François Duvalier és felesége, Simone Ovide Fain, ápolónő

Kifejlett diktátorrá válni változatos és izgalmas folyamat. Szerencsére nem minden arra elhivatottnak sikerül véghez vinnie nagyszabású terveit, melyek ráadásul menet közben folyamatosan változnak. Szélsőséges esetekben a kiválasztottaknak végül mindössze egyetlen cél lebeg a szemük előtt, mégpedig az, hogy milyen módon meneküljenek meg. Papa Doc azonban megtalálta a módját annak, miként hozza ki a legtöbbet az általa megszerzett hatalomból.

A Haiti fővárosában, Port-au-Prince-ben 1907-ben született François Duvalier kezdeti tevékenységéből semmi sem utalt arra, hogy Papa Doc a későbbiekben haiti legvéresebb kezű zsarnokává válik, amely az ország történelmének ismeretében kimagasló teljesítménynek számított a részéről.

A Karib-térségben található Hispaniola szigetének nyugati felén elhelyezkedő ország régóta szolgál embertelen kísérletek terepéül, ahol azt lehet megfigyelni, miként valósítható meg egy és ugyanazon a helyen az éden és a pokol.

Az őslakos arawak indiánokat a karibok irtották ki, akikkel a spanyolok által behurcolt betegségek és a kegyetlen kényszermunka végzett. A sziget munkaerő híján maradt, amelyet az akkori szokások szerint Afrikából behurcolt rabszolgákkal pótoltak. Ezek a szerencsétlen sorsú emberek a jól jövedelmező cukornád-, kávé-, indigó-, illetve dohány-ültetvényeken dolgoztak. Az embertelen körülményekre jellemző, hogy a rabszolgák várható élettartama a munkába állástól számítva, nagyjából nyolc évet tett ki. A szigeten folyó, rabszolgamunkán alapuló gazdálkodásba, immár tisztes ültetvényesként, egyes tőkeerős francia kalózok is bekapcsolódtak, legfőképpen Hispaniola nyugati részén. Ehhez a részhez tartozik a kalózfilmekből ismert, legendás, Tortuga szigete is, amely teknősbékára emlékeztető alakjáról kapta a nevét.

Franciaország és Spanyolország végül 1697-ben a Ryswick-i békeszerződés során hivatalosan felosztotta egymás között Hispaniolát.

A XVIII. században még Saint-Domingue-nek nevezett nyugati rész a térség leggazdagabb gyarmatává vált. Az Antillák fekete gyöngyszemének legnagyobb problémáját az jelentette, hogy a fehér telepesek száma elhanyagolhatónak számított a rabszolgáikhoz képest. Az ültetvényeken a fegyelmet ezért drasztikus módszerekkel tartották fent. Ezekhez hozzátartozott a korbácsolás, az elevenen eltemetés, illetve elégetés, forró cukorszirupba mártás. Mindez kiváló táptalajt nyújtott a fekete nacionalizmus kialakulásának, illetve a fekete és a fehér lakosság közötti kölcsönös gyűlöletnek és bizalmatlanságnak. Az erőszakos cselekedetekből mindkét fél alaposan kivette a részét.

Az 1791-es haiti forradalom során a sziget északi részén élő rabszolgák fellázadtak. A lázadás kiemelkedő alakja Toussaint Louverture, Haiti későbbi nemzeti hőse volt. Louverture már 1776-ban elnyerte szabadságát, ráadásul emberséges gazdájának köszönhetően tudott írni és olvasni. Katonai tehetsége révén gyorsan emelkedett a katonai ranglétrán, így a spanyol hadsereg generálisa lett.

Mivel a spanyolok nem mutattak semmiféle érdeklődést a rabszolgák felszabadítása iránt, ezért, miután a francia Alkotmányozó Gyűlés a Francia Köztársaság összes területén eltörölte a rabszolgaságot, a fekete tábornok rövidesen átállt az ellenséghez. A franciák nem csináltak vele rossz üzletet. Louverture a sziget nyugati részére szorította vissza a spanyolokat, majd elfoglalta egész Hispaniolát.

