/Fotó:  Mérce/

HOZZÁTOK SZÓLOK. Igen, hozzátok, fanyalgókhoz, akik homlokráncolva, vitriolos szavakkal, nagy-mérgesen, esetleg sajnálkozva, de mindenképpen bántó minősítésekkel szóljátok le minden tüntetés után azokat, akik erre a legkevésbé szolgáltak rá: az aktívakat. Ilyenkor jön az unalomig megszokott számháborúsdi (melyikőtök tudja jobban alábecsülni a megmozduláson részt vettek számát), a beszédek cikizése, a szervezők éles kritizálása – mindez persze a bennfentes kívülálló szemével, vagy ami még rosszabb, sajnálkozva, a változást mindenkinél jobban akaró elemző képét magatokra öltve.

A szombati szakszervezeti tüntetést is követték hasonló reagálások a részetekről, egészen az olyan, szélsőséges felhangokig, melyek szerint a gyáva rendezők szokás szerint szélsebesen bejelentették, a eseménynek vége – csak azért, hogy ezzel a történések esetleges elfajulásáért átpasszolják a felelősséget másokra.

NEM ÉRZITEK, hogy elég már a hírhedt magyar harciasság hangoztatásából és mások folyamatos pocskondiázásából? Aki annyira bátor, menjen és egyetlen rohammal vegye be a Parlamentet - egyedül, vagy a hozzá hasonló fotelvakmerők társaságában -, akinek viszont a feje helyén nem lufi van, inkább használja azt gondolkodásra. Aligha mondok újdonságot azzal, hogy a diktatórikus hatalmakat elsöprő mozgalmak nem parancsszóra születnek a világban – létrejöttükre, gondos szerveződésükre megérnek a körülmények. Ameddig néhány ezren vannak csupán egy-egy megmozduláson, addig hiába is mondanák a szervezők, hogy: most pedig induljunk el előre és próbáljunk meg bemenni a Parlamentbe, abból legfeljebb személyi sérülésekkel is járó tumultuózus jelenetek következnének, érdemi eredmény nélkül.

És ne feledjük, minden ilyesmi csak újabb lehetőséget adna a kormányzatnak „a nemzet biztonsága érdekében” történő további szigorításokra, amelyek csak megnehezítenének mindenféle szerveződést.

A RENDEZŐK akkor vághatnak bele a siker reményében a megmozdulások új szintre emelésébe, ha a felháborodás nem a hozzátok hasonló műforradalmárok írásaiban, megnyilatkozásaiban és nem a tőletek eltérően aktívak leszólásában nyilvánul meg, hanem a megmozdulásokon, a tüntetéseken részt vevők számában. Amikor ti magatok is ráébredtek saját személyes felelősségetekre, és amikor “az ország” számára nyilvánvalóvá válik, hogy amit Orbán a bűntársai segítségével épít, az még a hívei túlnyomó többségét is romlásba dönti (még ha az agyatlanok egyelőre nem is fogják fel), vagyis amikor a tömeg súlya, puszta jelenléte előbb-utóbb vérontás nélkül meghátrálásra kényszerítheti a kivezényelt rendfenntartókat.

Addig meg lehet egymást - persze, saját magatokat még véletlenül sem, mindig a többieket - szidni. Lehetni lehet, csak éppen semmi értelme. Miközben annyira, de annyira adja magát a kézenfekvő és egyetlen megoldás: minden normális, demokratikus erőnek, civileknek és szerveződéseiknek, pártoknak és táboraiknak: egymásra KELL találniuk. Félretéve vélt vagy valós sérelmeket, nem tulajdonítva nagyobb jelentőséget a tolerálható nézetkülönbségeknek, mint amekkorák valójában.

HA KÉPESEK LESZÜNK a prioritások figyelembe vételével felállítani - és betartani - a fontossági sorrendet, akkor és csak akkor válik realitássá, hogy végre fel tudjuk állítani Orbánékat.

Hogy aztán le lehessen ültetni őket.