Az a színész, aki képtelen kiállni önmagáért és munkatársaiért igazgatója előtt, az hiteltelen a színpadon is. Tíz év után megszólalni az leginkább a társulat és a színészek szégyene.
Véleménycikk a néző szemszögéből, aki a jegyeket veszi.
A Vígszínház most folyó igazgatói pályáztatásában a társulat belső szavazáson 96 %-ban a jelenlegi igazgató, Eszenyi Enikővel szemben állt ki, az agresszívnek nevezett vezetői módszerei miatt.
Gothár Péter a közvélemény számára ügyesen elsimított ügye után − elsimított, mert nekünk, a közönségnek, akinek az áldozatok után elsősorban elszámolni köteles Gothár, számunkra valódi elszámoltatás nem történt, nem tudjuk, mi történt vele, mindeközben Weinstein 23 évet kapott − nyilvánvalóvá vált, hogy az elefántcsonttoronyban élő magyar művészeti világ nagyon lassan ébredezve közügyeink iránt, kormányzati jogsértésért először életükben 2019-ben kiállva sértve érzi magát, ha felelős állampolgári viselkedést vár el a néző a színészektől is.
Marton László áldozatai mellett senki nem állt ki, ma azok nevezik magukat bátraknak
A Vígszínház és Eszenyi Enikő igazgatói szerepének támadása önmagában egy vezetőt ért hétköznapi kritika lenne, egy munkaügyi alaphelyzet, amit felnőtt és érett emberek cégen belül rendeznek, automatikusan, maximum 1 éven belül, egymás közt megbeszélve. Feltételezem, az már nem stigma, hogy valakivel üvöltöznek, meg lehet szólalni, nem megerőszakolták. Mindezt lekörítette a Marton-ügy végtelenül szánalmas, a Színművészetit és a teljes színházi szakmát érintő gyáva összezárás: senki nem volt képes kiállni névvel az áldozati tanúk, főleg az egyedül névvel kiálló Sárosdi Lilla mellett.
Még Eszenyi sem, valóban. Nagyon kevesek egyike voltam, aki akkor kritizálta Eszenyit. Milyen meglepő, ha a Nagy Rendező, Marton László renoméja a tét, Eszenyi is elég értékes volt ugyanennek a társulatnak, amely társulat ma az álszent bátorsággal ámítja önmagát és a nézőket. Ők mindegyszálig szintén végignézték Martont, de most már meg mertek szólalni Eszenyi verbális agressziója ellen. Nem esek hasra ettől, sőt, viszolyogtat a szelektív érzékenység.
Gothár Péter évtizedekben mért szexuális kényszerítéseiről szóló bennfentes információkat kizárólag színházigazgatóktól elhangzó cáfolatát sem a média, sem a közvélemény nem hitte el. A Gothár-ügy a Marton-forgatókönyvet követte: a Nagy Férfi Rendező szent, végsősoron egy sunyi távozással még csöndben megdicsőülés is belefér.
Martont a halála, Gothárt az alibitüntetés dicsőítette meg: természetesen semmi nem történt, bevezették a művészeti törvényt, ígérgetések ellenére új tüntetés sincs, a Főváros meg átvett 3 túldotált, a hatalommal eddig is pariban álló színházat, szemben például azzal az Átriummal, amelyik valóban rászorulna, és amelyikért 2019-ben még lelkesen kampányolt Karácsony. De függetlenekből bőven válogathatott volna még a Főváros.
A színházi szakma nem tűri a körein kívül érkező kritikát: aki megveszi a jegyeket, az fogja be a száját
Én néven neveztem, kitakaratlan arccal lehoztam már írásaimban addig médiában kipontozott nevű gyilkost, pácienseit pénz hiányában félrekezelő onkológus orvost, államtitkár és miniszter rokona lúgos támadót az áldozatok jogai érdekében. Sztárügyvédek támadhattak volna meg, rángathattak volna akár sikerrel bíróság elé, nem tették, mert egyenrangú félnek tekintettek, vagy minimum bíztak az ő saját érdekérvényesítő erejükben, és nem alacsonyodtak le az elhallgattatás szintjére.
Még soha senki nem tiltatta le zsinórban 5 írásomat a blog.hu felületen a szerkesztőséget megkeresve, csak akkor, amikor el mertem mondani nézőként a véleményemet arról a végtelenül álszent magatartásról, ami folyt a Gothár-féle, és egyáltalán, a művészeti közegben folyó visszaélésekről.
Számunkra, a civil munkaerő világában visszataszító is irreális volt az évtizedekig tartó szexuális visszaélés. Ezt a színházi informátoraim egy része sem értette, hogy ilyen szintű viselkedés megtűrése elképzelhetetlen a piaci munkaerő világában. És hogy egyikük szavát sem hiszi el épeszű ember, hogy senki nem tudott róla. És hiteltelen az az igazgató, ahol nem szólalhat meg a társulat maga.
