Kövér László rejtélyes metamorfózisa után

Kövér László egy forró nyári reggelen borzasztó furcsán érezte magát. Egész éjszaka nyugtalanul hánykolódott és úgy izzadt, mint egy cseh sörösló. Heves, égető szomjúság kínozta. Halkan felkelt az ágyából, nehogy felébressze a feleségét. Egy speciális francia, jobban mondva magyarágyuk volt. A házelnök úr saját tervei alapján, külön a számukra készítették. Az ágy hosszában volt összeszerelve. Kövér László gondosan úgy tolta a falhoz, hogy még véletlenül sem lehetett belőle bal lábbal kikelni. Valójában ez egy nemzeti jobbágy volt.

Rendkívül kimerültnek érezte magát. Valami átkozott rovar nagyon csúnyán megcsípte a bal oldalán. Nem szúnyog lehetett, mert nem viszketett, hanem szinte égette a bőrét. Egy rohadt poloska. – gondolta. De hogy a fenébe kerülhetett ide? Biztos lehallgatnak a jenkik.

Kiment a konyhába és megvizsgálta a csípést. Amikor meglátta, rémületen elsápadt és le kellett ülnie. A csípésnyom egy tenyérnyi nagyságú, szabályos vörös csillagot formázott. A közepében ráadásul ott virított egy sarló és egy kalapács alakú, sárgás folt. Úgy nézett ki, mint egy szabályos tetoválás. Nem akarta bevallani magának – de valami furcsa, perverz módon –, rendkívül megtetszett neki az ábra. Erős forradalmi hevület kerítette hatalmába.

A feleségével úgy tervezték, hogy aznap – az elviselhetetlen forróság miatt – a Nemzeti Strandra mennek. Ezzel a szégyenletes stigmával azonban nem jelenhetett ott meg egy szál, székely zászlós fürdőgatyában. Hogy nézne ki az oldalán egy hatalmas önkényuralmi jelképpel? A csillag annyira nagy volt, hogy leragasztani sem tudta, a vízben pedig amúgy is gyorsan lemosódott volna róla a ragtapasz. Furcsán szédelgett és folyamatosan balra húzott. Nem nagyon értette, hogy mi történt vele.

A jobbkeze rendkívüli módon elgyengült. Tulajdonképpen gyűlölte, mélységesen megvetette és nem is akarta használni. A legnagyobb meglepetésére egyetlen éjszaka leforgása alatt balkezessé változott.

A felesége álmosan és kócosan benyitott a konyhába. Elég bosszúsnak és idegesnek tűnt.

– Laci, nem lehetne egy kicsit halkabban. Muszáj neked kora reggel az „Internacionálét” és az „Amúri partizánok dalát” üvöltened? Egyáltalán nem találom viccesnek, főleg ebben az idétlen úttörőnyakkendőben. Honnan kerítetted elő?

– Nem tudom. Tulajdonképpen észre se vettem. Azt hittem csak erdélyi népdalokat dúdolgatok. Ez itt tényleg nem konyharuha. Nagyon félek, drágám. Egyáltalán nem vagyok jól.

Hirtelen megtántorodott, nekitámaszkodott a konyhaasztalnak. Kiverte a víz. Rémülten és elgyötörten ránézett a feleségére, majd tisztán, csengő hangon elénekelte a „Munkás gyászindulót”, miközben balalajkával kísérte saját magát. Eddig nem is tudta, hogy ilyen virtuóz módon tud balalajkázni. Ezután művészien előadta a Sulikót, Sztálin elvtárs kedvenc dalát. Rendkívül nagy beleérzéssel.

– Úristen, Laci? Mi van veled? Hívjak neked orvost?

– És mit mondjunk neki? Azt, hogy kóros éneklésben szenvedek? Valami balalajka-kórban? Hú, de görcsöl a gyomrom. Sajnálom, de ezt végképp nem bírom visszatartani. Kérlek, drágám. Maradj ott! Ne gyere közelebb! Nem vagyok az ura önmagamnak. Vigyázz! Azonnal el kell énekelnem a „Mint a mókus fenn a fán”–t.

