Ki a legviccesebb?

Érvelés

"Egy amerikai kutató szerint a humor az emberek közötti versengés, rivalizálás egy játékos formája, amelynek eredményeként mindig van győztes és vesztes. Az elmélet szerint ez nem csupán akkor igaz, ha a humor eszközeivel fogalmazzuk meg véleményünket vagy ítéletünket egy vitában, hanem még akkor is, amikor például egy társaságban komikus történeteket mesélünk. A kutatás szerint ekkor a versengés célja az, hogy eldőljön, ki a legviccesebb, ki tudja a legszellemesebb történetet mesélni.

Forrás: Doktori értekezés. Pécs. 2011., 20.

Ön szerint a humor valóban főként versengés, a rivalizálás, a kontroll az emberi viselkedésben? Kifejtésében fogalmazzon meg személyes élményt, tapasztalatot, valamint utaljon a felvezető szöveg megállapításaira is! 3-5, egymástól elkülöníthető érvet mérlegelő szövegében fogalmazza meg álláspontját."

Mielőtt határozott véleményemet részletesebben kifejteném, nem ártana tisztázni azt, ki volt a felvezetőben említett amerikai kutató, mit csinált és milyen módszerekkel értékelte ki az általa vizsgált, emberek közötti játékos versengést.

Amerikai kutatókkal, brit tudósokkal és ausztrál felfedezőkkel ugyanis manapság tele vannak a bulvárlapok. Nem árt tehát az ilyen alakokkal szemben kellő fenntartással viseltetni. Azt hiszem ezzel kimerítően utaltam is a felvezető szöveg megállapításaira, amely meglehetősen gyanúsnak tűnik a számomra. Annak mindenesetre szívesen a végére járnék, hogy megtudjam, vajon szabadlábon van-e még az illető.

Ha már érvelni kell valamivel, akkor véleményem szerint a támadó jellegű humorra a legjobb példa a Monty Python Repülő Cirkusza által előadott egyik jelenet, „A világ legjobb vicce”. Ebben rengetegen meghalnak, ami kétségtelenül pompás érvnek tűnik ahhoz, ha azt szeretnénk bizonygatni, hogy itt valamiféle versengésről, rivalizálásról van szó. Én meg majdnem összeszartam magamat a röhögéstől, amikor először láttam.

Nem tudom, hogy az említett amerikai kutató választ tudna-e adni arra a kérdésre, hogy az amerikai filmgyártás miként jutott el Buster Keaton zseniális filmjétől, a Generálistól, Adam Sandler egyetlenegy, ráadásul meglehetősen érdektelen történetet számtalan mennyiségben, de kitartóan feldolgozó filmjeinek hatalmas kasszasikeréig.

A Sandler filmek legfőbb jellemzője valóban a kíméletlen brutalitás, amit a bevételek alapján hívhatunk akár győzelemnek is, de ez önmagában nem ad kielégítő magyarázatot arra, miért ilyen kirobbanóan sikeresek a filmjei. A humor mindenesetre akkor tölti be igazán a szerepét, ha másokon röhögünk, ami rendkívül jólesik. Ez talán Sandler filmes trükkjeinek egyik titka. A másik pedig a kedvező árú popcorn. Ezt, kérem semmiképpen se vegyék be az érveléseim közé, mivel csak úgy mondtam.

Mindez mindenesetre elég különösnek tűnik. Főleg egy olyan országban érthetetlen ez, amely a Simpson családot, a South Parkot és a Family Guyt adta világnak. A játékos formákat ezen kultikus rajzfilmek esetében célszerű mellőzni, mivel egészen más oldalról közelítik meg a humort..

Érvelésemben nyugodtan hivatkozhatnék Rob Schneiderre is, akinek legfőbb színészi képessége kimerül abban, hogy kimondottan hülyén néz ki. Nagyon sok ember él hasonló adottsággal a világon, akik azonban képtelenek ebből tisztességesen megélni. Az ő filmjeiben tényleg vannak győztesek és vesztesek. Tök alsó című filmjében például mindenki kiköpött vesztes, főleg azok, akik végignézték ezt a fergeteges vígjátékot.

További nyomós érvekért szíveskedjenek megtekinteni Jim Carrey végtelen mennyiségben legyártott vígjátékait, elsősorban az Ace Ventura két részét. Valami biztos van bennük, mivel folyamatosan vetítik őket a tévék. Carrey valószínűleg saját maga sem nagyon tudná már megmondni azt, hogy pontosan hány amerikai vígjátékban nem szerepelt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az említett színész néhány filmjében, például az Ember a Holdon -ban bebizonyította, hogy hülye pofák vágásán és teljesen indokolatlan, eszelős rángatózásokon kívül komoly színészi teljesítményre is képes. Erre azonban nincs túlságosan nagy igény.

Ha a személyes élményeim között kutakodom, akkor egyből megjelenik előttem a Gundinger brutális alakja, aki az osztályban általánosan elfogadott vélemény szerint egy irgalmatlanul nagy marha. Versengésről, rivalizálásról az ő esetében már csak azért sem beszélhetünk, mivel ha ő valahova beteszi a lábát, ott a felvezetőben említett versengés azonnal el is dől.

