Minden, ami van, meg olyasmik is, amik nincsenek

NemGogol

NemGogol

Miért olyan ritka a kísértetjárás Norvégiában?

Fokozott pszichoaktivitás

2021. augusztus 18. - Toadwart66

 

fjord.jpg

A norvégiai Hjørund-fjord. A felvétel azt bizonyítja, Norvégiában nem nagyon vannak kísértetek, bár egyesek szkeptikusak ezzel kapcsolatban. Szerintük a képet manipulálták, mivel a fjord jobb oldali részét eltávolították a képről. Ez valóban okot adhat némi kétkedésre.

***

Molly Matzerath, ha valaki esetleg nem ismerné, ő volt az negyven év körüli, alacsony termetű, vörös hajú, kissé púpos, meghatározhatatlan korú hölgy, az új-mexikói Truth or Consequences városkából, aki egykor azt hiszem valahol talán a Cedar Streeten, esetleg a Maple Streeten éldegélt. Pontosan nem tudom. Soha életemben nem jártam arrafelé, ráadásul elég nehéz kiigazodni a környéken, mivel ebben a városrészben az összes utcát valamilyen fafajról nevezték el. Ennek oka talán valamiféle emberbaráti gesztus lehetett. Az ott lakókat így legalább emlékezteti valami arra, máshol valóban élnek fák, s nem csupán lehangoló bozótosok sínylődnek, versengve még lehangolóbb parlagos területekkel, amelyek oly sikeresen csúfítják el az amúgy is kopár tájat. Képzeljék el az alaszkai vadon szöges ellentétét és már tudják miről van szó. Por. Rengeteg por mindenfelé, megállíthatatlanul, sárgás, vöröses színben pompázva.

Molly – kinek kasub ősei állítólag valahonnan Gdansk, akkoriban éppen Danzig Szabad Város környékéről települtek át az Egyesült Államokba – egy idő óta rengeteget szenvedett a kísértetektől. Gyakran, teljesen váratlanul futott össze velük, ami miatt az asszony kezdetben nyugtalanná, majd melankolikussá vált. Molly megpróbálkozott pszichoterápiával küzdeni józan eszének visszaszerzéséért, miután azonban pszichológusáról – név szerint Dr. Karl Theodor Jaspersről – kiderült, 1963 óta ő valójában csupán a néhai Dr. Jasperst képviseli, azaz régi vágású kísértet, felhagyott ez irányú próbálkozásaival. Dr. Karl Theodor az ezoterikus praktizálással nem.

Molly földöntúli látomásai férje halála után kezdődtek.

Sigismund Matzerath 2008-ban Afganisztánban tartózkodott haditudósítóként. Élete itt ért véget egészen váratlanul. Halálát nem bombamerénylet vagy harci cselekmény okozta, hanem saját cipőfűzője.

Az eset Kabultól délre, Bini Sher-Afgánban történt, amely Új-Mexikóhoz hasonlóan szintén rengeteg porral rendelkezik, viszont a településről rendkívül szép kilátás nyílik a környező vidékre, mely kimondottan tágas. Az életkörülmények egészen elviselhetőek lennének az itt élők számára, ha mindenféle idegen népek, valamint hazai vallási fanatikusaik nem próbálnának rendszeresen igazságot szolgáltatni számukra, melynek eszközéül leggyakrabban katonai megszállásukat, sokszor kegyetlen lemészárlásukat tartják.

Matzerath-tól távol állt mindenféle nagyhatalmi törekvés, vallási fanatizmus, fosztogatás, szépen gondozott gyepfelületek öncélú rongálása. Ő mindössze át szeretett volna jutni egy számára ismeretlen utca túlsó oldalára, amelyről semmiképp sem állítható az, hogy alávaló, erőszakos cselekedet lett volna részéről.

