Bedegkéri Zoltán, matematika-fizika szakos gimnáziumi tanár szomorú története minden bizonnyal sokakat elgondolkodtat majd azzal kapcsolatosan, hogy egyre inkább kiszolgáltatjuk magunkat másoknak és olyan emberek befolyásolhatják a sorsunk alakulását, akikről nem is tudunk semmit. A bajt az is tetézi, hogy ők sem rólunk.
Hogy ki is volt a néhai Bedegkéri Zoltán, a történet tanulsága szempontjából talán nem is érdekes. A híroldalak amúgy is tele voltak a róla szóló írásokkal, visszaemlékezésekkel. Ezek egy része hamis információkon alapult, illetve közönséges hazugság. Az például, hogy „Bedegkéri Zoltánt (a Zolit) a munkatársai mindannyian kedvelték és szerették” egyáltalán nem igaz. Egyes kollégái kifejezetten utálták, mások tényleg jóban voltak vele.
Személye mind a mai napig heves vitákat vált ki. Egyesek még most sem hisznek neki és mélyen elítélik, mások áldozatnak tartják és sajnálják őt.
Az ügy – amely néhány szempontból a görög sorstragédiákra emlékeztet – 2015 év végén kezdődött. A történtekkel kapcsolatosan rengeteg egymásnak ellentmondó információt lehet fellelni, de az igazság, némi önmérséklettel és logikával nagyjából kideríthető és a szomorú eset rekonstruálható. A leírtak természetesen nem tükrözik pontosan a valóságot, de a hozzáférhető dokumentumok, pszichiátriai jelentések és a tanúk elbeszélései alapján közel állnak a valósághoz.
Bedegkéri sorsát 2015. november 13-án érte az a lökés, amely letérítette azt a normális pályájáról. Aznap, tehát pénteken, a tanítás után a középkorú, de fiatalos külsejű férfi hazaérkezett, átköltözött, majd szokása szerint elolvasta híreket. Utóbbi tevékenységével párhuzamosan megpróbált értékelhető információkat kicsikarni három gyermekéből. Tapintatból nevezzük őket A-nak (11), B-nek (15) és C-nek (21). „A”, a legkisebb, lány, a másik kettő fiú. Bedegkéri általános dolgokon kívül soha nem tudott meg semmit tőlük. Mint később az özvegye elbeszélése alapján kiderült, a felesége jóval nagyobb gyakorlattal rendelkezett a családon belüli hírszerzés terén.
A tanár úr megnézte a közösségi oldalát, ahol egy váratlan és különös üzenettel szembesült:
„Bedegkéri, te átkozott tömeggyilkos. Nem érzed úgy, hogy inkább téged kéne felzabálni? Mi?”
Meglepetéséből még fel sem ocsúdott, amikor a képernyőn egy újabb ablakocska nyílt meg, benne egy tömör megállapítással:
„Jó nagy padkány vagy! Megfokssz te dögleni! Majd.”
A „padkány” szó valószínűleg a „patkányra” utalhatott, csak heves felindultságuk során néhányan így szokták írni. Bedegkéri azonban egyáltalán nem érezte magát egyiknek sem.
Ezután szinte elszabadult a pokol. A fenyegetések, legdurvább szitokszavak, átkok zabolátlan folyóként árasztották el a mit sem sejtő, szelíd természetű gimnáziumi tanárt. Szinte letaglózta az a nyers brutalitás, amely őt érte. Rendkívül felzaklatta, ráadásul semmit sem tudott a személyét ért vad támadások okáról. Azt pedig végképp nem értette, hogy miért emlegetik vele kapcsolatban olyan sokan a kanárimadarat. Soha nem tartott otthon semmiféle állatot.
Az egyik hozzászólásban, mely személyével kapcsolatban teljesen megengedhetőnek tartotta a kiadós verést, de akár még a lincselést is, talált egy hivatkozást. Rosszat sejtve rákattintott.
Az oldalon az a kép szerepelt, amelyet a felesége készített valamikor. Ezen Bedegkéri éppen egy nagy tál tenger gyümölcseire nézett, boldog, elégedett mosollyal az arcán. A felvétel valamelyik nyaralásukon készült egy primošteni étteremben. A másik képen szereplő citromsárga színű kanárimadarat azonban még soha életében nem látta.