Louverture-t érdemei elismeréseként kinevezték a sziget általános helytartójává. A generálisnak a franciák segítségével sikerült a briteket is meghátrálásra kényszerítenie. Cselszövések, véres leszámolások árán később teljes teljhatalomra tett szert, a korábban jövedelmező gyarmat azonban gazdaságilag a csőd szélére került. A szigeten lázadások törtek ki, melynek során lemészárolták a fehér lakosság egy részét.

Bonaparte Napóleon hatalomra jutását követően a franciák nekiláttak helyreállítani az ültetvényesek uralmát. 1802-ben hajóhadat küldtek a szigetre. Louverture megpróbált kiegyezni velük, de végül kelepcébe csalták, Franciaországba szállították és bebörtönözték.

Louverture 1803-ban itt halt meg tüdőgyulladásban. Ugyanebben az évben a Vertières-i csatában a feketék Louverture egy alvezérének, Jean-Jacques Dessalines-nek vezetésével vereséget mértek a francia hadseregre. Ebben nagy szerepe volt a sárgaláznak is, amely mintegy 23.000 francia katonával végzett.

Dessalines 1804-ben Haiti néven kikiáltotta az ország függetlenségét. A győztes hadvezér először Haiti örökös kormányzójává nevezte ki magát, később I. Jakab néven császárrá koronázták. Ebben a minőségében parancsot adott a fehér lakosság kiirtására, melynek nagyjából 5.000 ember esett áldozatul. I Jakab nem sokáig élvezhette uralkodásának előnyeit. 1806. október 17-én Port-au-Prince-től északra meglincselték, testét feldarabolták, maradványait pedig otthagyták Pont-Rouge főterén.

A sziget történelmét az elkövetkező években is legfőképpen az erőszak, a katonai puccsok, valamint a nagyhatalmak közötti konfliktusok alakították. Viszonylag nyugodt időszak mindössze 1874 és 1911 köszöntött be a Haitin. Ekkoriban a megválasztott elnökök békében adták át a hatalmukat utódjaiknak.

A haiti lakosság szenvedéseihez az is hozzájárul, hogy az ország a Karibi és az Észak-Amerikai lemezek találkozásánál fekszik, így gyakoriak a pusztító földrengések, amelyek rendszerint a pompás elnöki palotákkal is végeznek. (A 2010-es, Richter skála szerinti 7,0-es erősségű haiti földrengés hatalmas pusztítást végzett Port-au-Prince-ben, és mintegy 300.000 ember halálát okozta.)

1911 és 1915 között a dolgok ismét visszakerültek a régi kerékvágásukba. 4 év alatt Haitin öt elnököt buktattak meg. Egy részüket megölték, a szerencsésebbeknek sikerült időben elmenekülniük.

Haiti ez idő tájt hatalmas összegekkel tartozott az amerikai bankoknak, ezért Woodrow Wilson elnök 1915-ben az ország megszállása mellett döntött. Az ország lakossága mindig is büszke volt függetlenségére, ezért a katonai akció és brutális, rasszista bánásmód felerősítette a fekete nacionalizmust, valamint a fehérek iránti gyűlöletet. A megszállásnak 3.000, egyes források szerint 15.000 lakos esett áldozatul. Az 1907. április 17-én született François Duvalier-re nagy hatással voltak az akkoriban történtek. Az amerikai csapatok 1934 vonultak ki Haitiről. A megszállásnak annyi haszna mindenesetre volt, hogy kiépítették az ország infrastruktúráját.