Valahol az út közepén járhatott, amikor véletlenül rápillantott végzetes cipőfűzőjére. A bal oldali katasztrofális állapotban volt. Egy reménytelenül összegabalyodott csomóból aránytalanul hosszú szál lógott ki, fittyet hányva az esztétikára. Még a végén pofára fogok esni, gondolta Matzerath. Leguggolt, majd nekilátott a reparálásnak. Távolról egyre erősödő morajlást hallott, amelyhez haditudósítóként hozzászokott, így nem nagyon törődött vele. Figyelmét annyira lekötötte cipőpertlijének elkeseredett bogozgatása, hogy tulajdonképpen észre sem vette, amikor egy Humvee (HMMWV) nagy sebességgel áthajtott rajta, majd még egy, aztán még egy, és így tovább, szépen sorjában. Egy egész gépkocsioszlop robogott át Bini Sher-Afgánon, egyúttal szegény Matzerathon. Az első gépjárművet vezető Erwin „Doug McArthur” Fish főtörzsőrmester észrevette ugyan maga előtt az út közepén lévő furcsa formájú, terepszínű tárgyat, de fékezni már nem volt elég ideje. A Humvee menet közben könnyedén döccent egyet, Fish ettől hirtelen megijedt, de aztán megkönnyebbülten felsóhajtott, mivel az a valami nem robbant fel alatta.

Matzerath csupán annak köszönhette, hogy nem nyilvánították eltűnt személynek, mivel végzetes balesetének szemtanúja is akadt, Chris Lamb, brit haditudósító személyében, aki a tragikus eseményt jelentette az illetékes katonai parancsnokságon.

Az áldozat holttestét – cipőfűzőjével együtt – átszállították az Egyesült Államokba, ahol Truth or Consequences-ben, a Hot Springs temetőben helyezték végső nyugalomra.

Az eset, bár kétségtelenül tragikus, nélkülöz mindenféle misztikumot, furcsaságot, az összegabalyodott cipőfűzőt kivéve, amelyet a szokatlan állagú és formájú holttestet vizsgáló orvosszakértő csoportnak sem sikerült kibogoznia, ezért hosszas konzílium után úgy döntöttek, egyszerűen szétvágják. A cipővel kapcsolatban dr. Christopher Greifeneder, törvényszéki patológus meglehetősen ízléstelen, de gyakorlatias megjegyzést tett, miszerint: „Ez alapján legalább egyből tudjuk, melyik a páciens alsó része. Kezdjünk is hozzá.”

A megboldogult özvegyének a hadsereg magas összegű kártérítést fizetett. A biztosítótársaság, némi tradicionális huzavona után, végül odaítélte a baleset után Mollynak járó életbiztosítás összegét. Jogászaik azzal próbáltak meg kibújni a fizetési kötelezettség alól, szerintük Matzerath szándékosan térdelt le a gépkocsioszlop elé. Fish főtörzsőrmester azonban határozottan cáfolta ezt: „Nem kimondottan elénk térdelt le, hanem csak úgy hirtelen ott volt. Meg sajnos mi is.”

Férje elvesztése után Molly mély depresszióba esett, melyet orvosa PROZAC szelektív szerotonin visszavételt gátló antidepresszánssal próbált enyhíteni. Az özvegy egy ideig a gyógyszer mellékhatásával próbálta megmagyarázni ijesztő hallucinációit, melyek 2008 októberében törtek rá.

Az asszony korábban egyáltalán nem hitt a transzcendens jelenségekben, sőt nevetségesnek találta ezeket, így egészen váratlanul érte az első, hirtelen megjelenő túlvilági jelenés.

Egy kora délután, miután munka után hazaért – a Truth or Consequences Municipal Schoolban tanított történelmet, valamint pszichoaktív irodalmat (Ez a diszciplína olyan irodalmi alkotásokkal foglakozik, amelyek a központi idegrendszer működését befolyásolják. Egyes országokban jogilag szankcionálják ezen művek illegális használatát, illetve terjesztését.) –, szokása szerint maga elé nézett, pontosabban a semmibe révedt. A levegő hirtelen vibrálni kezdett előtte, kavargott, ide-oda imbolygott, majd felvette a néhai Matzerath elmosódott alakját. A kísérteties jelenség kékes fényben derengett, pont úgy nézett ki, mint egy jól sikerült, nyolcvanas évekbeli filmtrükk.

