Bayer Zsolt az íróasztalánál üldögélve elégedetten nézegette a számlatömbjét. Pompásan odapörkölt ezeknek az ocsmány, liberális féregeknek, meg azoknak a szemét baloldali csicskáknak. A „horda” szónak külön örült. Ezt még senki sem használta a menekültekre, most majd szépen országszerte elterjed. Ez bizony az ő találmánya és rendkívül gúnyos kifejezés. Tökéletesen alkalmas arra, hogy kifejezze vele a megvetését a menekültek iránt. „Horda!” Sokáig kereste a megfelelő szót, de aztán hirtelen beugrott neki. Tizenhétszer írta bele szövegbe, hogy jól bevésődjön az emberek agyába. Ilyen a tehetség. Ez magától Istentől való ajándék. Ő ma Magyarország legjobb publicistája. Mármint nem a Jóisten, hanem Bayer Zsolt.

Az is nagyon kedvére való volt, hogy őt ezért ráadásul tisztességesen meg is fizetik. A libsi hordalék meg lassan felfordul az éhségtől. Jó érzéssel töltöttel el az a gondolat, hogy komoly anyagi gondjaik vannak. Előre örült annak, micsoda össztüzet fognak majd rá zúdítani. Jól fogja érezni magát, amikor egyöntetűen lefasisztázzák. Ingyen és bérmentve. Ivott egy pohár vörösbort és elröhögte magát. Érezte, ahogy a bor kellemes zsibbadással áramlik szét a szervezetében. Tetves, liberális banda. Én nem voltam elég jó nektek, mi? Rohadjatok meg mind!

Elégedett álmodozását a kapucsengő hangja zavarta meg. Meglepődött. Nem nagyon várt senkit. Gyengéden megsimogatta a számlatömbjét és elindult ajtót nyitni. Biztos a postás lesz az. - gondolta magában.

Kinyitotta az ajtót. Meglepetésére, egy barátságos, vékony szőkés hajú nő mosolygott rá. Sajnos, nagyon szimpatikusnak tűnt. Mögötte hét bevándorló állt, kissé zavartan, megilletődve.

– Jó napot kívánok. Ön, ugye Bayer Zsolt, a híres publicista? Megismertem a fejéről. Nagyon örülök.

– Igen, igen. Az vagyok. Most, gondolom, arról akar meggyőzni engem, hogy a menekültek mind rendes, tisztességes emberek. Kedves asszonyom, sajnos hiába fáradt ide.

– Meggyőzni? Én? Miről? Nem, dehogy. Úristen, honnan vesz ilyen őrültséget?

– Mert biztosan úgy gondolja, hogy fasiszta disznó vagyok, egy szemét náci. Ilyesmiket szoktak rám mondani általában. Mondja csak ki nyugodtan. Megígérem, nem jelentem fel.

– Ugyan. Ez az ön magánügye, uram. A politikai meggyőződése nem tartozik rám. Az, hogy én önt minek tartom, az meg az enyém. Ez teljesen mellékes. Valójában az újsághirdetésére jöttünk.

– Micsoda?! Nem értek semmi. Én nem adtam fel semmiféle hirdetést. – mondta zavartan a legjobb publicista. Támadásra számított, ez a nő meg csak vidáman mosolyog rá. Mi a fenét kezdjen vele?

– Egy pillanat, Bayer úr. Megkeresem. Nem zavarná, ha közben rágyújtanék?

– Nem, nem.

– Köszönöm, nagyon kedves öntől. – a vékony nő elővett egy doboz cigit, kipöckölt belőle egy szálat, majd rutinosan rágyújtott. A cigit úgy fogta, mint egy kohász, martinász. A cigit a szájába szorította, majd belekotort a táskájába. Elővett egy Magyar Hírlapot. Kinyitotta, majd átnyújtotta.

– Ezt ön írta, nem? – mosolygott a nő.

– Igen, persze. De ez nem hirdetés. Publicisztika.

– Az nem érdekes. – válaszolta a filigrán nő – Lássuk csak! Itt is van, ni! „Itt az idő kimondani: elkezdődött valami rettenet. Aminek véget kell vetni. Most. Minden eszközzel. Európát meg kell szabadítani ettől az iszonyattól. Ha kell, fegyverrel. Mert ha minden így marad, akkor elkerülhetetlen lesz a vérontás. És a hordák ma még úgy hiszik, csak az európaiak vére ontható…” Na erről van szó? Remélem komolyan gondolta és nem viccelt?

– Persze. Ki kell szorítanunk ezeket a hordákat. Ha kell fegyverrel, mivel nem hagyhatjuk, hogy Európa-szerte garázdálkodjanak.

– Ez nagyszerű. Örülök neki. Nagyon jó, hogy ennyire elszánt, mivel így nem jöttünk hiába. Tudja, mindössze arról lenne szó, hogy ezt a hét embert agyon kellene lőni.

– Micsoda? Megőrült? Nekem? Mégis, hogy gondolja ezt, hölgyem?

– Teljesen komolyan. Maga írta, nem? Bemutatom önnek Nádzsit. Ő kért meg, hogy segítsek. Azt mondta, rettenetesen belefáradt már ebbe az állandó menekülésbe. Abba, hogy mindenhol lenézik, terroristának, Amerika-bérencnek tartják őt és az egész családját. Amúgy fogorvos, a felesége pedig tanárnő. Megkért, hogy végezzem ki őket. Tudja, nekem azonban nagyon szimpatikusak, nem vinne rá a lélek. Egy négy éves kislányt amúgy sem tudnék soha főbe lőni. Önnek ez azonban nem probléma, ugye?

– Nem hát. Azaz, dehogyisnem. Nem így gondoltam. Majd csak akkor lövök, ha megtámadnak. Nincs is fegyverem.

– Erre mi is gondoltunk. Nádzsi szerzett egy pisztolyt, itt Budapesten a feketepiacon. Ezzel majd vadul ráront önre, de természetesen úgy, hogy ki tudja a kezéből csavarni a pisztolyt. Nádzsit ezután szépen fejbe lövi. A család erre magára támad, így egyenként végezhet velük. Többször is elpróbáltuk már. Menni fog, ne nyugtalankodjon. Én leszek a tanú rá, hogy önvédelem volt. Töltényeket is hoztam magának. Szeretne esetleg előtte gyakorolni egy kicsit?

– Nem, nem. Nem akarok. Semmit sem akarok. Ez nem is számít igazi támadásnak. A vérontást nem így értettem. Hát igen ilyesmit írtam, de... valójában... Csak nem feltételezi rólam azt, hogy képes lennék gyerekeket agyonlőni?

– Dehogynem. – válaszolta a nő, miközben a legjobb publicista szemébe nézett, és melyet szívott a cigijéből – Várjon megmutatom. Nézze csak! Alima rajzolt is önnek valamit. A címe: „A kedves bácsi éppen agyonlő minket”. Sokat dolgozott rajta. A pisztolyt nagyon szépen kidolgozta. Elég sokat látott már belőle életében. Nagyon örül neki, hogy ezzel a típussal lövi őt agyon, mivel biztonságos, megbízható fegyvernek tartja.

– Úgy gondolja, hölgyem, hogy itt és most kezdjek el lövöldözni?

– Tudja, a lakását semmiképpen sem szeretnénk összepiszkolni. Hét ember elég sok vért és agyvelőt hagy maga után. Ha meghalnak, sajnos már nem nagyon tudnak összetakarítani maguk után. Ha úgy gondolja kimehetünk egy erdőbe is. Nem szeretnénk, ha megijesztené a szomszédokat. Ha ez a kivégzés jól sikerül, mindennap hozok önnek pár családot. Szólhat a barátainak is. Kedvükre leszámolhatnak az említett hordákkal.

– Ne haragudjon, de nem. Ez csak egy cikk. Egy fontos problémára akartam felhívni a figyelmet. Arra, hogy véget kell vetni ennek a külföldről irányított bevándorlásnak.