Az amerikaiak távozása után rengeteg elnök próbált meg hatalmon maradni, legfőképpen a hadsereg támogatásával. Törekvéseiket inkább kisebb, mint nagyobb sikerek koronázták. Az országot gyakorlatilag a korrupció irányította. Ennek a korszaknak egy háromtagú katonai junta, a Comité Exécutif Militaire vetett véget, majd egy szabályos nemzetgyűlési választáson Dumarsais Estimét választották meg elnöknek.

Bár Duvalier családja nem tartozott a haiti társadalom elitjéhez, módjában állt az, hogy tanulhasson, ami akkoriban egészen kivételesnek számított. A Lycée Pétion folytatott tanulmányai után egy ideig újságíróként dolgozott, majd elvégezte a Haiti Orvosi Egyetemet. A Michigeni Egyetemen közegészségtant hallgatott. Orvosként több kórházban is dolgozott, az Egyesült Államok támogatásával pedig a trópusi betegségeket kutatta. Gyalog kereste fel az ország távoli településeit, ahol legfőképpen a penicillin segítségével sok embert meggyógyított. A szegényekkel rendkívül emberségesen bánt. Ekkor ragadt rá a Papa Doc név.

A frambőzia és a tífusz gyógyításával jelentős elismerést vívott ki Haitin. A tanulatlan lakosság ettől kezdve kezdte el voodoo varázslóként, hounganként tisztelni őt.

A kereszténységet Haiti népességének nagy része elfogadja, a voodoo-ban azonban mindenki hisz. Maga Duvalier a fekete nacionalizmust, noirizmust és a woodoo-t tartotta Haiti legfontosabb összetartó erejének.

A voodoo elismeri ugyan Isten létét, de ő, Bondye nem avatkozik közvetlenül az emberek ügyeibe. Ők a szertartások során csupán Bondye alárendeltjeivel, a loákkal kerülhetnek kapcsolatba. Duvalier rájött arra, hogy a woodoo segítségével Haitin stabilabban kézben lehet tartani a hatalmat, mint a megbízhatatlan és kiszámíthatatlan hadsereggel. Mint később kiderült, ebben tökéletesen igaza volt.

Duvalier 1946 és 1950 között a Nemzeti Közegészségügyi Szolgálat főigazgatója lett, majd tisztelője, Dumarsais Estime elnök kinevezte őt közegészségügyi és munkaügyi miniszterré.

Estime elnök forradalminak számító szociális reformjai miatt szembekerült a felső osztállyal, amely gyakorlatilag a félvér elitet jelentette. 1950-ben a hadsereg végül az elnököt lemondásra kényszerítette. Az ország irányítását ismét egy katonai junta vette át.

A hatalmat később, közvetlen elnökválasztáson, a junta egyik tagja, Paul Magloire szerezte meg. Az új elnök az adott viszonyokhoz képest viszonylag erőszakmentesen kormányzott, viszont ipari méretekre emelte a korrupciót. Bár Magloire nem szándékozott nagyobb vérengzést rendezni, az ellenségeivel azonban le akart számolni.

Közéjük tartozott Duvalier is, aki emiatt bujkálni kényszerült. Ekkor ismerte meg Machiavelli művét, A fejedelmet, amely nagy hatást gyakorolt rá.

Magloire uralmát 1956-ban sztrájkhullám söpörte el, amelyet átmeneti anarchia követett. Minden adva volt tehát François Duvalier hatalomra kerüléséhez. A szerény orvos egyszerűen bejelentkezett az elnökségre. A kampányát a fekete lakosság és a mulatt elit közötti ellentétekre építette. Haiti lakosságának 95 százalékát a feketék tették ki.

Elnökségét a hadsereg is támogatta, mivel úgy gondolták, a félszeg Duvalier-vel nem sok gondjuk lesz. Ebben az elképzelésükben később keservesen csalódtak, majd sokan az életükkel fizettek tévedésükért.

1957-ben Duvalier-t így nagy többséggel megválasztották az ország miniszterelnökévé. Papa Doc 678.860, míg riválisa Louis Déjoie mindössze 264.830 szavazatot kapott.