Molly ennek láttán megdermedt, részben azért, mivel halálra rémült, részben azért, mivel már eleve is mozdulatlan volt.

– Molly…, Molly… – szólalt meg a kísértet földöntúli hangon, valós idejű hangtorzítással. – Visszatértem hozzád.

– Remek – válaszolt az özvegy, miután magához tért. – Nem tehetted volna meg ezt kevésbé drámai módon. Mondjuk hagyhattál volna számomra egy üzenetet valahol, ahelyett, hogy látványosan foszforeszkálva, váratlanul beállítasz hozzám a temetésed után pár héttel. A hangoddal mi történt? Elég rondán hörögsz.

– Ne haragudj – szólalt meg erre Matzerath, végre a régi, megszokott hangján, s a kékes derengést, valamint az idegesítő vibrálást is abbahagyta. – Bizonyos előírásokat be kell tartanom. Protokollok, tradíciók, etikett, hatásvadászat, ilyesmik… Nincs még túl sok gyakorlatom a kísértésben. Őszintén sajnálom, ami velem történt. Tizenkét, több mint 4,5 tonnás Humvee gördült át rajtam, meg valami olyasmi, amiről fogalmam sincs, vajon mi lehetett, de félelmetesen nagy volt. Engem is nagyon megviselt az egész, főleg miután megláttam, milyen kevés maradt meg belőlem, annak nagy része is a saját ruházatom volt.

– Szörnyű, ami veled történt, Sigi! Ez annyira elkeserítő – felelte zokogva Molly.

– Történt, ami történt. Már nem tehetünk ellene semmit. Túl vagyok rajta, pontosabban túl vannak rajtam… Hagyjuk. Csupán azt szeretném kérni tőled, ezután mindig biztonságos helyen kösd be a cipőfűződet és őrizkedj a hirtelen felbukkanó katonai konvojoktól. Látod, én túlságosan könnyelműen viselkedtem, aminek következménye végzetesnek bizonyult számomra. Sajnos most mennem kell, bár fogalmam sincs miért. Adj enni a macskának! Nyávog.

A kísértet eltűnt, Molly maradt, majd megetette Lord Jim-et, az örökké éhes kandúrt.

Ez így, önmagában csupán amolyan sematikus, harmatgyenge kísértethistória lenne – amelyre H.P. Lovecraft teljes joggal legyinthetne megvetően –, ha Sigi nem felejtette volna el maga után bezárni Molly lelkét.

Nagyon leegyszerűsítve az történt, mélabús révedezése közben Molly spontán transzba esett, amitől véletlenül résnyire kinyílt a lelke. A néhai Sigismund Matzerath pont erre a pillanatra várt, gyorsan szélesre tárta ezt a transzcendens bejáratot, megjelent, röviden beszélt volt feleségével, majd eltűnt. Zavarában azonban elfelejtette becsukni maga után Mollyt, így a nő nyitva maradt, kiszolgáltatva őt mindenféle rendű és rangú bolyongó lélek számára. Azok pedig igencsak vad bolyongásba kezdtek.

Így kezdődött Molly kálváriája.

Gondoljanak csak bele a következőbe. Miközben csendes magányukban békésen pihennek otthon, hirtelen népes vendégsereg állít be önökhöz bejelentés nélkül, akik közül senkit sem ismernek, ráadásul hatalmas ricsajt csapnak maguk körül. Rendkívül idegesítő érzés. Ennél azonban jóval kellemetlenebb, ha valakinek a lakásán a XVII., XVIII. és XIX. római légió masírozik át, Publius Quinctilius Varus hadvezér vezetésével, oldalukon feldühödött germán törzsekkel. Elhunyt férje távozása után Mollyval pont ez történt. Nagyjából három órán át tartott a látványos katonai parádé, melyet időnként a germánok váratlan rajtaütései tettek változatosabbá.