Gundinger egy alkalommal – valamelyik unalmas magyar órán – egyszerűen összeszarta magát. Állítása szerint csupán megpróbálta elképzelni azt, vajon milyen is lehet egy igazi katarzis, egy amolyan irodalmi élményféleség. A szemérmetlen Gundinger az általa elkövetett brutális tréfa után a tárgyi bizonyítékot annak rendje módja szerint meg is mutatta az érdeklődők számára. Az elborzasztó látvány kétségtelenné tette azt, hogy Gundinger esetében nem valami apró, könnyen felejthető irodalmi élményről volt szó. - Ez lektűr! - jegyezte meg Polacsek elismerően, de véleményem szerint alapvetően tévedett ebben a kérdésben. 

Következő érvem szintén Gundinger személyével kapcsolatos.

Még csupán első évesek voltunk, azaz meglehetősen hamvasok és romlatlanok. Az osztályban nem nagyon ismertük egymást, de abban rögtön egyetértettünk, hogy ezt az embert, mármint ezt a Gundingert, még a Jóisten is a mi és más népek szórakoztatására teremtette.

Érvelésemet a következő gyakorlati példával szeretném bemutatni.

Valamelyik szünetben összedobtunk némi aprót – a pontos összegre már nem nagyon emlékszem – majd felajánlottuk Gundingernek, hogy ezt a pénzt hiánytalanul megkapja, ha az ősi gimnázium udvarán teljes erővel ráveti magát egy általa tetszőlegesen kiválasztott tanulólányra.

Gundinger számára ez egyáltalán nem jelentett különösebb kihívást. Azt feltételezte, hogy ebből neki nem származhat különösebb baja. Ő legalábbis ezt hitte. Mint kristálytiszta érvelésemben az imént már megemlítettem, még nem nagyon ismertünk senkit a bennszülöttek közül. Gundinger ki is választott egy számára ideálisnak tűnő pozícióban lévő lányt, majd nekifutásból, teljes erejéből ráugrott a hátára. A célszemély annak rendje-módja szerint azonnal össze is roskadt a hirtelen ránehezedő brutális súly alatt. Az áldozat valamit próbált ugyan mondani, de az elementáris erővel feltörő röhögés teljesen elnyomta a hangját. 

Gundinger egyértelmű, elsöprő győzelmet aratott és természetesen meg is kapta az ezért járó jutalmat. Nem volt ez tőlünk túlságosan dicső tett, de úgy véltük, hogy ez csupán a rivalizálás egy játékos formája, amelyben a Gundinger ugye nyert, szegény lány pedig – miután kiszabadult nagytestű támadója alól – hát ő meg ugye veszített. Erről az amerikai kutatóról az atrocitás idején még nem nagyon tudtunk semmit. Valójában most sem.

Akkoriban az osztályfőnökünket sem nagyon ismertük még, szerencsére ő sem minket. Az incidens után pár perccel azonban bőszen ránk támadt, miközben mi éppen valami rendkívül fontos dologról társalogtunk. Ezt onnan tudom ilyen pontosan, mivel mi folytonosan fontos dolgokról társalogtunk egymással. Kicsi a valószínűsége, hogy pont akkor tettünk volna kivételt ezzel kapcsolatban. Az amúgy békés természetű osztályfőnökünk meglehetősen feldúlt volt, minket azonban ez nem aggasztott túlságosan. Azt gondoltuk egy középiskolai tanár tele lehet gondokkal, bajokkal, szorongással amit teljes mértékben meg is értettünk.

Wettstein tanár úr veszettül ordítani kezdett és nagyon úgy nézett ki, hogy labilis lelkiállapotához nekünk is valami közünk lehet. Végül kiderült, csak arra volt kíváncsi, hogy közülünk melyikünk volt az az istenbarma, aki az iskolaudvaron leteperte szegény Lővei tanárnőt, akinek ez volt az első, vagy talán a második napja az iskolában. A tanárnő frissen végzett valamelyik tanárképzőn és szerencsétlenségére még nem nagyon lehetett megkülönböztetni őt a gimnazistáktól. Ez a félreértés okozhatta azt, hogy Gundinger váratlan támadásának sajnos ő vált az áldozatává.

Gundinger egyből be is ismerte tettét, de azzal védekezett, hogy őt erre direkte felbérelték. Mármint, hogy mi. Gundinger jelleme soha nem volt sziklaszilárdnak mondható. Wettstein tanár úr erre ránézett Gundinger fejére, ami már önmagában is megrázó élmény volt, megértett mindent és elkezdett röhögni.

Hogy mindennek mi köze van a véleményhez, a rivalizációhoz, meg az ítélethez, arról talán a felvezetőben említett amerikai kutatót kellene megkérdezni.

A humorral kapcsolatban minden bizonnyal igaza lehet, bár kizárt dolog, hogy valaha is kísérletezett volna ezen a marha Gundingeren.