– Nádzsi azt mondta, hogy őt valójában eleinte Bassár el-Aszad elnök katonái irányították, majd az Iszlám Állam. Ezért is jött el Szíriából családostól. Annyit kért, ha nem esik a nehezére, akkor senkinek ne vágja le a fejét. Ezt külön nagyon megköszönné. A bevándorlás „véget vetését” pedig valamikor csak el kell kezdenie. Itt a pompás alkalom.

– Asszonyom, ön tréfál velem. Mindjárt kihívom a rendőrséget zaklatásért.

– A rendőrség sajnos nem lövi le őket. Nagy nemzetközi visszhangja lenne, és egy csomó adminisztrációval járna. Ha ön harcol, az persze egészen más. Majd azt mondja, csak a hazáját védte. Ezt mindenki méltányolni fogja. Még meg is fogják dicsérni. Nyugodtan el is dicsekedhet vele.

– Kérem, ne dühítsen fel, így is magas a vérnyomásom. Írtam egy rohadt publicisztikát. Ennyi. Nem akarok senkit sem megölni. Nem ezt írtam. Ha valaki ezt olvassa ki belőle, téved. Be is perelhetném magát a jó hírem megsértéséért.

– Szóval akkor nem akar segíteni? Nem tud esetleg ajánlani egy lelkes aktivistát a fórumáról? Olyan szépeket szoktak írni a mészárlásokról. Valaki csak komolyan is gondolja, nem?

– Nem, nem tudok és nem is akarok! Kérem, ne zaklassanak tovább. Én nem lövök agyon senkit. Ez nem az én dolgom. Nekem csak írnom kell róla. Azonnal menjenek innen! Viszontlátásra.

– Hát jó. Legalább megpróbáltuk. Elnézést a zavarásért.

A nehézsúlyú publicista ránézett a vékony, 50 kg körüli nőre, aki még mindig vidáman, barátságosan mosolygott.

– A jó kurva életbe! Teljesen elrontották a napomat! – ordította, majd bevágta az ajtót.

***

Ráth-Végh István - Az auto da fé (részlet)

"Állam, egyház, egyformán szorgoskodott, hogy az egyháznak ez a diadalünnepe minél nagyobb nyilvánossággal és pompával menjen végbe.

Nagy városokban szokták megtartani, vasárnap vagy valamely nagy ünnepen, hogy a környéknek is megkönnyítsék az odautazást. Volt úgy is, hogy a királyi ház tiszteletére rendezték, családi eseményeknek, fejedelmi esküvőknek örvendetes alkalmára.

Már hetekkel előtte készülődött a város a nagy eseményre. A színhelyen, rendszerint a főtéren, tribünöket állványoztak fel; egy nagyobbat a törvényszék és a meghívott előkelőségek számára, egy kisebbet ennek tőszomszédságában az elitléteknek. A nagyobbikat szőnyegekkel és lombokkal díszítették fel, aljába oltárt állítottak, emellett két dominikánus barát állt őrt.

A kisebb vidéki bíróságoktól felhozatták az elítélteket, hogy minél több szereplő tegye mozgalmasabbá a kegyeletes látványosságot, Kinek mire szólt az ítélete, aszerint készítették elő a jelmezét. Általában az András-keresztes san benito volt kötelező, de a máglyákra utaltakén a kereszt helyett lángnyelvek és a pokol borzalmaira emlékeztető egyéb riasztó jelvények voltak hivatva a nézőkben üdvös megilletődést kelteni. Azonfelül egy Coroza nevű, magas tetejű papírsüveget is kaptak, ez hasonló együgyű pingálmányokkal volt kicifrázva.