A kísértetjárás Molly lelkén keresztül megszakítás nélkül folytatódott. Az özvegy kétségbeesésében úgy gondolta, esetleg megpróbálkozhatna elrejtőzni a WC-ben, az talán még nem változott kísértetjárta hellyé. Reményében keserűen csalatkozott. Mikor benyitott a mellékhelyiségbe, a kagylón éppen Simone de Beauvoir ücsörgött. A halott írónő elmélyülten olvasgatott egy könyvet, miközben bőszen dohányzott. Molly zavartan szólította meg:

– Bocsánat, asszonyom. Nem tudhattam, hogy foglalt. Mármint nem ön, hanem a WC. Tulajdonképpen egyedül élek, nem számítottam önre pont itt, sőt senkire.

Simone de Beauvoir fel sem nézett a könyvből, csupán cigarettájával intett, amely jelenthette akár azt is: „Jól van, Mókuska, semmi gond. Mindjárt végzek. Még egy fejezet.” Asztráltestek, vagy mik esetében ugyan nem beszélhetünk anyagcseréről, de egyes szakértők szerint könnyedén imitálhatják azt.

Molly megpróbált nyugovóra térni az ágyába, ezért óvatosan bebújt a paplana alá. Legnagyobb megdöbbenésére ott találta VIII. Henriket teljesen pucéran, aki ráadásul mániákusan zaklatta őt azzal, fiú utódokat akar tőle. A nő agyát elborította a düh. Dagadt, perverz, vén disznónak nevezte az angol uralkodót, aki emiatt felségsértéssel vádolta meg, majd azzal fenyegette, bezáratja a nőt a Londoni Towerba, csak előbb elszalad a kulcsokért. Molly elkeseredetten sóhajtott fel: „Ez meg ráadásul teljesen hülye is”.

Lánccsörgés, sikolyok, kaparászás, kopogtatás, recsegés innen, kiadós ropogás onnan, kinyíló, majd becsapódó ajtók, hirtelen elmozduló tárgyak, villódzó lámpák, nagy mennyiségű, nyúlós ektoplazma. Csupa kísérteties közhely borzolta Molly idegrendszerét.

Az özvegy lakásában itt-ott fehér elsőáldozási ruhácskákba öltöztetett, holtsápadt kislányok tűntek fel. Erősen kifestett szemmel, kifejezéstelenül meredtek a nőre, szájukból gyakran vér csordogált, majd hirtelen, gonosz nevetés kíséretében elrohantak. Mollyt különösen az zavarta velük kapcsolatban, hogy képtelen volt őket megkülönböztetni egymástól. Az egésznek nem volt semmi értelme. Molly a kísérteties jelenségek hatására pár hónapig még hajlamos volt pánikba esni, sikoltozni, de egy idő után mély apátiába süllyedt. Szép lassan vánszorgott a teljes idegösszeomlás felé. Már nem tudta lázba a hozni a levágott fejek, végtagok, kiontott zsigerek, zörgő csontvázak látványa, sőt még a Folies Bergère 1930-as évekbeli, erősen oszlásnak indult, de pompás előadást tartó tánckara sem. Kánkán közben vidáman libbentek a szoknyák, csak úgy repkedtek a lábak a levegőben, majd némi tétovázás után visszalépkedtek gazdáikhoz.

Amikor feltűnt egy könnyedén suhanó, szépséges hölgy, aki hirtelen félelmetes fúriává változott, aztán veszettül sikítozni kezdett, Molly mindössze megvonta a vállát, s kijelentette: „Gyermeteg lélek!” A jelenés erre nyomban elkotródott.