Ugyanez a gyilkos daraboló, lúgos támadó és hentes onkológus áldozatai és családja sem üzengetett nekem, mit vegyek ki a cikkből, hanem hálásak voltak, hogy emberi jogaiknak érvényt szerzek, sokféle aspektusban mutatom be az ügyüket, és adott esetben én viszem magánemberként a bőrömet a vásárra azzal, hogy átlépem vagy feszegetem a jogi kereteket annak érdekében, hogy annak haszonélvezője ne a jogtipró legyen. Vezető büntetőjogásszal kerültem véleményes vitába a lúgos támadóról írt riportcikk kapcsán, de elfogadta, hogy cikkem általa vitatott sorai az én véleményem. Erre a kooperációra a színházi szakma képtelen.
Aki először élt az elhallgattatás kádári módszerével, az a színházi szakma, aki már sokadjára szeretné hősként ünnepeltetni magát évtizedes megalkuvásai után.
Most ugyanezt látom a Vígszínház esetén. 
Kép: Vígszínház − Bűn és bűnhődés − Porfirij: Stohl András, Raszkolnyikov: Orosz Ákos
Az általam színpadon és filmen is szeretett Stohl András − aki nagyon bátran a nejére kente, amikor ittasan vezetett, mert hát ki másnak maradjon meg a jogosítvány, mint a reggeltől késő éjszakáig próbákon, stúdiókban ülő férfiembernek, nem a gyerekekkel egyedül otthon keccsoló asszonynak, aki vásárolni, óvodába, iskolába, orvoshoz, emellett akár munkába rohangál − ő például mi az úristentől félt évekig, hogy csak évek múlva, kívülállóként írt alá egy petíciót, de például a TV2-nél szó nélkül veszi fel a milliós gázsit két migránsozós hír között? Amikor a főszerepben feszített a Vígben, akkor hallgatott Stohl is.
Kovács Patrícia a rózsaszín sorozatokból és feledhetőnek sem elég jó, végtelenül gyenge filmekből kifolyik lassan, ő mit kockáztatott anyagilag a csak színpadon dolgozó társaiért, hogy eddig hallgatott? A TV2-n futó menekültellenes vagy zsidózó kampány őt sem zaklatta fel, hogy filmjeivel azokból szerezzen bevételt. Hangvételre csak színpadon kényes.
Kép: Kovács Patrícia és Dobó Kata − Garnier hajfesték-reklám − a TV2-n futó Korhatáros szerelemben játszottak együtt
Nagy talány egy színháznéző számára az is, hogy ami Hevér Gábornak nem fért bele a petíciót aláíróként, de a vele rendre együtt játszó vagy őt rendező Alföldi Róbertnek igen, aki a Vígben szintén rendezhetett. Ha nem is petíció, de szólni, mint rendező a rendezőnek, hogy Enikő, ne így.
Ez nem működik?
Kép: Átrium − Igenis, Miniszterelnök úr! − Alföldi Róbert és Hevér Gábor
Senkinek nincs szüksége a negyed évszázada leuralt Örkényre, az nem despotizmus
Miért kellene tisztelnem az a Mácsai Pált vezetőként − nem rendezőként, hanem vezetőként − aki szemrebbenés nélkül kezdte meg 20-dik igazgatói évét Gothárt utolsóként foglalkoztatva? Természetesen ő sem azért vált meg az abuzáló rendezőtől, mert bárkinek is benyúlt volna az Örkényben is Gothár a lába közé, vagy leüvöltötte volna a dramaturgot. Nem, dehogy.
Huszonöt évig igazgatói székben ülni az az önuralom és önkritika hiánya. Elnökből, tanszékvezetőből is sok.
Valóban nincs érdemi kihívója Mácsainak 20-25 évig, ezt szeretnék elhitetni velem, színházba járóval? Nem sikerült. A szakmából úgy fogalmazták ezt meg, sokan az igazgatói bőrszékükben lesznek eltemetve.
Kováts Adél a Radnótiban még hírből sem hallotta kolléganőitől, milyen a kézfogása Gothárnak. Persze, hogy nem. Valami miatt, amióta igazgató lett, Gothár nem tette be oda a lábát. A Radnóti volt az anya-, pardon, apaszínháza Gothárnak a hős idókben.
Vagy például Máté Gábor ismételhetetlen tudással bír, és ott a bizalom levegője hatja át a társulatot. Az megalázó, ha én írok róla nőként, hogy fogdos Gothár, az nem, ha Máté beszél róla a sajtóban? Csak kérdezem, mert nézőként ez sem hihető könnyen el.
