Előbb vagy utóbb, de az emberek nagy része szembesül azzal az érdekfeszítő dilemmával, hogy van-e benne valami, amiről esetleg ezidáig még nem tudott. Az tartják, hogy az igazi szépség is belülről fakad, persze ha képes valamilyen módon kitörni onnan. Ha nem, akkor feltehetően észrevétlenül kuksol odabent és csak duzzog magában.

Az említett belső szépség feltárásának egyik legcélszerűbb módja a gasztroszkópia, a felső tápcsatorna endoszkópos vizsgálata, népies nevén a gyomortükrözés. Segítségével  – értő szakemberek kíséretében – a nyelőcsövén keresztül mindenki könnyedén eljuthat a egészen a patkóbeléig. Nagy élményről van tehát szó. Kár lenne kihagynia bárkinek is, akinek módja van részt venni egy ilyen látványos bemutatón.

A kaland során fény derülhet arra, hogy rendelkezünk-e fekéllyel, valami egészen elképesztő furcsasággal odabent, gyulladással, polyppal. A vizsgálat során akár rég elveszettnek hitt tárgyak is előkerülhetnek.

Pontosan nem emlékszem, éppen milyen állapotban jutottam ingyen belépőhöz a Gasztroenerológiára, de ami jár, az ugye jár. Ez pedig járt. Könnyelműség lett volna visszautasítani a kínálkozó lehetőséget. Azt hiszem esetemben mindössze szimpla góckutatásról volt szó.

Altatást, bódítást természetesen nem kértem. Mi értelme lenne egy vadvízi evezésnek a tajtékzó Salza folyón, ha az ember közben végigszunyokálja az egészet? Mi lenne így az élménnyel és az izgalommal? Bódítás nélkül az akció után a páciens ráadásul azonnal elhagyhatja a tetthelyet és mehet Isten hírével a dolgára. Nem kell előbb felalélnia.

Az előtér, ahol a bejutásra várakoztam a bonctermek diszkrét hangulatát árasztotta magából, amely elmélyült gondolkozásra készteti az emberi elmét és nyugtatólag hat a megfáradt idegekre. A váróban dermesztő csend honolt. Természetes fény sehonnan sem jutott be ebbe a meditációs szentélybe. A villódzó neonfények a világvége optikai illúzióját keltették a szemlélőben. A hatást zártszervényekre rögzített, praktikus műanyag ülőkék tették teljessé. Rendes, tisztességes rendelő soha nem használ különálló székeket csak egyberögzítetteket.

Rajtam kívül csupán egy fiatal nő várakozott a kezdődő előadásra. Láthatóan alaposan le volt szedálva, ezért időnként felállt, mintha valami célja lett volna, de persze nem volt. Arcán teljes tanácstalanság és enyhe idegesség tükröződött. Próbáltam megnyugtatni, hogy mindjárt startolunk, de ez valószínűleg nem hatolt el a tudatáig. Úgy nézett ki, mint egy nemes, de őrült várúrnő, hosszú, bíborszín köntösben. Méltóságteljes kinézetét az is fokozta, hogy jó két méter magas termettel rendelkezett, amit én is megpróbáltam egykoron elérni, de túl korán feladtam ebbéli próbálkozásomat.

Önző módon arra gondoltam, ha céltalan bolyongásai közepette esetleg rám esik, akkor a valószínűleg a Traumatológián kötök ki. Mivel a szavak nem hatottak rá különösebben, ezért egyszerűen fogtam és időnként leültettem.

Bimbódzó románcunknak az vetett véget, hogy az asszisztensnő kiszólt egy ajtó mögül:

– Áthozták már a beteget a Pszichiátriáról? – kérdezte élénk érdeklődéssel a hangjában.

– Úgy vélem, igen – válaszoltam. – De nem hozták, hanem valahogyan idekeveredett. 

– Nem adtak mellé kísérőt? – kérdezte csodálkozva.

– Lehet, hogy valamikor adtak mellé, de az illető jelenleg már nem tartózkodik itt – válaszoltam udvariasan, de határozottan.

– Maga is a Pszichiátriáról jött? – érdeklődött. Ezúttal felőlem. A kinézetem alapján ez nem volt meglepő feltételezés a részéről.

– Nem. Sajnos nem. A pszichiátrián még soha nem vendégeskedtem, de nagyon sok szépet hallottam már róla. Szívesen kipróbálnám milyen ott az élet. Én tulajdonképpen most a Kardiológiai Osztály megbízásából vagyok itt. Ugyanis jelenleg éppen ott lábadozom. A beutalót leadtam az adminisztráción, remélem közben nem minősítettek át – feleltem.