Az írás címe azonban magyarázatot adott mindenre.
„A gimnáziumi tanár kedvenc étele a kanáriragu” – adta hírül egy harsogó, piros betűs szalagcím. A cikkben a kanárimadarak elkészítésének többféle, változatos módját ismertették, a pástétomtól a gesztenyével töltött sáfrányos változatig. Megdöbbentő tényként közölték, hogy ezeket Bedegkéri rendszeresen és szenvedélyesen fogyasztja. Nagyjából heti 80-100 madár elpusztítását és bekebelezését írták a számlájára.
Idegesen rákeresett a kanárievés szóra. Meglepően sok írást talált a különös témában. Ezekben a szöveg tartalma nagyjából ugyanaz volt, csak más-más kanárik és más-más teli tányérok szerepeltek a fotókon. Ragadozóként azonban mindenhol Bedegkéri vérszomjasan mosolygó képe tűnt fel az oldalakon. A felesége sajnos imádott olyan képeket posztolni, amelyeken a férje étellel teli tányérokat nézegetett.
Fogalma sem volt arról, mit tegyen. Teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát olyan személyeknek, akikről semmit sem tudott. Sajtóperekben, helyreigazítási kérelmekben semmiféle gyakorlata nem volt. Mihez kezdjen egy váratlanul felbukkanó, ismeretlen szörnyeteggel, amely szerteszét található mindenfelé? Egyáltalán mivel tudná megcáfolni azt az állítást, hogy minden közelébe kerülő kanárit irgalom nélkül felfal? Keressen talán hozzá tanúkat? Esetleg néhány életben maradt kanárit? Nyomorultul érezte magát.
Védekezésképpen a közösségi oldalára bátortalanul kiposztolta azt, hogy ő soha nem evett kanárimadarat és a későbbiekben sincs szándékában megkóstolni. Ezzel szemben nagyon szereti a rántott csirkét krumplipürével. Úgy gondolta, ezzel talán elnyerheti a hozzászólók szimpátiáját.
Az indulatokat azonban ezzel egyáltalán nem tudta lecsillapítani. Legtöbben ezután azt vetették a szemére, nem elég az, hogy rengeteg ártatlan kanárimadár halála szárad a lelkén, de még szemérmetlenül le is tagadja a tettét. Bedegkéri meglepődött azon, hogy hányféleképpen lehet azt kifejezni, ha valaki aljas és gyáva. A keze remegni kezdett, miközben átnézte a közösségi oldal biztonsági beállításait.
Pár nap elteltével a telefonszámát is meg kellett változtatnia, mivel egyre több fenyegető üzeneteket kapott. Néhány esetben interjút kértek tőle. Mivel az utóbbiakat elutasította, sorra jelentek meg a kanárievő gimnáziumi tanárról szóló cikkek, melyekben többek között azzal vádolták meg, hogy makacsul tagad, nem hajlandó nyilatkozni és továbbra is mosolyogva eszi a kanárikat. Biztos forrásokra hivatkozva több helyen azt írták, a gátlástalan Bedegkéri már a zebrapintyeket is kóstolgatja.
A díszmadár egyesületek és szervezetek szép sorjában beperelték őt. Szegény Bedegkéri tanár úr ezidáig nem is tudta, hogy ilyesmik egyáltalán léteznek, ráadásul ilyen rengeteg van belőlük.
A munkahelyén folyamatosan piszkálták. Kollégái minden adandó alkalommal gúnyos megjegyzéseket tettek rá és vettek neki egy madárkalitkát, elemózsiáskosárnak. Legtöbb tanítványa rendszeresen kanárisárga ruhában jelent meg az óráin. A teljesen elgyötört gimnáziumi tanár már képtelen volt a munkájára koncentrálni. Még a legegyszerűbb példák is kifogtak rajta.
Az utcán a legkisebb szárnycsapásra is összerezzent és úgy érezte, hatalmas kanárimadarak figyelik minden lépését. Január közepén, amikor egy alkalommal azt állította, hogy soha életében nem evett kanárit, mivel ő maga is az, több hetes pszichiátriai kezelésre utalták be.