Mikor végzett a dallal, egy kissé megkönnyebbült. Reménykedett benne, hogy nem visszafordíthatatlan a vele történt folyamat. Hirtelen azonban éles fájdalom nyilallt belé. Elgyötörten nézett a halálra vált, rémült feleségére:

– Mi... min... mind... Nem, nem akarom ezt mondani, de nem de nem bírok magammal! Minden hatalmat a szovjeteknek! Jézusom, ez meg mi volt? Munkások, gyerünk a Putyilov gyárba! – öklendezni kezdett, felnézett, majd halk, de ijesztő hangon megszólalt:

– Tudod, én mélységesen tisztelem Karl Liebknechtet. A francba! Nagyon forog velem a világ. Úgy érzem, hogy ki fog dőlni a sarkából. Drágám, szépen kérlek, öltözz be Rosa Luxemburgnak! Ahh... Ezt meg miért mondtam? Segíts rajtam! Nem akarok megint kommunista lenni!

– Nem érdekel, ha tiltakozol. Én most azonnal felhívom az orvost. Úristen! Mitől kezdett el ilyen gyorsan kinőni a szakállad?

– Ne, ne! Azt ne! Nem bízhatunk meg az orvosokban! Mind áruló reakciósok, akik csak az imperialisták malmára hajtják a vizet! Sztálin elvtársat is hagyták meghalni. Mindjárt sokkal jobban leszek. Hozd ide kérlek nekem a Tőkét, az majd reménnyel tölt el.

– Mármint Karl Marxtól?

– Persze, hogy Karl Marxtól! Szerinted mégis ki a fene írta? Talán Karl May? Siess már, mert nem bírom sokáig. Valami fontos dolog jutott az eszembe a szakszervezetekkel kapcsolatban. Mindenképpen meg kell védenem a proletárság érdekeit. Rettenetes, hogy mennyire kizsákmányoljuk őket.

Görcsösen összeszorította az állkapcsát, de hirtelen kicsúszott a száján:

– Világ proletárjai egyesüljetek!

A felesége behozta a kért könyvet. Kövér László, leült és lázasan elkezdte olvasni. Húsz perc alatt végzett is vele.

– Ezt meg kell mutatnom a miniszterelnök elvtársnak is. Tiszta és világos program. Megyek és megkeresem a régi pártagkönyvemet. A klerikális KDNP-ét kivágjuk a francba. Csak dísznek voltak jók, meg azért, hogy több bizottsági helyünk legyen. Fidesz-MSZMP, ez lesz az új nevünk! Ez az, ez kell nekünk! Sietnem kell Orbán elvtárshoz, hogy megszervezzük a Központi Bizottságot!

– Laci! Kérlek! Könyörgöm! Most nem vagy olyan állapotban. Te keresztény-konzervatív politikus vagy. Figyelj. Hívok egy pszichiátert. Biztos, hogy van rá valami magyarázat, hogy miért tört rád váratlanul ez a kommunista roham. A múltadból maradhatott vissza valami szövődmény. Olyasmi lehet ez, mint a szexuális vágyak elfojtása. Engedd már meg, hogy segítsek. Biztos van valami antikommunista orvosság erre. Emlékezz csak. A rendszerváltáskor is mennyien kigyógyultak belőle. Gondolj csak Pozsgay Imrére, aki ma már nem is volt elvtárs. Kerényi Imre nem rendez MSZMP rendezvényeket és Csoóri Sándor sem írogat verseket Rákosi elvtárs születésnapjára.

– Elvtársnő, nem értesz te semmit, mivel kispolgári a gondolkodásod! Egy világforradalom küszöbén állunk. Ezúttal mindenképpen győzni fogunk. Nem fognak túljárni az eszünkön. Amerika egyre gyengébb. Összefogunk a népi Kínával és Kim-Dzsong Un-nal, a nagy vezetővel. Szíjjártó elvtársat azonnal ki kell küldenünk. Értesíteni kell a külföldi elvtársakat is. Azt a klerikális keresztet pedig tüntesd már el a szemem elől.

