Erik Satie (1866 - 1925)

„Ne legyen kétsége Fischer Ivánnak, él ebben az országban két-, két és fél millió ember, aki az összes támogatást megvonná most tőle azért a viselkedésért, amit Tarlós István joggal nevezett férfiatlan hisztériának. Pedig az említettek közül nagyon sokan imádjuk a magas színvonalon játszott komolyzenét. De egyáltalán nem ragaszkodunk ahhoz, hogy ilyen alakok dirigáljanak nekünk.” (Ne dirigálj, vezényelj, Iván!)

A jeles és közkedvelt szerző, Gajdics Ottó, magyar-könyvtár szakos tanár érdekes témát feszeget a Magyar Időkben megjelent kiáltványában. A hatalom, nevezett Tarlós István főpolgármester és a művész, nevezett Fischer Iván karmester konfliktusát. A szelíd dorgálásból kiderül, hogy Gajdics polgártárs leginkább a hatalmat kedveli az élet szépségei közül. Megélhetési szempontból ez a bátor kiállás tökéletesen érthető a részéről. Az ezért a részére kiutalt, jól kiérdemelt jutalom nem is maradt el.

Az érdekes írásból azt is megtudhatjuk, hogy maga Gajdics Ottó – Simon bá'-hoz (Gálvölgyi János) – hasonlóan, „imádja a magas színvonalon játszott komolyzenét”. (Lásd. Csinibaba, rendezte: Tímár Péter). Az imperialisták mákonyát, a beatzenét valószínűleg ki nem állhatja. Meg azt négerzenét, azt a jazz muzsikát. Az ahhoz, „hogy ilyen alakok dirigáljanak nekünk” után azonban mindenképpen hozzá kellett volna tennie azt, hogy „A fiúk pedig mars a borbélyhoz!”. Így lett volna igazán hiteles a jogos méltatlankodása.

A szovjet mintájú „Tiltott, Tűrt, Támogatott” kultúrpolitika Fekete György, nemzeti főmecénás hathatós segítségével túlélte a rendszerváltást. Tiltani ugyan még nem nagyon lehet manapság, támogatni azonban annál inkább. Az MMA-n, az NKA-n és MNB kiterjedt rokonságán keresztül könnyedén jutalmazni lehet azokat a megbízható személyeket, akiket a rendszer hivatalosan művésznek tekint. A többiek pedig tűrjenek, vagy forduljanak fel, ha már ilyen élhetetlenek. Vegyenek példát mondjuk Baán László közgazdászról és az ő folyamatosan gyümölcsöző kapcsolatairól.

Az MMA tagságának három fő kritériuma van. Az illető legyen „beérett, a társadalom és a szakma részéről elismert művész”. Végezzen „átlagon felüli közéleti tevékenységet”. A felsoroltakon kívül már csak egy jól irányzott „nyílt és megvallott nemzeti elkötelezettség”-re van szüksége, és máris nekiláthat az állami megbízásokat és elismeréseket bezsebelni.

Ez a hozzáállás tökéletesen jellemzi az orbáni kultúrpolitikát. A művészet megítélésében a műnek nem sok jelentősége van. A Fekete György által meghatározott ideológiai alkalmassági vizsga mindennél fontosabb. Aczél György ennél jóval megengedőbb volt. Persze műveltebb is, mint mondjuk L. Simon László vagy Semjén Zsolt.

A művészek általában nem nagyon képesek beilleszkedni a társadalomba. Egy magyar-könyvtár szakos tanárnak ebből a szempontból sokkal könnyebb dolga van.

Erik Satie, francia zeneszerző meglehetősen különc figura volt. Esernyőket gyűjtött, valamint belépett a radikális szocialista pártba. Amíg élt, senki sem járt a szobájában. Sok szerzeményét így csak a halála után találták meg szerteszét dobálva, például a zongorája mögött, amit soha nem is használt. Néhány művének még címet sem adott. Nem nagyon illeszkedett volna be a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe.

Frédéric Chopin 39 éves korában meghalt tüdőbajban. Nem volt „beérett, a társadalom és a szakma részéről elismert művész”. 10 évig viharos és törvénytelen kapcsolatban élt Dudevant bárónéval (George Sand), akivel soha „nem alapítottak családot”.

Pjotr Iljics Csajkovszkij homoszexuális volt, a műveit mégis magas színvonalon játsszák, legtöbbször komolyzeneként.

Mindig akadnak természetesen olyan művészek, akiket könnyen megvásárolhat a hatalom. Lehetnek akár tehetségesek is. Csoóri Sándor nagyon kedves kis verset írt Rákosi elvtárs 60. születésnapjára, valamint elítélte az 1956-os „fasiszta ellenforradalmat”.

Melocco Miklós, szobrászművész 1967-ben több hivatalos szervnél is feljelentette a Fiatal Képzőművészek Stúdióját mivel a „burzsoá művészetet propagálták”. Hogy mi vezette erre az akkoriban kimondottan hasznos cselekedetre, azt csak ő tudná megmondani. Természetesen ha ezt a kérdést valaki fel merné tenni neki. (Mi történt a Stúdióban 1967-ben?)

Vannak olyanok „több millióan”, akik imádják a Koltay Gábor rendezte monumentális és drága giccsparádékat, természetesen Varga Miklós főszereplésével. (Itt élned halnod kell - Főszerepben Varga Miklós‎) Dúró Dóra ebben az esetben nyugodtan feljelenthetné a rendezőt a Szózat meggyalázása és politikai propagandára való felhasználása miatt. Gajdics zenekritikusnak valószínűleg tetszeni fog ez a szuper kurzusprodukció , mivel ő az „ilyen alakokat” szereti.

Varga énekművész régi és hűséges támogatója az Orbán rendszernek. Európával jelenleg ugyan kíméletlen harcban állunk, de ez nem akadályozza meg a művészt, hogy a „Vén Európa” című zeneművét minden adandó alkalommal eldalolja. Ha Varga Miklós lelkes helyeslésével elhagyjuk „A vén Európát, a gyönyörű nőt!”, nagy valószínűséggel a Vörös Téren is elő fogja adni élete fő művét, csak ott a Red Army Choir és három balalajkázó barnamedve közreműködésével.

A Budapesti Fesztiválzenekart a NER se lenyelni, se kiköpni nem tudja. Fischer Iván nemzetközileg túlságosan elismert művész ahhoz, hogy le lehessen cserélni egy rendes, megbízható nertársra. Jelentkező biztosan akadna szép számmal. Ebben az esetben végre Nemzeti Fesztiválzenekarként működhetnének tovább. Korlátlan és titkosított anyagi támogatással.

Vajon Gajdics Ottó jelenleg használt lelkiismerete megengedi-e azt neki, hogy meghallgassa Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyét egy „olyan alak” előadásában, mint Ichák Perlman? Ugye, nem?