Minden, ami van, meg olyasmik is, amik nincsenek

NemGogol

NemGogol

Boross Péter újrahasznosítása

2015. augusztus 19. - Toadwart66

briefkasten.jpg

Boross Péter hivatalos levelet kapott a Kivándorlásügyi Hivataltól, hogy másnap délelőtt 10 órakor jelenjen meg a hivatal Gesztenye utcai kirendeltségén, a Hasznosíthatósági Osztály, 312-es irodájában. A levélben udvariasan megkérték arra, hogy mindenképpen hozza magával a személyi okmányait, az utóbbi félévben kapott orvosi zárójelentéséit és 20.000 forint értékű illetékbélyeget. Ezt persze a Hivatalban is nyugodtan megvásárolhatja. Minden jót kívántak neki, és biztatásul odaírták a levél végére, ha véletlenül nem jelenik meg, akkor hatóságilag fogják elővezetni, mivel tisztességes helyen ez így szokás.

A volt miniszterelnök nagyon meglepődött, mivel erről a Hivatalról még soha az életében nem hallott. Biztos csak valami otromba tréfa lehet. – gondolta magában – De ez a levél annyira hivatalosnak tűnik.

A fejlécen talált egy apró betűs telefonszámot. Nehézkesen kibetűzte, majd bepötyögte a telefonjába. Szép szabályosan kicsengett, majd egy vidám, női hang jelentkezett:

– Kivándorlásügyi Hivatal. Parancsoljon. Miben segíthetek?

– Jó napot, kisasszony. Boross Péter vagyok, tisztelettel.

– Örvendek, uram, de ezen nem nagyon tudok segíteni. Próbálkozzon esetleg az anyakönyvi hivatalnál. Talán a Péter névvel akadt valami gondja? Esetleg megunta?

– Nem, nem, dehogy. A nevemmel nincs semmi bajom. Még miniszterelnök is voltam vele.

– Ó, az biztos nagyon izgalmas lehetett. Szép szakma és úgy tudom jól is fizet.

– Most gúnyolódik velem, kisasszony? Nem vagyok éppenséggel nagyon tréfás kedvemben. Arról van szó, hogy kaptam önöktől egy hivatalos levelet, hogy holnap jelenjek meg a hivatalukban. Ez ügyben keresem önöket.

– Beleírták azt is, hogy hány órára kell megjelennie?

– Igen, pontban 10 órakor.

– Az bizony délelőtt lesz. Rendben. Rögtön segítek. Felszáll a kettes metróra, elmegy vele a Deák Ferenc térig, ott átszáll a...

– Nem, nem ez érdekel. Kocsival majd odavisznek. Azt mondja meg nekem, drága, hogy minek kell egyáltalán odamennem?

– Nagyon kedvesnek tetszik lenni, Péter bácsi. Megmondom őszintém magának, hogy fogalmam sincs.

– Ez hallatlan. Kapcsolná nekem a Hasznosíthatósági Osztályt?

– Nagyon szívesen, de nem sokra megy vele, mert már mind hazamentek. Holnap majd szépen el fogják mondani önnek, hogy mit szeretnének. Ne nyugtalankodjon. Rendesek és humánusak.

– Akkor legalább azt mondja meg, kérem, hogy mi a fenével foglalkoznak ezen az osztályon?

– Ott? Hát az emberek újrahasznosításával. Megnézik, hogy hol lehetne még valami hasznukat venni.

– Micsoda? Hasznukat venni? Mondjuk például nekem? Hogyan?

– Hát ezért is kell befáradnia. Nagyon ügyesek. A papírjaiból majd kisilabizálják, hogy mit is kezdhetnének magával. Lehet magából még parkolóőr, vagy portás is. Tud esetleg varrni?

– Dehogy kérem!

– Pompás. Ez azt jelenti, hogy szabó már biztos nem lesz. Talán fodrász. Láttam ám a frizuráját. Maga készíti?

– Nem. A fodrászom házhoz jön. De önnek ehhez semmi köze sincs. Azt hiszem nincs értelme tovább fecsegnem önnel, asszonyom. Majd holnap megbeszélem az illetékesekkel. Önről is említést teszek nekik.

– Ez nagyon kedves öntől. Rendben. Ne nyugtalankodjon. Akkor a holnapi viszontlátásra. Reggel étkezzen bőségesen, hogy jó erőben legyen.

