Minden, ami van, meg olyasmik is, amik nincsenek

NemGogol

NemGogol

Halál és rontás

2017. október 12. - Toadwart66

19830819_0d9b416338abf44b30f5f6f29fcb7bea_l.jpg

Françoise Robert nagyjából tökéletes állapotban lévő emberi példánynak számított, ennek minden élettani, valamint anatómiai jellemzőjével együtt. A férfi, mármint ő, Párizsban élt valahol a Rue Henri Barbusse környékén, amely jelentéktelen információnak néhány emberen kívül nem sokan tulajdonítottak különösebb fontosságot. Françoise Robert számára azonban igenis sokat számított ez, mivel családjával együtt ő ott lakott. Mint az már az előbbiekből kiderült, valahol arrafelé.

A negyven év körüli gimnáziumi tanárt a Rue Commandant Mages azonban nem nagyon érdekelte, mivel az Marseille-ben, a Boulevard Camille Flammiarral párhuzamosan futott. Persze csupán átvitt értelemben, de utcák esetében elég furcsán hangozna a „párhuzamosan terült el” kifejezés. Ezeket a szavakat nem is nagyon használják ilyesmire, csak erős késztetés, illetve kapkodás esetén.

Françoise Robert érdektelen története ezzel nyugodtan véget is érhetne.

Bizonyos értelemben ez így is történt, mivel az illetőt 2017. július 23-án, egy békés péntek délutánon brutálisan agyonlőtték. Hogy miként is történt ez a szörnyűséges bűntény? Az tűnik a legcélszerűbbnek, ha erről ő maga számol be. Elvégre ő tartózkodott akkor a helyszínen, őt támadták meg, amelynek következtében azonnal az életét vesztette. Úgy nagyjából.

– Hogy miként is történt az egész? Tényleg érdekli önöket? – kezdte izgalmas elbeszélését monsieur Françoise Robert. – Tudják, ilyenkor mindig egy kicsit zavarban vagyok. Tulajdonképpen nem tettem semmi különösebbet, csupán meghaltam. Naponta többen is sikeresen próbálkoznak ezzel. A hozzátartozóik ilyenkor azzal vigasztalják egymást, hogy ennek valamikor mindenképpen be kellett következnie. Egy nagy frászt! Elnézést kérek a heves kifakadásomért, de ez így egyszerűen ostobaság. Egész életemben foglakoztatott az a probléma, hogy valójában semmi sem tökéletes, kivéve a halált. Azt az eddigi tapasztalatok alapján képtelenség tökéletesen elrontani. El lehet húzni valahogy a dolgot, meg minden, de végén aztán mindenkinek sikerül visszavonhatatlanul eltávoznia az élők sorából.

Robert megpróbált végre a lényegre térni.

– A Rue Henri Barbusse környékén éltem. Még most is ott halok, de ennek semmi jelentősége sincs. Ha ez valakit esetleg mégis érdekelne, ez az utca a Jardin des Grands Explorateurs-tól nem messze található. Az pedig egyenesen a Le Jardin du Luxemburghoz vezet. Nem is lehet eltéveszteni. Mindegy. A lakásomtól nagyjából tíz perc alatt gyalog is oda lehet érni. Mármint a Jardin des Grands Explorateurs-hez. Oda, ahol azon a bizonyos napon hidegvérrel lemészároltak – próbálta meg érthetően összefoglalni a történteket monsieur Robert, ami elsőre nem nagyon sikerült neki.

– Éppen egy padon üldögéltem, és megpróbáltam erősen az őszre koncentrálni. Július végén az ilyesmi tökéletesen ellazítja a megfáradt idegrendszert. Megborzongtam, és elképzeltem, amint szép csendben hullani kezdenek körülöttem a színes falevelek. Tudják, ez egy érdekes növényélettani jelenség. A levelekben lebomlanak a klorofillok, emiatt láthatóvá válik a karotin és a xantofil. Egy idő után aztán már az antocián is megjelenik. Rendkívül izgalmas folyamatról van tehát szó, ennek ellenére ritkán kerül a be a bulvárhírekbe, legfeljebb illusztrációként – kalandozott el egy kicsit a témától az áldozat.

– Szóval a gyilkosságom… Igen. Meglehetősen különös esetről van szó. Miközben a lehulló leveleket képzelgettem magam elé, két, rendkívül ízlésesen öltözött férfi jelent meg előttem. Láthatóan semmi közük sem volt az őszhöz. Úgy értem, nem úgy voltak felöltözve. Barátságosan üdvözöltek, majd egyikük amolyan pisztolyfélét szegezett rám – tért rá végre a történtekre a halott. – Én a magam részéről egy kicsit furcsának tartottam a viselkedésüket. Meg is kérdeztem tőlük, segíthetek-e nekik valamiben.

– Igen, monsieur. Ezért kimondottan hálásak lennénk önnek – válaszolta az az illető, aki nem szegezett rám fegyver. – A Rue Commandant Mages-t keressük. Meg tudná mondani nekünk, kérem, hogy az merrefelé terül el? Illetve található?

– Azt hiszem Marseille-ben – válaszoltam készségesen. – Úgy vélem, valahol a Boulevard Camille Flammiar környékén. Induljanak el innen délnyugati irányba Lyon felé, majd haladjanak tovább egyenesen délre, egészen Marseille-ig. Arrafelé kérdezősködjenek valakitől.

– Hálásan köszönjük a felvilágosítást. Így már minden bizonnyal oda fogunk találni – felelte erre barátságosan mosolyogva. Első ránézésre nekem rendkívül szimpatikusnak és barátságosnak tűnt. Semmi okom nem volt arra, hogy azt feltételezzem róla, pár pillanat múlva egyszerűen átlövi a koponyámat. Csodálkoztam is azon, amikor ő is elővett egy pisztolyt, amely nem Marseille felé, hanem pontosan felém irányult.