Az új elnök legfőbb céljai közé tartozott a leszámolás a régi elittel, melynek következtében közel 200.000 mulatt, elsősorban értelmiségi menekült el az országból.

1958-ban a hadsereg sikertelen puccsot kísérelt meg az új elnök ellen, ezért Duvalier drasztikusan lecsökkentette a hadsereg létszámát, az addig érinthetetlennek tűnő főparancsnokokat leváltotta, és megszüntette a katonai képzést.

Vélt vagy valós ellenségeit a Fort Dimanch-ba záratta, amit általában Fort Mort-ként, azaz Halál-erődként emlegettek.

Megszervezte saját palotaőrségét és a hírhedt, idővel 30 ezer főre duzzadt magánhadseregét, a nemzetbiztonsági önkénteseket (Volontaires de la Sécurité Nationale). A nép ezeket az egységeket „Tontons Macouts”-ként emlegette. Tonton Macout a woodoo mondák emberevő óriása, egy mumus. Éjszakánként az utcákat járja, elrabolja a rossz gyerekeket, majd felfalja őket.

A milícia első tagjait köztörvényes bűnözőkből toborozták, akik nem kaptak ellátmányt, cserében azt tehettek, amit csak akartak. Gyilkoltak, fosztogattak, zsaroltak, erőszakoskodtak. Segítségükkel Papa Doc tökéletes rettegésben tudta tartani a lakosságot. A Tontons Macouts tagjai gyakran viseltek napszemüveget vagy álarcot. Azt tartották róluk sötét mágia védi őket. A martalócok irányításából Duvalier felesége, Simone Ovide Fain (Mama Doc) is derekasan kivette a részét.

Duvalier tökéletesen kiaknázta a voodoo vallásban rejlő lehetőségeket. Legtöbbször feketében járt, kalapot viselt, vontatott hangon beszélt, amivel azt hangsúlyozta, hogy ő az egyik legfélelmetesebb loa, Baron Samedinek, a temetők őrzőjének földi reinkarnációja. A voodoo hit szerint Baron Samedi őrzi a holtak nyugalmát és megakadályozza feltámasztásukat.

A diktátor minden tárgyalását két tanú jelenlétében folytatta. Ezek közül az egyik a Biblia, a másik  pedig egy 45-ös Colt volt.

Az elnök ellen elkövetett sikertelen puccsok és merényletek meggyőzték haiti népét arról, hogy Duvalier-t még gondolatban sem érdemes megtámadni, mivel sötét hatalmak felett parancsol.

Papa Doc minden hónap 22. napját nevezte ki a szerencsenapjának. Szeptember 22-én választották meg elnöknek is.

Az Egyesült Államok egy kubaihoz hasonló kommunista fordulattól tartva támogatta Duvalier rendszerét. Papa Doc sikeresen zsarolta az amerikaiakat, akiket tiszta szívből gyűlölt. A pénzügyi segélyeket egyszerűen ellopta, ráadásul az amúgy is rendkívül szegény országában szinte mindenre adót vetette ki. Az alkalmi adószedésbe gyakran a Tontons Macouts tagjai is bekapcsolódtak. A milícia kiképzésében részt vett az amerikai tengerészgyalogság is.

1959. május 24-én a cukorbeteg Duvalier kómába esett és szívrohamot kapott. 9 órán keresztül volt magatehetetlen, míg végül a Tontons Macouts parancsnoka, Clemént Barbot glükóz injekció beadásával megmentette az életét. A hosszan tartó kóma valószínűleg agykárosodáshoz vezetett, ami miatt Duvalier viselkedése megváltozott. Ettől kezdve már nem csak kegyetlen zsarnok, hanem közveszélyes őrült is volt.