Guillaume Apollinaire több költeményében is foglakozott a szellemek eme furcsa világával, illetve bizarr szokásaikkal.

“Egy halott nő ült egy padon
Egy borbolyabokor alatt
És egy diákra hallgatott
Ki lábainál térden állt
S beszélt neki a kézfogóról”

Guillaume Apollinaire: A halottak háza, részlet, Vas István fordítása

A fenti idézet Apollinaire, Szeszek című gyűjteményéből való. Versesköteteiben nagyon sok hasznos információ található az elhunyt lelkekkel kapcsolatban, amelyekből az ez iránt érdeklődők bátran tájékozódhatnak. A fehér ruhás kislányok ténykedésére ő sem talált értelmes magyarázatot. Látomása szerint a gyerekek táncoltak és bodzafából készült sípot fújtak. Persze ez is több mint a semmi.

Intenzív kísértetjárás közepette képtelenség nyugodtan aludni, rendszeresen étkezni, mértékletes életet élni, sőt még az is nagy nehézségbe ütközik, hogy munkához fogjunk: műveljük kertünket. Molly szép lassan nekilátott szellemileg leépülni. A tanítást abbahagyta, keményen inni kezdett. Ha önök őszintén belegondolnak sanyarú helyzetébe, tehetett volna bármi mást ezen kívül a szegény pára? Ismerjék el. Ily módon semmiképpen sem beszélhetünk végső, de még csak átmeneti nyugalomról se.

Teljes mértékben érthető, hogy sokkoló élményei hatására gyakorlatias, felvilágosult természete ellenére az asszony irtózni kezdett a kísértetektől. Egyenesen gyűlölte őket, származzanak azok bár akármely korból, a világ bármely tájáról. Micsoda modortalan dolog más fürdőkádjában vérben ázni?

Mivel minden élő állandóan magával hordozza saját lelkét – kivéve, ha teljesen részeg –, Molly sehol sem szabadulhatott meg kísérteteitől. A bevásárlóközpontban, ahova rendszeresen járt, egy alkalommal döbbenten tapasztalta, amint a kegyetlenül részeg Bugyonnij marsall az 1. lovashadsereg élén épp mindent elsöprő lovasrohamot intéz a leárazott termékek pultja ellen. Ezt persze csak Molly láthatta tágra nyitott lelke jóvoltából. Arra viszont nincs ésszerű magyarázat, Szemjon Mihajlovics miként volt képes még holtában is teljesen lerészegedni. Az orosz kísértetek valahogy ennek is megtalálták a módját.

Szomszédai, rokonai, ismerősei észrevették Molly szellemi állapotának vészes romlását. Sajnálták, együtt éreztek vele, de legfőképpen rendkívül kíváncsiak voltak.

Egyikük, Kristina Rodriguez Salaverry meg is kérdezte, miben segíthetne a mentálisan apró darabokra hullott özvegyen.

– Legfőképpen nagy mennyiségű Hennessy konyak kedvező árú beszerzésében – válaszolta neki Molly lemondóan. – Erősen megcsappantak a készleteim.

– Molly, próbálj meg segítséget kérni egy szakembertől – válaszolta erre Kristina. – A májad már nem sokáig húzza, ha így folytatod. Emlékezz csak vissza szegény Matt Goldsteinre. Tudod, aki tavaly halt meg. Halálra itta magát szegény.

– Tudom – felelte Molly. – Két napja beszéltem vele. Üdvözöl.

– Ne viccelődj ezzel. Matt két napja is halott volt, és jó sokáig az is marad. Aggódom miattad. Most meg miért nézel olyan furcsán? Mi a fenét bámulsz mögöttem?

Salaverry hátranézett, de nem látott semmit. Molly azonban igen.

