénkodás valójában egy újabb szög mindnyájunk koporsójába? Még ha van is igazságtartalma, állapotként szemlélteti a következményeket, anélkül, hogy foglalkozna a kiváltó okokkal. Részletes elemzés nélkül egy ilyen kiragadott, helyzetösszegezésnek szánt "humroncs" semmit nem segít, ellenben sokat árt. Magasítja a falakat a voltaképpen hasonló célokért küzdő civilek és pártok között, még jobban lejáratja, elhitelteleníti a politikusi gárda egészét, amelyet pedig képtelenség - merthogy nincs honnan és nem is lenne igazságos – en bloc lecserélni.

SORSFORDĺTÓ időket élünk. Uj Pétert és az őt stílusbeli etalonnak tekintő jó néhány tehetséges ujdondászt nem ártana emlékeztetni az írástudók felelősségére és arra, hogy még a legalaposabb kritika sem ér egy lyukas hajítófát sem, ha híján van az elemi segítőkészségnek, ha az érződik ki belőle, hogy ő maga jót mulat szegény ugribugri bolondokon, akik jól elkínlódnak itt az Orbán nevű diktátorral, és ezt most jól a képükbe is vágja, persze, anélkül, hogy akár a leghalványabb elképzelése is lenne arról, mit kellene tenni. Vagy ha van is ilyen elképzelése, azt megtartja magának.

És ez baj. Nagy baj. A demokratikus térfél óriási médiaínségét csak tetézi ez az eluralkodott gyakorlat. Mintha bizony a véleményformálóknak - tisztelet a kivételnek - teljesen mindegy lenne, hogyan alakul az élet ebben az országban, mintha az ő feladatuk arra szorítkozna, hogy jól-rosszul tudósítsanak az eseményekről, és közben tetszetős, divatos féligazságokat terítsenek szét olyanokra is, akikre azok valójában nem vonatkoznak, egy jó poénért megtapossanak fontos szereplőket, mert ez ma sikk, és az illetők úgyis hozzászoktak már az ilyesmihez.

NEM TETSZIK, és ami ezerszer fontosabb, nagyon kontraproduktív, nagyon káros ez a módi, amely az alkalmi kritikusok egyéni fel- vagy kitűnésvágyától vezérelve színdarabként, s benne fő- és mellékszereplőkként kezel mindent és mindenkit. Miközben az életünkről van szó - az övékéről is! -, és miközben minden korábbinál nagyobb szükségünk lenne az írástudó-politikaértők átgondolt, kiérlelt, szenvedő alanyként megfogalmazott felelős véleményére, észrevételeire és mielőtt elfelejtenénk (ahogy ők szokták): a javaslataikra.