– Laci, ne csináld ezt velem! Túl sokat dolgoztál. Pihenned kell! Hogy került rád, az a zöld katonai gyakorló, meg az hipszter szemüveg. Pontosan úgy nézel ki, mint a fiatal Fidel Castro.

– Nem tudom, de nagyon kényelmes. Hozzál nekem szivart!

– Nem is szivarozol. Honn szerezzek most neked?

– Mit tudom én! Menj el valamelyik Internacionalista Dohányboltba! Nekem a beszédemre kell készülnöm. Várj! Mégse menj sehová! Diktálni fogok! Ülj csak le, elvtársnő.

Kövér László felesége szipogva leült. A házelnök úr, aki ekkor már tökéletesen átalakult Fidel Castróvá, fennhangon diktálni kezdett:

„Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi Európának minden hatalma: a pápa és a cár, Metternich és Guizot, francia radikálisok és német rendőrök.

Akad-e ellenzéki párt, amelyről kormányon levő ellenfelei nem híresztelték, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a kommunizmus megbélyegző vádját a haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek?

Ebből a tényből két dolog következik.

A kommunizmust immár az összes európai hatalmak hatalomnak ismerik el.

Legfőbb ideje, hogy a kommunisták az egész világ előtt nyíltan kifejtsék nézeteiket, céljaikat, törekvéseiket, és a kommunizmus kísértetéről szóló mesékkel magának a pártnak a kiáltványát állítsák szembe.

Evégből a legkülönbözőbb nemzetiségű kommunisták összegyűltek Budapesten, és papírra vetették a következő kiáltványt, amelyet angol, francia, német, olasz, flamand és dán nyelven tesznek közzé.”

Mikor végeztek, a felesége nem bírta tovább és heves zokogásba tört ki.

– Laci, ez nem lehet igaz. Én nem egy kubai forradalmárhoz mentem feleségül. Amúgy is tudod, hogy Fidel két pofára zabálta a nőket. Hogy bízhatnék meg így benned? Orbán Viktorból mit akarsz csinálni? Ő lesz majd Che Guevera?

Kövér László ránézett a feleségére. A szeme furcsán elkezdett csillogni.

– Igen, igen. Ez kitűnő gondolat, elvtársnő! Ez lesz a legjobb. Vállat a vállhoz vetve fogunk küzdeni az imperialista burzsoázia ellen. Megszüntetjük a nemzeteket és megvalósítjuk az Internacionalizmust. Ifjú korunkban is mindig erre vágytunk. Hasta Siempre, Comandante. ¡Larga vida a la Revolución Socialista mundial!

****

Egy dalos ajkú kismadár köszöntőverse

(Rákosi Mátyás elvtársnak 60. születésnapjára)

Írta: Csoóri Sándor baloldali korában

Aranyos madaram,

sárgatollú madár,

merre szálltál eddig? -

régen láttalak már.

Régen jártál erre,

régen énekeltél -

sugaras nyarunkról

még nem is meséltél.

Tavasz óta fekszem

álnok betegségben

és te még csak meg se

látogattál engem.

Gyönyörű madárkám,

gyere szállj a fámra,

levélejtő fámról

szobám ablakába.

Biztató éneket

dalolj onnan nékem:

feledjem a bajom

feledjem egészen!

Szállj ide és maradj,

maradj itt sokáig,

ezüstös reggeltől

alkony beálltáig.

És hogyha útrakelsz

csillaggyúlás előtt

Budapestre repülj,

ne is tarts pihenőt!

Rákosi elvtársnak

szállj az ablakába,

s illendõen, szépen

kocogtass be nála.

Mondd meg neki, mondd meg,

- de ne panaszlóan -

hogy betegen fekszem,

azért nem hall rólam.

Mondd meg neki,

mondd meg, így, ahogy üzenem:

hogyha felépülök,

tüstént fölkeresem

és a színe előtt

teszek hitet rája:

én leszek a leghűbb

ifjú katonája.

Íródott az 1953-as esztendőben,

egy évvel megelőzve a költő méltán kiérdemelt József Attila díját.

A baloldali József Attila erről természetesen nem tehet.

Ő nem megélt, hanem belehalt a költészetébe.