Pol Pot (Szaloth Szár)
A fő kérdés napjainkban az, hogy menjünk-e végre háborúzni? Mindenképpen izgalmas dilemmáról van szó, mivel már győztünk. A napokban utólag konzultálgatnak a haditervről azok, akik gyermeki ártatlanságuk okán komolyan veszik a közpénzből finanszírozott, szemérmetlen direkt marketinget és nem tartják minden alapot nélkülözőnek a szezonális Mikulás, illetve a rejtélyes Chupacabra létezését.
Rettenetesen ádáz, kíméletlen küzdelem kellős közepén vagyunk, amelyet ha az elért győzelem ellenére elveszítünk, a magyar nemzet fogja magát és egyszerűen elsüllyed a népek multikulturális óceánjában, majd megadóan muszlim hitre tér át. Valahogy úgy járunk, mint az avarok vagy a kelták. Nem babra megy tehát a játék. Pillanatok alatt a múzeumi tárlókban találhatjuk magunkat. Gondosan felcímkézve, katalogizálva. „LENOVO IDEAPAD E50-80-as notebook; valószínűleg a XXI. század elejéről. A magyarok egyik kedvelt használati eszköze volt. Gyakran vitték magukkal a háborúba az ellenség elrettentése céljából.”
Egy homályos, nehezen azonosítható és emiatt érdemben nem is cáfolható, ördögi háttérhatalom ellen küzdünk, ami annyiból szerencsés, hogy nem létezik. Emiatt eleve legyőzött állapotban van. Ez a harc viszonylag könnyen megnyerhető, mivel csupán hatékony propaganda és rengeteg hazugság szükségeltetik hozzá. És persze úgy nagyjából 2,5-3 millió jámbor elme, akik készséggel elhisznek mindent, ami nem „külföldiül” van. Ilyen szerzetek évszázadok óta bőségesen teremnek a magyar ugaron. Az oktatási rendszer szisztematikus lebutítása miatt számuk a jövőben látványosan emelkedni fog. A nemzetközi tanuló teljesítménymérés programok eredményei mindenesetre elegendő okot adnak a túlzott reménytelenségre.
Orbánt, mint a magyar nemzet obligát vezetőjét rengetegen zseniális stratégának, politikusnak, államférfinak tartják. Ma ez valószínűleg így is van. Próbálta volna meg valaki a generalisszimusznak 1951-ben szelíden elmagyarázni, hogy ezt azért mégsem kellett volna, kedves Koba elvtárs.
A magyar miniszterelnök keleties dicsőítése azonban túlságosan korai. Az is könnyen elképzelhető, hogy csupán Putyin elnök egyik hadapródját tisztelhetjük kétes személyében és emiatt olyan információkkal rendelkezik, amelyek a későbbiekben kimerítik majd a hazaárulás fogalmát.
Politikai cselekedeteinek ítéletével mindenképpen meg kéne várni azt, amíg elveszíti a hatalmát vagy meghal és az ország túlteszi magát a mély gyászon. Az is megeshet persze, hogy a két esemény szerencsésen egybe fog esni. Orbán valami ilyesmiben mesterkedik. Hazai pályán jelenleg hatékonyan torzítja el a róla kialakított képet a kedvező irányba.
Nyugaton a megítélése jóval árnyaltabb. Nem mindenki rajong érte feltétlenül, bár a most oly népszerű populisták között akadnak lelketlen hívei. Várt áttörésük azonban elmaradt. A sikeresnek ígérkező villámháború elbukott. Szijjártó Péter nem egy Generalfeldmarschall Erich von Manstein. Ténykedése inkább Vjacseszlav Molotovéhoz hasonló, bár utóbbinak, ha erkölcsi gátlásai nem is, legalább jó modora volt.