A nagy nap reggelén az egész tér megtelt nézőközönséggel; az odavezető utcákban egymás hegyén-hátán szorongott az elítéltek menetére várakozó ájtatos tömeg; az ablakok is zsúfolva voltak jámbor kíváncsiakkal. Az ablakok ügyében néhol viták keletkeztek; a Szent Hivatal a bérbeadott ablakok jövedelmét magának követelte. Rendszerint sikerült kiegyezni; a háztulajdonosok belátták, hogy ők szolgáltatják ugyan a kilátást, de a Szent Hivatal szállítja az eretnekeket, tehát méltányos, ha a bevétel egy részére igényt tart.

Korán reggel a börtönben az elítéltek reggelit kaptak s miután azt megfelelő étvággyal elköltötték, menetbe sorakoztatva elindították őket a térre, ahol a nagytribünön elhelyezkedtek az előkelőségek. Katonák meneteltek elöl, utánuk egy fekete fátyollal leborított keresztet vittek, azután a bűnbánók csoportja következett, mindegyikük András-keresztes san benitóban, égő viaszfáklyával a kezében, a Szent Hivatal két-két embere között. Majd változatosabb látnivalóra került sor: koporsókat hoztak, azoknak a holttestével, akiket haláluk után ítéltek el. A fekete ládákat színesebb csoport váltotta fel: jöttek a máglya jelöltjei, a pokol tüzének jelvényeivel telefestett jelmezükben, két-két domonkosrendi baráttal az oldalukon. Lovasok, gyalogosok az inkvizíció zászlajával, végül maguk az inkvizítorok.

Miután mindenki elfoglalta a helyét, a szertartást szentbeszéddel nyitották meg. Utána az inkvizíció titkára lépett a szószékre, felolvasta az ismert eskümintát s az egész térség rázúgta az áment.

Sorjában előszólították a vádlottakat és felolvasták az ítéletüket. Ez volt az ünnepség legunalmasabb része, eltartott néha estig is. Annál izgalmasabb volt a befejező aktus: a relaxatio. A halálra ítélendőket átadták a világi bíróságnak, az fejükre olvasta a máglyát, a katonaság díszsortüzet adott, öszvérre ültette és közrefogta őket, azután el a vesztőhelyre. Ez – az úgynevezett quemadero – a városon kívül volt, nehogy a kivégzések sértsék a templomokat megillető kegyeletet.

Ezzel vége is lett a tulajdonképpeni auto da fé szertartásának. Az oltárt lebontották, a keresztről levették a fátyolt, a hivatalos menet hazavonult, az udvar elkocsizott, a közönség oszladozott.

De csak a térről oszlott el, mert nem azért jött ide, hogy prédikációt hallgasson és ítéleteket unatkozzék végig. Mindenki a quemaderóra tódult.

A fanatizált, valóban „eszelős rajongásba” vadított nézőknek bőven volt alkalma gyönyörködni az alvilági látványosságban, mert a máglyák késő éjszakáig is lobogtak – ugyanis a javíthatatlan bűnösöknek még a csontjait is el kellett porlasztani és széjjelszórni, hogy az eretnekség minden maradványa megsemmisüljön.

Gondoskodás történt arról is, hogy a Szent Hivatalt netán sértő átkozódások vagy ide nem való jajgatások ne zavarják, a fenséges tűzijátékot. Errevaló volt a mordaza, a szájkörte, ez nem engedett erősebb hangot a nyöszörgésnél.

A máglyák elhamvadtával a nézők kielégülten térhettek otthonukba. Annál is inkább, mert a Szent Hivatal mindenkinek, aki egy auto da fén részt vett és ezáltal szilárd hitről tett tanúságot, bizonyos mértékű búcsút biztosított, s így a néző a szórakozáson felül azt is remélhette, hogy földi bűneiért a másvilágon kijáró büntetésének egy részét annak idején le fogják szállítani.

Szórakozást említettem. Bizony, nemcsak hitvalló tény volt az auto da fé. Voltaire így jellemzi:

„Ha egy ázsiai ember éppen valamely auto da fé napján érkeznék Madridba, nem értené, hogy tulajdonképpen mi az, amit itt lát: népmulatság? egyházi ünnep? áldozati szertartás? vagy éppen vágóhíd? Hát mindez együttvéve!” "