Aki kivitte a nyilvánosságba Gothár ügyét, szerintem azok már ne szóljanak bele, hogy foglalkozunk vele, mi vettünk rá jegyet. Mi tartjuk el az adónkból.
Hány kolléga nézte végig Gothár fogdosását, csak mert őt nem merte fogdosni? Listába szedhető, kinek nem mert nyúlkálni Gothár, mert az apja, férje, anyja neves színész. Ez volt a hallgatásuk oka?! Ha pedig neki nem mondhatták el az áldozatok, akkor annak ők is az okai.
Az társulati belügy, hogy Gothár szexuális kényszerítést követ el, de egy munkaügyi szituációt petícióban tudnak csak rendezni 10 év után a Vígszínházban?
Egy átlagos munkahelyre 100-500 pályázóval kell megküzdenünk, fél- vagy kétévente
Senki ne ámítsa magát, hogy egy színész ma sérülékenyebb, mint bármilyen más munkavállaló: nagyon sokan kényszerülnek munkahelyet váltani, egyikünknek sincs garantálva még 5 év sem egy munkahelyen, akár fél- vagy évente is váltunk munkahelyet, és nagyon sokan szabadúszóként dolgoznak a művészvilágban is. Én el tudok menni munkaügyi jogászhoz nemzetközi céggel szemben, akkor ugyanezt elvárom mástól is. Ha pedig nem megy, nem gond, de akkor ne terheljen senki a tétlenségével petíciókban.
Ha mi, nézők, munkát keresünk, ott sem vagyunk, és az önéletrajzunk 100-500 másik közé kerül be előválogatásra. Sok esetben 26 éves researcherek válogatják ki, megtippelve, mit tudhatunk 10-15-20 év szakmai tapasztalattal.
Az a színész, aki évekig hallgatott nem áldozatként, de szemtanúként, amikor 15 színházzal arrébb hallok pontos részleteket, hogy abuzál rendező fiatal színésznőket, az az ember nem szuverén, és hiteltelen.
Nagyon helyes, ha vezetői hatalommal visszaélőt le akarnak váltani. Viszont aki eddig csendben tűrt, nézzen bele a tükörbe, és kérjen elnézést a nézőktől, hogy míg munkatársait cserbenhagyta, nekünk akart hitelesen mondani valamit a világról a színpadon.
Megtűrt agresszorok, néma társulatok, eltaposásra nevelő színművészeti, évente egy alibi kiállás
Akik pedig más társulatokban mai napig tűrnek agresszorokat, pl aki szakmán belül jogdíjas produkciókat próbál ellopatni, sürgető körlevelet küld szét, mert Kossuth-díjat akar végre kapni, idegronccsá üvölti le mind a társulati, mind az irodai dolgozóikat, nézzenek ők is magukba: rendszerszintű a probléma. Konkrét társulatról írtam, személyes élmény, fogják tudni, kiről van szó.
Aki szeretne bepillantást nyerni abba, mi az alapállás színészeknél, művészeknél, miféle emberi megalázással élik túl már a színművészeti éveket is, ajánlom figyelmükbe az Osztálytalálkozó című dokumentumfilmet:
Kép: Osztálytalálkozó című dokumentumfilm
1995-ben 12 színésznövendék diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, közülük 11-en ismert művészek lettek. Róluk készített dokumentumfilmet a 12. növendék, Ujvári Csaba. Együtt sztorizik Anger Zsolt, Gregor Bernadett, Hajdu Steve, Kamarás Iván, Fekete Ernő, Keszég László, Kéri Kitty, Marozsán Erika, Német Mónika, Schell Judit és Széles Tamás.
Nem véletlen, hogy aki nem lett színész, ő már a filmben ezt el is mesélve diákéveiben pszichésen orvosi kezelésre szorult.
Szakmán kívüli civil szemmel pontosan nyomonkövethető a dokumentumfilmben, mennyire nem veszi tudomásul az agressziót jobban viselő fél, hogy a társai szenvednek. Vannak haszonélvezők, akik a túlélés érdekében azzal ámítják magukat, hogy minden rendben van azzal, amit velük művelnek.
Innen üzenem a 12 egykori diáknak: nincs rendjén, ez már a 90-es években is ismeretlen volt nem művészeti egyetemen, félelmetes, amiről beszámolnak a képzésük során, és viszolyogtató.
A dokumentumfilmben a visszaélésekre leginkább érzéketlen növendékek ma a legünepeltebb színészek, és főleg a fiúk. A legsérülékenyebbek között mai napig sokat támadott művész is van. A hallgatagok eltávolodtak a budapesti vagy magyar színházi világtól.