Boross Péter nagyon megdöbbent. Most vagy ez a nő teljesen hülye, vagy valami egészen furcsa dologról lehet szó, amiről őt valahogy elfelejtettek értesíteni.

Nagyon nyugtalanul aludt. Álmában szervkereskedők karmaiba került, akik a különböző testrészeire licitáltak. A szemgolyóján csúnyán össze is verekedtek, mivel az egyik szerint ezekhez a szemüveg is hozzátartozik. Az eladó azonban ezt nem volt hajlandó elismerni. Arra hivatkozott, hogy az nem is igazi szerv, hanem csak egy protézis.

Hajnalban felkelt, de nem nagyon tudott enni. Nyugtalanul készülődött. A sofőrjét fél tízre rendelte magához. Kezet fogott vele, majd közölte:

– Gesztenye utca 18. Tudja hol van?

– Persze, uram. Az a Kivándorlásügyi Hivatal épülete.

– Maga is ismeri? Ez meg, hogy lehet?

– Mindenki ismeri. Ön még nem járt ott?

– Nem.

– Érdekes. Akkor indulhatunk, uram?

– Menjünk. Most már engem is nagyon érdekel ez a dolog.

A hivatal épülete egészen kimagaslott a többi ház közül. Nagyon különösnek találta. Egyáltalán nem járt még errefelé. Azt tudta, hogy az Orbán kormány alatt rengetegen kivándoroltak az országból, amit ő természetesen nagyon igazságtalannak tartott. Biztosan külföldről irányítják az egészet. Ha rajta múlott volna azonnal lezáratta volna a határokat. Jól tudta, hogy a régi rendszerben ez milyen szépen működött. Erre pedig itt van ez a Kivándorlásügyi Hivatal. Minek?

Bement. A portás köszönt neki és elkérte a papírját.

– Rendben van. 3 emelet, 12-es ajtó. A lift jobbra van. Sok szerencsét, uram.

– Köszönöm! – mormogta bosszúsan a volt miniszterelnök, belügyminiszter stb.

A 312 szoba ajtajára a következő volt kiírva: „Ne kopogjon! Nyugi! Mindjárt hívjuk! Csüccs.”

Különös. Vicces emberek. Hirtelen megszólalt a hangszóró:

– Boross Péter, ügyfél. Ön most bejöhet. Futás!

Benyitott az ajtón.

– Jó napot, uram. Meg kell, hogy mondjam, nagyon tiszteletlennek és lekezelőnek tartom ezt a hangnemet. Kikérem magamnak!

– Tiszteletem, Boross úr. Ez csak egy kis előzetes teszt volt. Úgy vélem ön kiváló portás, vagy házmester lesz. Látom kiválóan tud parancsolgatni, és megfelelő mértékben fölényes is. Ez nagyon biztató. Pompás. Akkor foglaljon nyugodtan helyet. Elkérhetném a papírjait?

– Parancsoljon. Megjegyzem nem vagyok hajlandó portásnak menni. Micsoda dolog ez, kérem?

– Akkor nem nagyon tudom, hogy miből akar megélni? Na, majd meglátjuk. Nézzük csak. Ön még miniszterelnök is volt? Mi a fene. Ön az, aki örökölte, ugye?

– Na, de kérem!

– Jól van, nyugalom. Jó sok ideig elpolitizálgatott. Nem unta meg? A politikusok újrahasznosítása nem könnyű faladat. Kicsit magasan van az egójuk. Mindegy. Nézzük csak az orvosi papírjait. Hát ez nem túl biztató.

– Ezt meg, hogy érti?

– Nézze, kérem. Ön ugyebár már 86 éves és nincs túl jó bőrben. A vérképe és a terheléses EKG-ja elég aggasztó. Nem merem így önt erdőkerülőnek, vagy csősznek ajánlani.

– Eszem ágában sincs csősznek menni.

– Pedig nem rossz szakma és jól is fizet. Sajnos, ha nem fogadja el az újrahasznosítási állást, akkor megvonjuk a nyugdíját. A leletei alapján el tudjuk önt helyezni múzeumi teremőrként. Hogy bírja a huzatot?

– Utálom. Kérem, én Magyarország miniszterelnöke voltam. Mit képzel egyáltalán rólam?

