A legmegnyugtatóbb válasz a címben feltett kérdésre az lenne, ha rögtön rá is vághatnánk a megfelelő választ: mivel neki mindig, mindenben igaza van. Ezt az első ránézésre tetszetős kijelentést azonban illik kissé árnyalni. Az aktuális magyar miniszterelnök ugyanis meglehetősen gyakran alkalmazza a nagyotmondás és a füllentés ősi művészetét. Ennek a túlélési mechanizmusnak az alkalmazásával természetesen nincs egyedül tágas univerzumunkban.
A hazugság önmagában nem főbenjáró bűn. Aki soha nem hazudik, az nehezebben érhet el sikereket, ráadásul rengetegen meg is gyűlölhetik mániákus őszintesége miatt.
Orbán gazdára az önmegtartóztatás, sz őszinteség, az önkritika és a gátlás egyáltalán nem jellemző. Ezen tulajdonságai miatt határozatlan időre miniszterelnök lett belőle. Egyes becslések szerint örökre.
Hazudni tudni kell. Ez a tevékenység ugyanúgy hozzátartozik az intelligenciához, mint a köszönés, illetve a nagyvonalúság. Utóbbival a magyar miniszterelnök nem nagyon szokott nagy nyilvánosság előtt élni.
– Adjátok vissza a hegyeimet! – szólította fel az urakat, akik a világ dolgait igazítják a jelenlegi politikai megítélés alapján tehetséges, manapság oly trendi költő, nevezett gróf szentegyedi és cegei Wass Albert, celeb poéta.
– Adjátok vissza a hazugságokba vetett hitemet! – szólítom fel azokat az urakat, akik Magyarország dolgait igazítják, de semmi kedvem sincs veretes költeményeket írni hozzájuk.
Magyarországon nagyjából 3,3 olyan mintapolgár él, akik készséggel és nagy örömmel elfogadják azt, hogy az ország aranypolgára határozza meg számukra a világról kialakított véleményüket és a gondolkodásukat. Ezen, elkötelezett hazafiaknak kinevezett széplelkek azonban sajnos megelégszenek a legsilányabb, legátlátszóbb, leghitványabb hazugságokkal is, ha azokat a megfelelő helyről hajítják elébük.
Emiatt aztán szemérmesen szemet hunynak a korrupció, az esztelen pazarlások, az ország nemzetközi elszigetelődése, elszegényítése, az egészségügy agonizációja, az oktatás lebutítása felett. Érvelésükben legfőképpen arra hivatkoznak, hogy mindezek csupán aljas hazugságok, liberálbolsevista nyavalygások, és igenis kezdünk szépen felfelé virágozni. A „aljas hazugságos” részt a kormány propagandája rágta szájukba. Könnyedén és nagy sikerrel. A "nyavalygásban" teljes mértékben igazuk van, mivel ezeknek semmiféle hatásuk sincs az ország dolgainak alakulására. Az van, ami van, és egyre kevesebb a jelentősége környékünkön a racionalitásnak, mint kishítű, kapitalista csökevénynek.
A nemzeti büszkeség, amelyet bőséges mértékben adagol számukra a mindent elsöprő kormányzati propaganda, teljes mértékben függővé tette a rezsim elszánt híveit. Akadnak közöttük szép számmal olyanok is, akik jelentős egzisztenciális függőségbe keveredtek a most regnáló hatalommal. Haszonélvezőkké, társtettesekké váltak és emiatt a megfelelő időben majd valamilyen túlélési stratégiát kell kidolgozniuk a maguk számára. Most még rendkívül büszkék, hogy benne vannak a Párt élcsapatában, illetve a Központi Bizottságban.
Ebben nincsen semmi meglepő, illetve szörnyülködni való, mivel ez a lélektani mechanizmus ugyanígy működött példának okáért az ötvenes években is, csak ott az imperializmus ellen vívott harcot állították a középpontba. A nemzeti büszkeséget akkoriban munkás-paraszt öntudattal helyettesítették, de az előzőleg említett büszkeséghez hasonlóan azt sem vették túlságosan komolyan, legfeljebb az unalmas ünnepi beszédek, illetve az izgalmas bírósági tárgyalások esetében. Lényegében ugyanez folyik ma is, csak aktualizált formában, a kor igényeihez igazodva rasszizmussal, xenofóbiával, nacionalizmussal fűszerezve.
