Göncz Árpád a nyilatkozataiból, az írásaiból, az élettörténetéből ítélve, vidám, barátságos, közvetlen ember lehetett. Nagyon jó humora volt, nem vette túlságosan komolyan magát és szerette, tisztelte az embereket.

A gonosz eszméket felismerte és nem próbálta azokat megideologizálni, elfogadni, magába gyömöszölni, felhasználni. Küzdött mind a fasiszták, mind kommunisták ellen. Aki erre a vállát vonogatja, az figyelmen kívül hagyja azt, hogy az adott körülmények között mindez nem volt könnyű döntés. Akkoriban ez bátorságot igényelt. Ma őt bírálni nem jár semmiféle kockázattal. Köztársasági elnökként kiállt az elvei mellett, azt is felmérte, a tetteinek milyen következményei lehetnek és, hogy egyesek ezért gyűlölni fogják őt. Humanistaként voltak olyan történések, döntések, amiket nem fogadott el.

A mai, harciasnak tűnő politikai viszonyok között nem biztos, hogy megtalálná a helyét. Ennek a küzdelemnek ugyanis semmi értelme nincs. Az országot az ostobaságon, a gyűlölködésen, a nevetséges összeesküvés-elméleteken és egy szűk hatalmi elit hatalmi ügyeskedésén kívül nem szállta meg senki. Nem megszálltak minket, hanem egy megszállott ország lettünk. Ezen a közoktatáson, a művelődésen, és a kultúrán keresztül lehetne javítani, de ez jelenleg nem tűnik olyan égetően fontosnak. Propagandával nem lehet okosabbá tenni az embereket, csak meghülyíteni. Jelenleg, sajnos ebben van a pénz és a siker.

Az, hogy a halál közelsége mennyiben változtatta meg Göncz Árpád optimizmusát, arról fogalmam sincs. Az valószínűsíthető, hogy nagyon. A halál könnyű, a haldoklás azonban nagyon nehezen viselhető el, és rendkívül intim dolog. Nyűgössé, türelmetlenné, néha egészen elviselhetetlenné teszi az embert. Én ilyennek éreztem. Göncz Árpád ebben is nagyon bölcsen döntött. Egyszerűen félrevonult a világtól.

Popper Péter már javában haldoklott, amikor egy ügyes újságírónőnek sikerült valahogy elérnie őt az intenzív osztályon. Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor az ember teljes mértékben saját magával van elfoglalva, és a közvetlen hozzátartozóin kívül a pokolba kíván mindenféle aggodalmas arcú siserahadat. Nem illik ilyenkor az embert telefonon zargatni, vigasztalgatni pedig egyenesen vérlázító dolog.

Popper Péter közölte is a szemfüles újságírónővel:

– Ne haragudjon, drága szívem, de most nem vagyok olyan állapotban, hogy interjút adjak. Tudja, az intenzív osztályon fekszem. Nagyon beteg vagyok.

A riporternő mélységesen sajnálkozott ezen a dolgon, jó egészséget kívánt, majd egy frappáns kérdést tett fel:

– És azt megkérdezhetném, hogy amúgy, hogy van a professzor úr?

Popper Péter valószínűleg elmosolyodott, és a lehető legjobb választ adta erre:

– Köszönöm szépen a kérdését, kedves. Ahhoz képest, hogy éppen haldoklom, jól.

Amikor valaki egészséges és nincs semmi baja, akkor úgy van ezzel az egész halál problematikával, hogy majd egyszer, a távoli jövőben meghal. Nem is olyan biztos, hogy ez megtörténik vele. A halál mások ügye. Egy közvetlen hozzátartozó elvesztése természetesen drasztikusan megváltoztatja a Halálhoz való viszonyunkat, de a betegséggel járó testi kínokat ekkor sem érezzük.

Amikor aztán súlyosan megbetegszik valaki, de nem hal meg rövid időn belül, akkor a szemlélete megváltozik. Rájön arra, hogy meghal. Eltűnik a "majd valamikor", "majd egyszer", "valaki mással történik ilyen" védekező mechanizmus. Ő fog személyesen, teljes egészében és visszavonhatatlanul meghalni. Ezt a jogot másra nem lehet átruházni. A "Sose halunk meg" helyett a "Mindenképpen meghalunk" életvezetési modell kerül az előtérbe.

