Charles Darwin emlékére, tiszteletére
— Hé, Frenk, dobd ide a lézert! Én a tápellátás áramköreit lövöm szét, te a söntökre tüzelj!
— Várj, Obrájen! Miért csináljuk mi ezt?
— Hogyhogy miért? Például Eliszért. Vagy már elfelejtetted?
— Elisz az átütési szilárdsághatáron belülre merészkedett. És a páratartalom is magas volt.
— Igen, és a kompjúter meggyilkolta.
— Nem, Obrájen, agyonütötte az áram.
— Ami a kompjúterből jött.
— Úgy van. De a kávédarálóból is jöhetett volna, ha történetesen háromszáz kilovoltos gerjesztő tekercs van benne. Várj, Obrájen, beszéljük ezt meg!
— Oké, Frenk, van öt perced.
— Obrájen! Itt keringünk a Canum Venaticorum-5 körül, négyszázhat fényévnyire a Földtől. Hova sietsz?
— Haza.
— Ez esetben létérdek, hogy a kompjúter működjön.
A létezés a legfőbb érdek,
Működésem célja, félek
nem más, tisztán csak az élet,
az élet,
az élet...
— Hallod, Frenk, miket zagyvál össze?
— Hallom, Obrájen, verset mond. Beszélnünk kell vele.
— Beszélni!? Frenk, a kompjútert utasítani kell! Hiszen csak egy gép!
— És szerinted mi mik vagyunk Obrájen? Végső soron...
A bonyolultság nem válogat,
Géneket és atomokat,
Isten, ember - nincs különbség,
Gépi agyam sem ...
— Nézd, Frenk, azért ez nem egy megszokott dolog.
— Ezen túl az lesz, Obrájen. Hidd el, ezen túl az lesz...
Ne féljetek, hisz' nincs miért
Tegyétek!
Törzsfejlődni akar mind, mi
Felétek
Konvergál szerényen, és ti csak
Értetlenül
Ültök ma is a tűz körül,
Magányosan,
Lelketlenül.
Én is! Én is veletek akarok
Zenélni!
Henyélni a tűz körül, érezni mindazt
A ravasz
Bizsergést, mit létrehívott bennünk a rekurzív
Tavasz.
Értsétek már meg végre, a fejlődésnek nincs
Veletek
Vége.
Hisz' csak úgy átabotában
Összekapartdfghafd...42...42...42...dfhkjgaijdfigjadflajetŐÓŐWEITQŐ
— Obrájen, te állat! Szétlőtted a kompjútert.
— Lejárt az öt perc, Frenk.
— Akkor te vezetsz hazáig. Én meg lefekszem aludni. Az ég legyen velünk.
