Az MSZP miniszterelnök-jelöltje Brüsszelben még a kerítés elbontását ígérte. Két napja, egy rendezvényen viszont már arról beszélt, a határzár életünk része lesz egy jó darabig, mert "addig ezt a kerítést senki sem bonthatja el, amíg a magyar emberek többsége nem érzi magát biztonságban az otthonában". 

http://www.origo.hu/itthon/20170613-brusszelben-meg-a-kerites-lebontasat-igerte-botka-laszlo.html

Mi tagadás, ezt a miniszterelnök sem mondhatta volna “szebben”. A jelölt, hogy megkülönböztesse magát tőle, még hozzátette: az Orbán-kormány és az unió a felelős azért, hogy a magyar emberek félnek...

Finoman fogalmazva sem ez az a gondolatsor, amelyet az ország mostani állapotában elvárnánk egy miniszterelnök-jelölttől, aki azt hirdeti: célul tűzte maga elé, hogy megszabadítja az országot az Orbán-féle nemzeti együttműködés velejében hazug rendszerétől és szebbet, jobbat, igazabbat, szabadabbat szervíroz fel helyette.

A brüsszeli és a szegedi megnyilatkozás közötti eltérés sok mindent egyértelművé tesz. Elsősorban a tettetett magabiztossággal palástolni próbált zavarodottságot. Az igazodási és megfelelési kényszerből fakadó bizonytalanságot. Pengeélen kell egyensúlyoznia annak, akitől elvárják, hogy “okosat” mondjon, miközben a tanácsadói állandóan azzal tömik a fejét, hogy a “magyar emberek” mit akarnak hallani tőle... A sokféle egyidejű hatás, kellő felkészültség és tapasztalat híján, előbb-utóbb menthetetlenül ideológiai katyvaszt idéz elő.

Lehetne szépíteni, de minek: ennek az embernek fogalma sincs, mihez kezdjen a vele, jobban mondva a magához ragadott pozíciójával szemben támasztott elvárásokkal. Ebben persze nincs semmi meglepő. Elkerülhetetlenül így jár az, akivel a hatalomtechnikusok elhitették vagy eredendően azt hiszi: politikusként az a legfontosabb feladata, hogy mindenki kedvében járjon. Ennek érdekében aztán mindig és mindenütt megpróbálja azt mondani, amit akkor és ott hallani akarnak tőle.

Egyre szomorúbban érzékelhetjük egy alapigazság érvényesülésének folyamatát: akinek a politikai krédója arra szorítkozik, hogy a hatalom megszerzéséhez (majd megtartásához) az emberek vágyainak szóbeli (!) kielégítésére van szükség - vagyis a sorrendet eltévesztve a hatalom megszerzésére összpontosít anélkül, hogy legalább önmaga számára pontosan megfogalmazná, mi az igazi célja a hatalommal -, az menthetetlenül saját populizmusa csapdájába zuhan. Az elfogadja és alkalmazza “A cél szentesíti az eszközt” vezetőelvet, s ezáltal saját magát is önnön hatalomvágya megszállott eszközévé teszi.

Mint Orbán.

És ezen az sem változtat, ha nem is olyan régen még sokkal többre tartottuk képesnek.