Addig, amíg a haldoklás fogalma elméleti síkon tudatosul valakiben, az ember viszonylag könnyen túlteszi magát ezen. Kicsit bosszankodik, rendkívül módon sajnálja magát, és úgy érzi, halálával szörnyű veszteség fogja érni ez emberiséget. Irigykedve nézi azokat, akik még egészségesek. Elkezd egészen apró dolgokat észrevenni és addig teljesen jelentéktelen, hétköznapi dolgoknak örülni.

Amikor aztán beindulnak a kellemetlen élettani folyamatok, a Halál elkezdi őt móresre tanítani. Fájdalom, gyengeség, rosszullétek. A napi szokásos gyógyszer-szertartás. Leletnézegetés. "Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!" Magasztos gondolatok helyett, ilyenkor inkább azzal foglalatoskodik az ember, hogy lehetőleg elegendő oxigént juttasson a szervezetébe. Megpróbál életben maradni. Kemény testi és lelki küzdelemről van szó, nem bölcs tanácsok osztogatásáról az utókor számára.

Göncz Árpád a családja körében halt meg, ami nagyon fontos és jóval könnyebbé tehette a küzdelmét a Halállal. Egy kicsit talán sikerül is móresre is tanítania a Halált, hiszen 93 évesen hunyt el. 

Vidám, optimista, jólelkű ember volt. Ha valaki azt mondja, hogy az ő halálával az utolsó demokratát is elvesztettük, arra valószínűleg hamiskásan mosolyogna. Erre a mosolyára biztos mindenki emlékszik, mivel elég sokszor megjelent az arcán. Ő Bombadil Toma.

R. R. Tolkien – A gyűrű szövetsége I.

Fordította: Göncz Árpád, Tandori Dezső (versek)

"Bombadilló Toma vidámság komája,
hupi a zekéje, sárga a csizmája.

– Szépséges Aranymag! – szólalt meg ismét Frodó egy idő múlva. – Lehet; hogy butaságot kérdezek, de tudni szeretném: kicsoda Bombadil Toma?

– Ő bizony Bombadil Toma – felelte Aranymag mosolyogva; és fürge keze megállt egy pillanatra:

Frodó kérdő szemmel nézett rá.

– Ő az, akit láttatok – mondta Aranymag. – Erdők, vizek, dombok gazdája.

– Akkor hát ez a különös vidék az ő birtoka?

– Azt már nem – felelté Aranymag elkomolyodva. – Nem is lenne jó, mert sok gonddal járna – tette hozzá halkan, mintegy önmagának. – Fának, fűnek és mindennek, ami él e tájon, nincs más birtokosa, csak önmaga. Bombadil Toma a Gazda. Ha fényben vagy árnyékban lombok alatt járkál, sebes vízben gázol, dombtetőkön szökdel nem bánthatja senki. Nem fél ő senkitől. Bombadil Toma a Gazda.

Kinyílt az ajtó, és Bomdadil Toma lépett a szobába. Most nem volt kalap a fején: sűrű barna haját őszi levelek koszorúzták. Nevetve odament Aranymaghoz, és megfogta a kezét.

– Itt az én szépséges asszonyom! – mondta, és biccentett a hobbitok felé. – Az én Aranymagom, aki ezüstzöld ruhát visel, és virágfüzért a derekán! Terítve az asztal? Látom, van sárga tejszín, lépesméz, fehér kenyér, van tej, vaj, sajt, sokféle zöld fű és érett bogyó. Elég lesz mindannyiunknak? Készen van a vacsora?

– Készen van – mondta Aranymag –, de talán a vendégek még nem készültek fel.

Toma összecsapta a tenyerét, és elkiáltotta magát: – Toma, Toma! Fáradtak a vendégeid, és te nem is gondolsz erre! Gyertek, jó barátaim; Toma mindjárt felüdít! Szutykos kezet lesikálunk, fáradt arcot jól megmosunk, sáros köpenyt félredobunk, hajgubancot kifésülünk!"