– Uraim! –- próbáltam segíteni nekik. – Én önöktől jelenleg északra terülök el. Pontosabban mondva, helyezkedek el. Önök most pont háttal állnak a Rue Commandant Mages-nek. Úgy vélem sietniük kellene, ha időben oda szeretnének érni.

– Emiatt igazán ne aggódjon - válaszolta a másik, akinek rendkívül kellemes, megnyugtató hangja volt. – Annyira azért nem sietünk. Előbb még kiraboljuk önt. Véletlenül tanúi voltunk annak, amint pénzt vett fel egy bankautomatából. Ne vegye tolakodásnak, de megkérdezhetném azt, hogy mennyit?

– Óh, csupán erről van szó? – feleltem megkönnyebbülve. – Miért nem ezzel kezdték? Az imént 2.500 eurót vettem fel, de van még nálam úgy nagyjából 500, egy értékes svájci karóra, egy csúcskategóriás laptop, néhány ékszer és 2 liter tej. Érdemes ezért kockáztatniuk? Őszintén sajnálom, de nem készültem arra, hogy ma ki fognak rabolni.

– Ez a zsákmány tökéletesen megfelel számunkra – válaszolta a másik illető. Tudják az, aki csupán másodszorra fogott rám fegyvert. Elnézést kért, kibiztosította a pisztolyát, majd egészen váratlanul fejbelőtt. Kicsit ugyan elcsodálkoztam ezen, de nem sok időm volt ezen morfondírozni, mivel a másik belém eresztett egy egész tárat. Mikor úgy vélték, sikeresen megöltek, nekiláttak kirabolni.

– Várjanak! Segítek – válaszoltam ekkor. – A pénztárcámat elég nehéz megtalálni… Egy pillanat…Valahol...

Az egyik rabló ettől egészen pánikba esett, és ezúttal először fejbe, majd szíven lőtt. Ezt onnan tudom, mivel később egy tükörben megnéztem, meg az orvosok is ezt mondták.

– Azt hiszem, egy kis baj történt – feleltem a lövések után. – Ön az imént ügyesen szétlőtte a tárcámat. A keservesen megszerzett pénzük gondolom most már lyukas és csurom vér. Tudnak egyáltalán kezdeni vele valamit így? Az órámat mindenesetre átadom önnek mielőtt lelőlné rólam. Nagyon sajnálnám. Tessék!

– Ööö… Köszönöm.  – válaszolta zavartan a szitáválövős. – Ezt nem értem. Ön talán képtelen meghalni? Mi maga? Hegylakó, zombi vagy vámpír?

– Ugyan. Ne gyerekeskedjen már, és főleg ne essen pánikba. Az önök szakmájában ez végzetes lehet – válaszoltam. – Várjon csak egy pillanatra. Legjobb lesz, ha megnézem a pulzusomat.

Gyorsan ki is tapogattam, de semmit sem éreztem. Erre befogtam az orromat. Semmi levegő után kapkodás, meg ilyesmi nem történt velem. Napokig el lettem volna így. Rejtély, hogy ennek ellenére miként tudom rezegtetni a levegőt. Két golyóval a fejében ezek szerint az ember sok mindere képessé válik. Például arra, hogy ne lélegezzen többé.

– Uraim! Aggodalomra nincs okuk. Semmiképpen sem gázoltam bele a szakmai becsületükbe. Biztosíthatom önöket arról, tökéletes munkát végeztek. Immár teljesen halott vagyok – próbáltam megnyugtatni őket.

– Hát igen. Örülök, hogy ilyen szerencsés körülmények között hunyt el – válaszolta zavartan a fejbelővős. – Azért ez egy kicsit furcsa. Azt hiszem, nekünk most már tényleg indulnunk kellene Marseille-be. Ugye a Rue Henri Barbusse környékét emlegette még életében?

– Igen, de azért nézzenek majd utána – válaszoltam.

– Én pedig hálásan köszönöm az órát – mondta a másik. – Igazán kedves emlék

– Rendkívül pontos jószág. Mechanikus, nem valami digitális vacak – válaszoltam. –Tényleg! Majd elfelejtettem. Az ékszereimet átadjam önöknek?

– Hova gondol, kedves uram – válaszolta önérzetesen az, akinek odaajándékoztam az órámat. – Nem vagyunk mi hullarablók. Most azonban már tényleg mennünk kell. Legyen olyan kedves és lehetőleg ne adjon rólunk értékelhető személyleírást. Tudja, valójában ezért lőttük le, hogy nem maradjon élő szemtanú. Ön azonban egy kissé összekuszálta a fondorlatos tervünket.

– Hallgatni fogok, mint a sír, uraim – válaszoltam. – Ebben tökéletesen biztosak lehetnek. Egész életemben azt szerettem volna, ha nem sikerül a halálom. Hát most végre sikerült. Illetve pont az történt, hogy nem. Valamit közben egészen egyszerűen elrontottam. Rendkívül hálás vagyok ezért önöknek. Célszerű lenne azonban, ha egy kicsit változtatnának a taktikájukon. Úgy értem, ezután inkább csak rablás után gyilkoljanak. Mit lehet az ilyesmit előre tudni...

Elbúcsúztunk egymástól, majd felhívtam a segélyhívót. Az életbiztosításom után járó összeg felvétele miatt sürgősen szükségem volt egy halotti bizonyítványra.

Hát valahogy így rontottam el a halálomat. Szerencsére valami miatt azóta sem kezdtem el lebomlani.   

A bejegyzés trackback címe:

https://nemgogol.blog.hu/api/trackback/id/tr3712949829

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása