A múlt héten jutottam el a végső elhatározásra. Sajnos nem volt már mást választásom. Mindenképpen be kellett fizetnem egy bizonyos összeget, ráadásul sárga csekken. Tisztában voltam a rám leselkedő veszéllyel, de semmiképpen nem halogathattam tovább a dolgot. Vésztjóslóan közeledett a befizetési határidő.

Rendkívül elszánt voltam és már semmi sem tántoríthatott el szándékaimtól. Nem volt többé számomra visszaút. Otthon mindenkinek azt hazudtam, moziba megyek. Még mozijegyet és megfelelő mennyiségű pattogatott kukoricát is beszereztem, hogy a későbbiekben ezekkel megcáfolhatatlan alibit biztosíthassak magamnak.

Előtte természetesen alaposan felderítettem a terepet. Gondosan megnéztem merre vannak a biztonsági kamerák, memorizáltam a posta belső elrendezését, gondos jegyzeteket készítettem, megterveztem a menekülési útvonalamat. Megnyugodva vetem észre azt, hogy a biztonsági őrrel valószínűleg nem lesz különösebb gondom. Idősnek és lassúnak tűnt.

Az előre kiválasztott napon a helyszínre hajtottunk. A postánál kiszálltam és feltűnés nélkül elindultam az épület felé. Megbízható, gyakorlott tettestársam az épület előtt várakozott rám. A motort nem állította le.

Mielőtt beléptem volna az épületbe, ellenőriztem a felszerelésemet. Maszk, kesztyű, golyóálló mellény, PA-63-as maroklőfegyver, befizetési csekk, készpénz. Minden szükséges holmi nálam volt. A fegyvert kibiztosítottam, majd csőre töltöttem.

Gyorsan felvettem a fekete maszkot, amelyet előző nap gondosan kimostam. Ezek után hirtelen berúgtam az ajtót.

Minden szem azonnal rám szegeződött. Határozottan elkiáltottam magam:

– Mindenki azonnal hasaljon le a földre, a kezét pedig tegye a tarkójára! Ha valaki megmoccan, kímélet nélkül agyonlövöm. Senki se próbáljon meg hősködni! Pénzbefizetés! Nem tréfálok! – mondtam elszántan. Az emberek azonnal szót is fogadtak. Egyesek óvatosan, rémülettől eltorzult arccal néztek rám.

Nem messze tőlem, egy kisgyerek elsírta magát. Anyja rémülten próbálta csitítgatni.

A nagyobb hatás kedvéért a levegőbe lőttem, majd vadul lóbálni kezdtem az ELMÜ által kiállított csekkemet. A biztonsági őrre rákiáltottam:

– Óvatosan vegye ki a fegyverét, dobja le a földre, majd rúgja felém!

Ő erre zavarában először a mobiltelefonját adta át, majd mikor erre rájött, az iszonyattól jeges tekintettel a földre hajította a pisztolyát. Megfigyeltem, képtelen csillapítani kézfejének remegését.

– Csak semmi felesleges mozdulat. Nyugalom. Semmi trükközés, és akkor senkinek sem esik bántódása – nyugtattam meg a postán rekedt embereket, majd elszántan sorszámot húztam. A beállt csöndben a nyomtató hangja szinte géppuskaropogásnak tűnt. Az akció nehezén ezzel túl voltam.

– 656! – mutattam fel vésztjóslóan a leszakított cetlit. – Várakozik esetleg valaki előttem?

Nem kaptam választ.

Halk billentyűkopogást hallottam, majd a kijelzőn megjelent a sorszámom. Az 1-es számú pulthoz irányítottak. Határozottan megindultam. A hatás kedvéért gördültem egyet, majd talpra ugrottam, miközben a figyelmem egy pillanatra sem lanyhult.

– Kérem, ne bántson! Megígérem, nem tanúsítok ellenállást. Bármekkora összeget hajlandó vagyok átvenni öntől – szólat meg remegő hangon a postáskisasszony. – Három kiskorú gyermekem van.

Megnyugtattam, nekem is az a célom, hogy csekkbefizetés közben senkinek se essen bántódása és minél előbb túlessünk a dolgon. Ez egy kicsit megnyugtatta őt.

Határozottan odacsúsztattam elé a csekkemet, majd pisztolyommal megkocogtattam az elválasztó üveget. Az asszony erre összerezzent, gyorsan átfutotta az összeget, majd megszólalt:

– Szíveskedjék odaadni az igazolványát.

– Erre gondolt, asszonyom? – mutattam meg neki a P-63-asomat fenyegetően.

– Értem – válaszolta határozatlanul. – Akkor úgy vélem, nem szükséges. Tizenkétezer ötszáz forintot kérek.

A pénzt előzőleg, a támadás megszervezésekor már összekészítettem, többször gondosan átszámoltam, hogy a visszaadással ne kelljen bajlódni. A postáskisasszony gyorsan átvette az összeget, beütötte a fiók nyitókódját és elrakta a pénzt. Sápadtán átnyújtotta számomra a befizetésemet igazoló szelvényt.

Ezután szemében iszonyatos rettegéssel rám nézett, majd halkan, szinte suttogva megkérdezte tőlem:

– Parancsol még valamit, kérem?

– Köszönöm, nem! – feleltem kimérten. – Végeztünk.

A túszok figyelmét felhívtam arra, senki se merjen megmoccanni, mert azonnal keresztüllövöm, mint egy kutyát.

Lassan az kijárat felé hátrálva, mindenkit szemel tartva, elhagytam a postát.

Gyorsan bevágódtam a kocsiba. A társam azonnal gázt adott. Pillanatok alatt elhajtottunk a tetthelyről.

Menekülés közben sofőröm rákérdezett:

– Minden rendben ment? Mennyit sikerült befizetned?

– Tizenkétezer ötszáz forintot. Simán ment – válaszoltam megkönnyebbülve.

– Remek – válaszolta erre ő. – Nem hagytál nyomokat?

– Nem hát! – feleltem határozottan. – Egészen biztos vagyok abban, senki sem ismert fel. A legnagyobb rendben ment minden. A nevemen, az ügyfélazonosítómon és a lakcímemen kívül semmiféle nyomot nem hagytam magam után.