Állandóan visszatérő rémálmaiban egy hatalmas kalitkában ült és vidáman trillázott. Néha egy barátságos tekintetű öregasszony arca is megjelent előtte. Az idős hölgy enni adott neki, rámosolygott, a szeme éhesen felcsillant. Ez halálra rémisztette Bedegkérit, aki ilyenkor csuromvizesen riadt fel és órákig a betegágya támláján gubbasztott. Az egyik éjszakás nővér elmondása szerint pontosan a lázlap fölött.
A pszichiátrián nagyjából egy hónap alatt sikerült leszoktatniuk Bedegkérit kényszeres magevéséről és kóros macskafóbiájáról. Gyógyszerek segítségével valamennyire stabilizálták az állapotát, de természetesen leszázalékolták.
Miután hazaengedték, az ellene irányuló zaklatások kezdtek ugyan ritkulni, de nem maradtak abba. Felesége egy idő után ezt már nem bírta elviselni és három gyermekükkel együtt elköltözött Bedegkéri anyósához, aki ráadásul kanárikat tartott otthon. Valószínűleg ez az esemény gyorsíthatta fel a férfi szellemi leépülését.
A díszmadár egyesületek a pszichiátriai szakértői jelentés ismertetése után visszavonták az ellene beadott keresetüket. Bedegkéri rendkívül hálás volt ezért. Egyre inkább elhatalmasodott rajta az a kényszerképzet, hogy csak ők képesek megakadályozni azt, hogy feltálalják őt valakinek. Elkezdte kérelmekkel zaklatni az egyesületeket, melyekben azt kérte, támogassák az állatkerti elhelyezését. Arra hivatkozott, hogy ő, mármint Bedegkéri, a kanári, egy rendkívül ritka madárfaj és éppen kihalófélben van. Rövid időn belül ismét a pszichiátrián kötött ki.
Bedegkéri zavarodott elméjében ezután egy terv kezdhetett el körvonalazódni. Valószínűleg azt határozta el, hogy ravasz módon, embernek fogja tettetni magát, így kiszabadulhat a fogságából. Az orvosokat sikerült is megtévesztenie, így állapotában váratlan javulást állapítottak meg. A madár kiszabadult a kalitkájából.
A tragédia azután már megállíthatatlanul közeledett szomorú végkifejletéhez.
Bedegkéri szomszédjai később beszámoltak arról, hogy ők ekkoriban nem tapasztaltak semmi furcsát a viselkedésében. Feltűnt ugyan nekik, hogy a férfi rengeteg marhacsontot, vöröshagymát, sárgarépát, zselatinport halmozott fel a lakásában, de ezt nem tartották különösnek vagy veszélyesnek. A történtek ismeretében ma már persze könnyű okosnak lenni.
A rendőrségi jelentés alapján kiderült, hogy Bedegkéri az összegyűjtött hozzávalókból 250 liternyi aszpikot főzött, melyet a fürdőkádjában gyűjtött össze. A felhalmozott masszát saját készítésű, nagy teljesítményű merülőforralók segítségével felmelegítette. Amikor az aszpik kellemes hőmérsékletűvé vált, a férfi eltávolította az eszközöket, kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, levetkőzött, majd belefeküdt a kádba és szakszerűen felvágta az ereit.
A rendőrséget a szomszédok értesítették, mivel Bedegkéri lakásában semmiféle mozgást nem tapasztaltak, pedig az összes ablak napokig tárva-nyitva volt nála. Mint később kiderült, erre a dermesztéshez volt szükséges. Az orvosszakértő megállapította, hogy a holttest nagyjából egy hetet töltött a kocsonyás aszpikban.
Számítógépének átvizsgálása után megállapították, hogy a szerencsétlen sorsú tanár legutoljára egy, a Galápagos-szigeteken élő pintyekről szóló írást olvasgatott. Ebben a szerző azt bizonygatta, hogy Charles Darwin nemcsak tanulmányozta, hanem meg is kóstolta ezeket a madarakat.
A halálba hajszolt Bedegkéri Zoltán nem hagyott hátra maga után búcsúlevelet. A kád szélére mindössze egy táblácskát tett, melyen az alábbi felirat szerepelt:
„Jó étvágyat kívánok mindenkinek!”