Felgyógyulása után az őt megmentő Clemént Barbot-t börtönbe záratta, mivel azzal gyanúsította, hogy át akarta venni tőle a hatalmat. Barbot a kiszabadulása után tervet szőtt arra, hogy elrabolja Papa Doc gyermekeit és ezzel próbálja meg rákényszeríteni az elnököt a lemondásra. Barbot üldözése közben a Tontons Macouts tagjai azt állították, látták, amint az áruló fekete kutyává változva menekült el a főhadiszállásáról. Duvalier ezért parancsot adott az országban az összes fekete kutya lelövésére. Barbot-t végül eredeti megjelenési formájában elfogták és társaival együtt kivégezték.

Duvalier rendszerének támogatását végül 1961-ben Kennedy elnök állította le, amely drámaian érintette Haitit, legfőképpen Papa Doc-ot.

A szerencse azonban ekkor sem pártolt el a diktátor mellől. J. F. Kennedy elnököt 1963. november 22-én, Dallasban meggyilkolták. Pont a haiti diktátor szerencsenapján. A boldogságtól sugárzó elnök pezsgőt bontatott, és azt állította, ez az ő varázslatának köszönhető. Voodoo-átkot bocsájtott az amerikai elnökre.

1964-ben Papa Doc módosította az alkotmányt és örökös elnöknek nevezte ki magát. Az országos szavazás meglehetősen érdekesen zajlott le. A szavazók szabadon választhattak négy féle színű szavazócédula közül, de mindegyiken az a szó szerepelt, hogy „Igen” Ennek ellenére a 2,8 millió igen szavazat mellett 3.234 főnek valamilyen módon sikerült nemmel szavaznia.

Duvalier, I. Ferenc néven Haiti királyává is kívánta magát koronáztatni, de erről a tervéről a családjának valahogy sikerült lebeszélnie őt. Az őrület azonban egyre inkább elhatalmasodott rajta.

Egy újságírói kérdésre, amely egy eltűntnek nyilvánított ellenzéki sorsára vonatkozott, Papa Doc a következő egyenes választ adta: „Kakassá változtattam, hogy ne tudjon bajt csinálni. Ha akarja, megnézheti a palota baromfiudvarában.”

A hatvanas években három haiti emigránsból, két floridai serifből és három amerikai állampolgárból álló társaság, a kubaihoz hasonló forradalmat próbált kirobbantani Haitin. Tervük tökéletes kudarcba fulladt, rövidesen le is gyilkolták őket. Az elnök parancsára az egyikük oszló holttestét elrettentésül a Port-au-Prince-i nemzetközi repülőtér előtt egy székhez kötözték. Egy másik gerilla fejét az elnöki palotába vitette, ahol állítása szerint felélesztette és információkat próbált kicsikarni tőle.

Papa Doc számtalan merényletet túlélt, de 1971. április 21-én egy végzetes szívroham ellen már nem tehetett semmit. A sors iróniája, hogy pont a szerencsenapja előtt egy nappal távozott az élők sorából.

Rémuralma a halálával azonban nem szűnt meg. Fia, Baby Doc (Jean-Claude Duvalier) az elnöki székkel együtt a Tontons Macouts-ot is megörökölte.

A tehetségtelen és tökéletesen alkalmatlan Jean-Claude Duvalier a várakozásokkal ellentétben 15 évig kormányozta, pontosabban sanyargatta és fosztogatta az országot.

Amikor 1986. február 8-án egy népfelkelés miatt Jean-Claude Duvalier kénytelen volt elmenekülni az országból, a tömeg feltörte Papa Doc mauzóleumát, a csontjait pedig szétszórták. Baron Samedi nem volt hajlandó tovább őrizni François Duvalier sírját.

Baron Samedi, 'Szombat Báró', a Holtak ura, a temetők őrzője. Ő dönt a holtak nyugalmáról és véd a holtak feltámasztása ellen. Ő az Életet adó loa, aki bármilyen betegséget, sérülést képes meggyógyítani. 

Papa Doc lőgyakorlaton vesz részt az ifjú Baby Doc és a Tontons Macouts tagjainak társaságában