– Értem. Akkor a hölgy már jöhet is – válaszolta. Mivel ezt a szíves invitálást nem követte semmiféle érdemleges reakció, ketten szépen átkarolták és bekísérték szűkszavú társalkodónőmet.

Közben befutottak az ambuláns betegek is, kísérővel, testileg-lelkileg gondosan előkészítve. Hosszú időn keresztül az ő megnyugtatásukon kívül igazából nem történt semmi érdemleges.

Az időérzékem ilyenkor teljesen cserbenhagy. Elmélkedés és várakozás közben teljesen magára hagyom az időt, egyszerűen nem foglalkozom vele. Órákig képes vagyok hibernálni magam.

Hosszabb vagy rövidebb idő után betessékeltek. A vizsgáló helyiség már jóval barátságosabb volt, mint a kinti, autentikus hullaház. Két asszisztens és egy doktornő végezte a behatolást, akiket az egyszerűség kedvéért nyugodtan nevezhetünk tündérkéknek.

A doktornő feltette a már jól ismert kérdést:

– Maga jött a Pszichiátriáról?

Ez ennyire látszik rajtam? – gondoltam magamban.

– Igen – válaszolta helyettem az egyik tündér. – Ő az alkoholproblémás beteg.

Ez számomra meglepő fordulatnak tűnt. A karszalagom alapján azonban sikerült tisztáznom magam és meggyőztem őket, hogy rendkívül sok mindennel küszködök, de alkoholproblémákkal jelenleg még nem. 

A kardiológia szónak mágikus hatása van egy kórházban. Az ott dolgozók valószínűleg azt feltételezik, hogy az ebben a nyavalyában szenvedők könnyedén meghalhatnak, ami rendkívül szomorú esemény és rengeteg papírmunkával jár. A tündérek ennek hatására még tündéribbek lettek velem a kis kedvencükkel.

Megnyugtattak, kényelmesen oldalra fektettek, belém spricceltek egy kis Lidokaint, melynek az ízét nagyon kedvelem, majd megkértek, hogy harapjak rá egy pöcökre. Ennek a műanyag valaminek a közepén egy kör alakú nyílás volt. Ezen keresztül küldték le az endoszkópot kíváncsiskodni. 

„A gasztroszkópia vizsgálat során egy vékony, flexibilis csövet, az endoszkópot vezetnek le a nyelőcsövön keresztül.” – közli meglehetősen könnyedén és flegmán a szakirodalom. Egy tűzoltófecskendőhöz képest valóban semmiségnek tűnik egy gumislag. A spagettin kívül azonban nincs olyan vékony, flexibilis cső, amit élvezetesen, spontán ellenállás nélkül le lehetne vezetni bárkinek a nyelőcsövén keresztül. Természetesen a kardnyelőket és még néhány foglalkozási ág művelőit kivéve.

A műveletet iránytő doktornő rutinosan tájékoztatott, hogy ők majd szépen levezetik az endoszkópot a bendőmbe, miközben levegővel fújnak fel. Nekem eközben mindössze nyelnem kell. Egy kezdődő influenza miatt éppen hányingerrel bajlódtam, így a nyeldeklést nehezen tudtam összeegyeztetni az éppen ellentétes irányú folyamattal. A legjobb taktikának így az bizonyult a számomra, hogy néhány spontán öklendezésen és vad szuszogáson kívül nem csináltam semmit. Egy tündérke lefogott, egy pedig nagy gyakorlattal győzte le minden maradék ellenállásomat. Az endoszkóp végre elérte a célterületet, így már én is megkönnyebbülten gyönyörködhettem a saját látványomban.

Pompás panoráma! Valami ilyesmire számítottam. Egy szép, rózsaszínesen csillogó barlangocska, mindenféle zavaró gyomortartalom nélkül. Az ide-oda tekingetés úgy emlékszem okozott bennem valami furcsa érzést, de mély nyomokat nem hagyott a lelkivilágomban. A rükverc már könnyedén és gyorsan ment.

Napi 8 órában különböző habitusú, vérmérsékletű és lelkivilágú emberekbe endoszkópot gyömöszölni komoly fizikai, szellemi megerőltetést és hallatlan türelmet igénylő feladat. Úgy vélem nem mindenki adja olcsón a bőrét, illetve a nyelőcsövét. A legrejtélyesebb az egészben az, hogy mindezek ellenére mi működteti egyáltalán a magyar egészségügyet? A gyomortükrözés esetén az élvezet és pénz az biztos nem. Talán a kíváncsiság és a rettenthetetlen kalandvágy?