A honi színházi képzés arra predesztinál, tűrj, légy érzéketlen másokra, taposs el másokat, és fennmaradsz.
A megaláztatás egyébként nem egy esetben magánéletre is évekre kihathatott, a pszichés védelmi burkot nem csak színpadon, de azon kívül is szétverik az agresszor rendezők és tanárok.
Nagy kár, hogy nem egy külsős féllel, netán pszichológussal, jogásszal beszélgettek a filmben, aki ezzel szembesítette volna őket.
Eszenyi csak azt hozhatta ki magából, amit művelhettek vele is a Színművészetin, és ahogy bánhattak vele más rendezők: túl sok, és nagyon más példát nem láthatott maga előtt. Idomult női vezetőként abba a maszkulin művész világba, ami mára végtelenül hazug, agresszív és álszent lett kívülálló számára.
Nem kaphatna teljhatalmat az, aki emberek testével és lelkével dolgozik
Tornászedző, úszóedző, rendező, művészeti vezető: azok, akik emberek lemeztelenített testével és lelkével dolgoznak, a nemzetközi példa azt mutatja, vissza is élnek vele. A színházak élére produceri és humánpolitikai szemléletű embereket kellene kinevezni, akik szakpszichológusokkal látogatják rendszeresen a próbákat, a rendezők pedig maradjanak meg a művészeti vezető szintjén: aki emberi testekkel foglalkozik, ne kapjon teljhatalmat, és rendezői módszereire kapjon kötelező szakmai kontrollt.
Gyermekekkel, fiatalokkal foglalkozókat rendszeresen kellene ellenőrizni szúrópróbaszerűen, mit művelnek órákon. Ma egyetemeken rendszeresen kérnek be anonim tanári értékelést: a diák értékeli a tanárt. A Színművészetin nagyon rég be kéne vezetni, de külsős cég által.
Legyen szakmai főnöke a színi igazgatóknak, és az ne politikus legyen. Munkáltatói jogokkal rendező ne rendelkezzen. A jelenlegi struktúra végérvényesen megbukott.
Amennyiben Marton László mellett ki lehetett állni színházi eredményei kapcsán, én megköszönöm sokak nevében Eszenyi Enikő színházi rendezéseit, szerepeit, filmjeit: azon kevés nők közé tartozik, akik áttörhették a színházi élet tesztoszteron szagától bepárásodott Üvegplafont. Az árat csak nők fizetik meg.
Legyen neki is tanulság, milyen módszer nem vonzó nőtől sem. Vagy nőtől semmiképp, de férfinál elmegy.
Az erőszak férfi virtus, ők erre büszkék és kényesek. Nő ezt se vegye el tőlük.
Számomra a Vígszínház 10 év hallgatás vagy távozás után petíciózó színészei mind megbuktak. Emberileg.
Marton László, Gothár Péter és tettestársaik mai napig néma szemtanúi is.
Hogy a pályázat ilyen gerinctelen formává silányítva az ellenjelölteknek sem kedvezhetett, azzal küzdjenek meg ők.
Rudolf Péter egyike azok közül, aki még soha az életben emberi jogokért, színházi szakmáért nem állt ki. Ő sem. Nem fog kilógni a sorból.
Színházi rendezőként pedig lenne tucatjával versenyképes kihívója. Sok sikert.
A jövőre nézve ajánlom a jegyeket vásárló mezei nézők gyakorlatát: konstruktív munkahelyi légkör, érdekérvényesítés, felmondás, munkaügyi per. Ehhez nem az igazgató kell, ehhez a színészek kellenek. És van élet az ikonnak tartott, az igazgatói székébe beleszerelmesedett rendezők uralta színházakon túl is.
A koronavírus okozta sokhónapos kényszerszünetben javaslom, üzengetések, kommentszekciókban kritizálóknak beszólások és cikkek tiltása helyett egymással beszélgessenek, nyíltan. Néha egyik színház a másikkal is.
Színészek és rendezők helyett ügyeletben megszólaló szakmaközeliek figyelmébe: nem kell egyetértenünk.
Engedtessék meg, hogy a nézőknek különvéleménye legyen a szakmától. A jegyeket mi vesszük.
Ha a szakmai kiállás és nem kiállás csak ennyire silány formában megy, ami zsinórban folyik az utóbbi években színházi berkekben, akkor inkább vissza kell bújni az elefántcsonttoronyba, és összeszorított foggal, nem sikítva tovább tűrni.
Mi megvesszük a jegyeket, és megoldjuk közügyeinket a művészi szakma hiányában is. Eddig is nélkülük ment.
Eszes Beáta
Fotó: Eszenyi Enikő - RAS