– Azt, hogy most pedig Magyarország egyik múzeumának teremőre lesz. Higgye el uram ez jóval hálásabb tevékenység. Jókat lehet szunyókálni. Ha kell választok önnek egy vidéki múzeumot. Postaláda múzeum? Mit szólna hozzá? Biztos nincs arrafelé nagy nyüzsgés.

– Nem érdekelnek az átkozott postaládák. Mit képzel? Nem leszek én semmiféle teremőr. Majd beszélek a mostani miniszterelnökkel.

– Tegye csak meg nyugodtan. Ő találta ki az egészet. A nyugdíjasok henyélésének vége. Száz százalékos foglakoztatást akar. Már az óvodákban is bevezették a napi két órás munkaidőt. Zsebkendőket hajtogatnak, kisebb földmunkákat végeznek és nagyon jól hasznosíthatók a csatornák tisztításánál. Mindenhova beférnek. Ilyen korpulens testtel önnek ugyebár ez elég nehezen menne. Maradjunk inkább a teremőrködésnél.

– Ez teljességgel lehetetlen. Mit képzelnek önök?

– Mi? Semmit. Nézze, Boross úr. Ez nem kulturális és civilizációs, hanem gerontológiai probléma. Ugyanis különböző időskorú emberek, a fiataloktól és a középkorúaktól eltérő szellemi és fizikai állapotban vannak milliószámra Európába. Nagyon fontos, hogy nemcsak a kultúrájuk más, hanem az ösztönrendszerük, biológiai, egészségügyi adottságaik is. Valamit kezdenünk kell velük, ha már itt vannak.

– Micsoda? Ez nem lehet igaz.

– Sajnos rájöttünk arra, hogy a több száz éve állandó problémát jelentő, velünk élő idős korú emberek integrációja teljességgel megoldatlan. Képtelenek beilleszkedni a társadalomba és rengeteg pénzbe kerülnek az államnak. Mit kezdjünk egy 86 éves emberrel? Hagyjuk egyszerűen éhen halni? Sokuknak persze nincs nagyon más választásuk. Akin azonban tudunk, megpróbálunk segíteni.

– Azzal, hogy teremőrök lehetnek?

– Nem csinálhatunk mindenkiből táncos komikust, vagy oroszlánidomárt. Ezt ön is beláthatja. Sajnos, az ellenzéki híradók az emberi érzésekre játszva szegény, magányos öregemberek meggytört, síró arcát mutogatják, így manipulálják a közvéleményt. De a nemzetünk sorsa mindent megelőz ebben a kérdésben, a humán megfontolásokat háttérbe kell szorítani a válság kezelésében.

– A francba. Rendben. Ebédet is kapok?

– Természetesen. És ha jól teljesít még egy kis téli tüzelőt is kiutalnak önnek.

– És mondja csak, kérem. Miért hívják ezt a hivatalt Kivándorlásinak?

– Igen, persze. Ezt sokan megkérdezik tőlünk. Putyin elnökkel kötöttünk egy előnyös megállapodást. Azoknak az idős embereknek, akiket már végképp nem tudunk mire használni, nagyszerű üdülési lehetőséget ajánlott fel az Urál-hegységen túl. Ön is igénybe óhajtja esetleg venni?

– Nem, nem, köszönöm. Úgy érzem nagyon kiváló múzeumi teremőr leszek.

***

Ezzel a verssel szeretnék bocsánatot kérni minden tisztességes, idős embertől. Remélem megértik az iróniámat és elhiszik, hogy nagyon tisztelem őket. Ez utóbbit mindenképpen ki szeretném hangsúlyozni. Nagyon köszönöm.

Füst Milán – Öregség

Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?

S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?

 

S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?

S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?

 

S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?

Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…

Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…

Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?

Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:

Mikor döngő hajnalodások vértelen messziségei! Hányszor

Leborúltam a sötétben elétek!

 

Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor,

Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén

Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni

Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merülve, - ősz haját verte a szél is

S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé

S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok

S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. --Ámde az Istenség

 

Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.

Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot

S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…

Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.

Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel

S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna.

 

S aztán hát elment persze, - csend lett végül is e vidéken.

De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…

 

S a feje körül tompa derengés.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://nemgogol.blog.hu/api/trackback/id/tr617719552

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása