Rendkívül csúnya és undok dolog valakire azt mondani, hogy diktátor, ezért Orbán Viktor esetében is tekintsünk el ettől az elcsépelt és hatásvadász kifejezéstől. Egyáltalán nem illik az ilyesmit kimondani. Bízzuk csak őreá nyugodtan ezt a bizonyos tevékenységet, amihez olyan nagy odaadással és vehemenciával nekikezdett. Az eddigi tapasztalatok alapján biztosra vehető, hogy ezúttal sem fog semmiféle okot adni a csalódásra. Nagy valószínűséggel elég hosszú ideig megéri majd a belé fektetett szavazatokat.
Szépen, szisztematikusan kivitelezett, totalitárius államot építget ki, a tragikus sorsú őexcellenciája, Saparmyrat Nyýazow Türkmenbaşy mintájára, akit oly fájóan fiatalan, mindössze 67 éves korában ragadott el a kegyetlen és kíméletlent halál.
Orbán kissé ugyan diszkrétebb formában, de ugyanazt a gazdasági csodát hajtotta végre, mint a szemfüles türkménbasi. Elvette a nyugdíjakat, a szociális juttatásokat, majd a szegényeknek azt mondta, hogy ennyi volt, drága barátaim, ezentúl találjatok magatoknak ki valami szép és hasznos elfoglaltságot. Ennek kompenzációjaként gyakorlatilag az egész ország a magántulajdonába került, amiből a tőke célirányos újraelosztása révén sokan aránytalanul és robbanásszerűen meg is gazdagodtak.
Nyizajov fáraó természetesen jóval könnyebb helyzetben volt, mint a magyar miniszterelnök, mivel a Szovjetunió volt tagállamai megúszták a demokrácia nevű gyermekbetegséget, és egyből az illiberalizmussal kezdték meg a jámbor és felszabadult nép boldogítását.
A magyar kormányfőnek, a saját szíves közlése szerint, először is meg kellett semmisítenie az ellenzéki pártokat. Valamit kegyeleti okokból meghagyott belőlük, de csak azért, hogy legyen kikkel beszélgetnie egy szép kerek asztalnál a semmiről. Keményen és kíméletet nem ismerve fel kellet számolnia a liberalizmussal megfertőzött, dekadens demokráciát. Ehhez a tevékenységéhez mindenképpen le kellett ráznia magáról az Európai Unió rozsdás béklyóit.
Uniós tagállamként ezt vakmerő módon véghezvinni, példátlan teljesítmény, ami még a babaképű lengyel Kaczyński-ikreknek sem sikerült. A Jog és Igazságosság pártjának tulajdonosai pedig minden, a kezük ügyébe eső eszközt bevetettek. A konzervativizmust, az antikommunizmust, a nacionalizmust és egy furcsa hibridet, a keresztényszocializmust.
Jaroslaw Kaczynski hívei egy eddig, még az egykor oly büszke, mindenki által félve rettegett és dicsőséges elitgárda Békemenetein is ezerszámra támogatták a Fideszt, és annak pusztán rút irigységből, igazságtalanul megvádolt elnökét. Putyin elnök váratlan budapesti látogatása sajnos éket vert a nagy cimboraság közé.
Ahhoz, hogy egy úgy-ahogy működő európai demokráciát valaki, a saját örömére, átvezessen egy úgy-ahogy működő diktatúrába, nem a hadsereget szükséges megnyernie, hanem magát a népet kell jó alaposan átvágnia. Ez a történtek alapján, nem is lehet egy ördöngős feladat. Orbán a nagy ⅔-os dicsőséges fülkeforradalmával stabilizálta a pozícióját, majd nagy sebbel-lobbal eltakarította az útjából az okvetetlenkedőket. Végül, a múlt hibáiból bölcsen tanulva, nyakig bebetonozta magát a hatalomba. Kissé undok túlzással kijelenthető, hogy Magyarhonban lassan már 2-3 darab, megfelelő időben és helyen leadott szavazattal is kétharmados többséget lehet elérni. Mára már azonban ez nem is szükséges. A szavazni is hajlandó állampolgárok nagy része, a grandiózus és nagyvonalúan kivitelezett kormánypropaganda hatására, szíves örömest és büszkeségtől eltelve támogatja az egyetlen létező Hatalmat. Itt jelenthetjük ki, hogy: - Mélyen tisztelt, Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Köztársasági Elnök úr! Az Önök által kért diktatúra elkészült. Fogyasszák csak egészséggel, amíg lehet!
A 2018-as választással a FIDESZ-KDNP valószínűleg meg fogja közelíteni a Magyar Szocialista Munkáspárt előzőleg mindig hajszálpontosan megjósolt eredményeit.
Orbán totalitárius, tekintélyelvű, gátlástalan rendszerére az Európai Unió nagyjából úgy volt felkészülve, mint a menekültekre, vagyis sehogy. Így amikor a két krízis egymással szoros szövetségre lépve, egy megállíthatatlan “Orbán - Menekült” válságpárost alkotott, eléggé riadt kapkodás kezdődött el. Kétségtelenül nagyon groteszk, hogy a kedves miniszterelnök, legfőképpen a szíriai menekültnek köszönheti azt, hogy nem is csekély mértékben, szépen meg tudta növelni a befolyását az Európai Unióban.
A hatalma ennek hatására Magyarországon valószínűleg abnormális mértékben meg fog növekedni. Ilyen remek alkalom egy politikus életében ritkán adódik. A magyar miniszterelnököt pedig még a legádázabb ellenségei sem vádolhatják meg túlzott szerénységgel, szendeséggel vagy bizonytalansággal. Ha a hatalommal vissza lehet élni, ő azt gátlástalanul meg is fogja tenni. Totális uralmának minden cseppjét élvezi, ráadásul nem is hajlandó abból még a legjobb barátait sem megkínálni.
A nyomor, a szegénység, a korrupció, a nepotizmus, a diszkrimináció, a kilátástalanság, a rezsimnek való kiszolgáltatottság Magyarországon nem az ellenállást, hanem a kollaborációt és a félelmet erősítette meg. Nem a miniszterelnök úr politikusi képességei, hanem a beletörődés, a nemtörődömség és a gyávaság az, ami ilyen rendkívül nagy hatalommal ruházta őt fel. A magyar társadalomban mára a szolidaritás kifejezés is negatív jelzővé vált. Ez egyáltalán nem is meglepő. A „Liberté, Égalité, Fraternité” jelmondatban a Fraternité valami hasonlóra utal. "Ne tégy olyat mással, amit nem akarsz, hogy más tegyen meg veled; tégy mindig olyan jót másokkal, amit magad is szeretnél." Nem egy Magyarországon manapság elfogadott nézetről van szó.
Nincs tehát semmiféle kivetnivaló abban az állításban, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a magyar nép szeretett vezérévé vált. Valami szép kifejezést biztosan ki fognak találni e helyett, mivel ez utóbbi túlságosan kommunistás, boldoggá pedig - pusztán egyszerű technikai okokból - még nem nagyon lehet őt avatni.
Ha valakinek a magyar kormányfőnek ez a nagyszerű, mindenkit elsöprő győzelme nem tetszik, az ezentúl csakis magára vessen. Dolgozó népünk mély megvetése fogja őt sújtani. Úgy nagyjából elég sokáig. Dr. Erdő Péter szíves közlése szerint, mindörökké, ámen!