Amit Orbán itthon háborúként próbál eladni, az nem más, mint erőszakos provokáció a nyugati kultúra és a demokrácia ellen. Magyarország uniós tagságának támogatottsága a felmérések szerint – a kormány minden rossz szándéka ellenére – nem teszi lehetővé azt, hogy Orbán Viktor személyes bukásának megkockáztatása nélkül kiléptesse az országot a szövetségből. Azt kell valahogy elérnie, hogy az uniós pénzek lehívása után kénytelenek legyenek ők kivágni minket, ha normálisan tovább szeretnének működni. Nem lesz egyszerű feladat, mivel ez még a görögök esetében sem sikerült. Orbán azonban nem az a politikus, aki könnyen feladná a személyes ambícióit.
Amivel nem számol, pontosabban ami nem nagyon foglalkoztatja az öntudatos miniszterelnököt az az, hogy szélsőséges, kompromisszumokra képtelen, rendkívül erőszakos politikája eredményeképpen hatalmas feszültségek halmozódtak fel az országban. A megmaradt, szedett-vedett, széthúzó polgári réteg nem nagyon szólhat bele a dolgok alakulásába, de nem is hajlandó beadni a derekát. Az ő szemüket nem lehet kiszúrni a kínosan nevetséges nemzeti konzultációval és az Igazi Csíki Sör ősi mitológiájával.
A fékevesztett propaganda ezért célzottan, Orbán népéhez szól. Az ő korlátolt szellemi befogadóképességükhöz van igazítva az egész. Rémisztő, hogy Németh Szilárd, Kubatov Gábor, Tállai András, Kósa Lajos, Tessely Zoltán, Rogán Antal és hasonló szellemi óriások alkotják ma a magyar politikai elitet. Cesare Lombroso valószínűleg rendkívül izgatottan méregette volna őket. Legalább egy Tuhacsevszkij lenne a sok jellemtelen Vorosilov között, de sajnos egy sincs. Könnyen el lehet képzelni azoknak a szellemi teljesítőképességét, akik megválasztották ezeket a kifinomult entellektüeleket. Kétségtelen azonban, hogy Orbán szavazói tudnak olvasni, golyóstollal ikszet kanyarítani és legtöbbször egyedül elsőre hazatalálnak. Mást nem érdemes elvárni tőlük.
Illetve egyvalamit még igen, ami ráadásul rendkívül veszélyesé teszi őket. A civil ellenzék ellen folytatott tisztogatásokból nagyon szívesen, tevőlegesen is kivennék végre a részüket. Már nagyon várnak egy határozott leszámolásra. Esetükben a Vörös Khmerről van szó, csak magyarul beszélnek és többségük nem eszik kígyóhúst. A polgári értelmiséget és kultúrát azonban ugyanúgy utálják.
Egy kormányellenes megmozduláson elég egy-két jópofa provokátor, hivatásos forradalmár, akik segítségével bármikor, könnyedén elszabadulhatnak az indulatokat. Valószínűleg nem a fegyveres testületek fognak valamikor nekiesni a tüntetőknek, hanem az önkéntes légiók. A populizmus, amely Orbán rendszerét a felszínen tartja, szívesen átadja az igazságosztást a nép kezébe. Ennek lettek szerencsétlen áldozatai Lamberg Ferenc és Baillet von Latour grófok is.
Nem Orbán a félelmetes, hanem az a szellemi sötétség és fanatizmus, amit rászabadított erre a jobb sorsra érdemes, egykor úgy-ahogy békésnek nevezhető országra. Ellenségként a civil mozgalmak után a budapesti polgárság következik, mivel őket a NER sem kiköpni, sem lenyelni nem tudja. Elég sok borsot törtek már Orbán orra alá ahhoz, hogy a kedvezményezett megpróbáljon erőszakkal leszámolni velük. Ehhez szükségesek neki a Vörös Khmer.
A kormányzati propaganda gőzerővel dolgozik azon, hogy a NER hívei úgy érezzék, a haza védelme érdekében végre tenniük kéne végre valamit. Mindenképpen le kell számolniuk a belső ellenséggel. Orbán szándékos provokációinak másik fő célja az erőszak elszabadítása, amelyet aztán a saját céljaira fordíthat. A hatalom megtartása érdekében soha nem voltak gátlásai, most pedig úgy érzi minden eszközt felhasználhat. Talán így is van, illetve így van.