Orbán meg se próbál a valódi polgári értelmiséghez és más kétes egzisztenciákhoz szólni. Olyan mértékben lenézi és megveti őket, mint Budapest lakosságát. Kicsit talán tart is tőlük, mivel képtelen megfelelő mértékben hatni rájuk. Már rég leírta őket, mint potenciális rajongókat, a véleményüket ezért soha nem is veszi figyelembe. Ezt az izgága, kiszámíthatatlan réteget könnyű egymásnak ugrasztani. Elég néhány, megfelelően kiválasztott provokátort bedobni közéjük, de sokszor maguktól is hajlamosak egymás torkának esni. Nagyon nehéz erőszak alkalmazása nélkül egy irányba hajtani és a kijáró tiszteletre bírni őket.
Orbán 2010-ben demokratikusan szerzete meg a hatalmát, bár a TV- székház megostromoltatása az erre a célra felbérelt zsoldoscsapatok segítségével egyes politológusok szerint nem tekinthető tisztességes módszernek.
Azt, hogy több mint hárommillióan miért hisznek még mindig Orbánnak, és miért tartják életben stabilan a rendszerét, racionális okokkal nem lehet megmagyarázni. Néhány kiválasztotton kívül, semmi érdekük sem fűződik az ország kifosztásához, a stadionok titkos, földalatti létesítéséhez, a klientúra kiépítéséhez, az ország nemzetközi lejáratásához, a közpénzek magáncélokra való felhasználásához. Talán valamiféle rosszul értelmezett káröröm munkálkodik bennük.
Ez rendkívül káros szemlélet és nagyon sekély lesz e kéj. Az ország ma szakemberhiánnyal küzd. Képtelen befogadni az innovációkat, mivel az ehhez szükséges emberek vagy parkolópályára kerültek, vagy elhagyták az országot. Maradt a kellemesen zavaros posvány.
A posztszovjet országokban mindenhol komoly problémákat okoz a szakképzett munkaerő kiáramlása, a szakértelemmel nem rendelkező, de megbízható elvtársak pozícióba helyezése, a rendszerszintű korrupció, az állami tulajdon hűbérként való felhasználása.
Romániában Victor Ponta, Lengyelországban a Polgári Platform (Platforma Obywatelska, PO) annak rendje és módja szerint bele is bukott a korrupcióba. Szlovákiában a belügyminiszter, Robert Kalinák ügye borzolja a kedélyeket. Magyarország meglehetősen kemény mezőnyben találta magát, de Mészáros Lőrinc dotált vállakozásaival, az óriásplakátok piacának újraszabályozásával és a társasági adókedvezmények (TAO) eltitkolásával gyorsan beérhetjük az élmezőnyt. (Szlovákia vagy Magyarország korruptabb? Íme, az európai országok korrupciós listája)
Kelet-Európában jóval könnyebb korrupt politikussal összefutni, mint egy menekülő szír családdal. Ez a tény mégsem rázza meg nagyon az embereket, pedig őket lopják meg a kormányok.
Ha az Európai Unió nem tudja megoldani, hogy valamilyen módon – akár ténylegesen letöltendő szabadságvesztéssel –- megakadályozza a kelet-európai országok szabadrablásait, akkor ez a térség előbb-utóbb gazdaságilag tönkre fog menni.
Szemfüles, populista vezetőik ezt ráadásul ügyesen az Európai Unió („Brüsszel”) nyakába fogják majd varrni. Ehhez nem is kell más, csupán az, hogy megfelelő mennyiségű ember higgyen ezen politikusok kijelentéseben. Hozzáértők szerint ez nem fog számukra nagy nehézséget jelenteni. A büszkeséget Kelet-Európában túl sokan azonosítják az ostobasággal.
Korrupció nélkül valószínűleg néhány éven belül kihalna az emberiség. Valamennyi mindenképpen kell belőle a túlélés érdekében. Túlzott mértékű alkalmazása azonban káros mellékhatásokhoz vezet. Ha az Európai Unió az eddig megszokott módon, komoly hatású szankciók nélkül dönti a támogatásokat ezekbe a régiókba, lehet akár elkötelezetten maoista kormányzás valamelyik erősen fertőzött országban, a pénzek akkor is a megfelelő elvtársakhoz fognak jutni. Az, hogy ezt ők helikopteres városnézésekre, kábítószerekre, köztéri szobrokra, palotákra, vagy afrikai szafarikra költik, az már csak a saját belátásukon múlik.