Adolf Hitler hibátlan orosz kiejtéssel éppen arról szónokolt Rettegett Ivánnak, miszerint a szláv népek születésüknél fogva jóval alsóbbrendűbbek az árja fajoknál, emiatt arra rendeltettek, egész életükben a germán népet szolgálják. A cár erre szintén ékes orosz nyelven rühes kutyának nevezte a Führert, majd rávetette magát, hogy megfojtsa, persze hasztalan. A kísérteteknek nincs fojtogatásra alkalmas testük, Hitler ráadásul már semmiképpen sem lehet halottabb annál, mint amennyire már halott volt.

– Hagyjuk ezt, Kristina – felelte Molly. – Ha most azt mondanám neked, két eszeveszett pszichopata üvöltözik egymással a hátad mögött valamilyen szláv nyelven, úgy vélem bolondnak néznél. Teljes joggal.

Közel fél év alatt Molly eljutott arra a felismerésre, épp ideje lenne sikeres öngyilkosságot végrehajtania. Kísértetként végre legalább kialudhatná magát, bár VIII. Henrik reprodukciós törekvéseitől tartott egy kicsit. Az uralkodó múltkori látványa rendkívül megrendítette őt. Ifj. Hans Holbein, udvari festő nem minden ok nélkül tagadta meg Tudor Henrik azon kérését, miszerint fessen róla fekvő aktot, amelyen őfelsége csupán egy rubintokkal ékesített hatalmas arany nyakláncot viselt volna, még hatalmasabb, enyhén kacér testén.

Molly úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha kereskedelmi mennyiségű altató segítségével próbál meg átlendülni a másvilágra. Ettől az ötletétől egészen felvidult.

Ekkor valaki kopogtatott nappalijának ajtaján. Nem, nem hangzott kísértetiesnek. Rendes, diszkrét kopogtatás volt. Olyan, amelyet az élők használnak, ha be szeretnének menni valahova látogatóba, van modoruk, meg egy zárt ajtó előttük. Molly ennek hallatán felfüggesztette lázas tervezgetését.

– Szabad! – szólalt meg fásultan.

Egy még nála is fásultabb, szürke öltönyös férfi lebegett át az ajtón. Elegáns Homburg kalapot viselt, kezében aktatáskát szorongatott.

– Elnézést, asszonyom. Remélem nem ijesztettem meg önt túlságosan. Amint látja, szellem vagyok – szólalt meg jámbor, szelíd hangon.

– Nem, nem. Már hozzászoktam az ilyesmikhez – felelte Molly. – Tudja, inkább attól féltem, talán egy hittérítő, esetleg egy biztosítási ügynök lesz az.

– 1977. december 19-éig valóban az voltam. Kettő az egyben kiszerelésben. Egy sikertelen hittérítési próbálkozásom során azonban hosszas szenvedések közepette elhunytam. Csúnya, rendkívül megalázó eset volt számomra, nem szívesen beszélnék róla, amennyiben lehetséges. A nevem Hickok, James Butler Hickok. Őfelsége biztosítási ügynöke. Elnézést kérek ezért az ostoba viccért, de ezt sohasem bírom kihagyni.

– Annyira azért nem rossz. Kérem, foglaljon helyet, vagy legalább próbáljon meg úgy tenni.

– Köszönöm – válaszolta Hickok, majd ülő helyzetben lebegni kezdett egy szék felett, úgy nagyjából négy-öt centiméterrel. Kalapját levette, amely szép lassan elliptikus pályára állt a csillár körül. – Örülök, hogy találkoztunk. Látom itt is nyüzsögnek az elsőáldozós leánykák. Sajnos, képtelen vagyok megkülönböztetni őket egymástól, ráadásul fogalmam sincs arról, mit akarnak.

– Valahogy én is így vagyok velük, gyanítom semmit – mosolyodott el Molly. – Megkérdezhetném, mi járatban van nálam, Mr. Hickok? Úgy vélem, nem kedvező konstrukciójú életbiztosítást kíván velem kötni.

– Nem, nem. Arról már rég leszoktam. Csak úgy erre jártam. Gondoltam benézek önhöz egy kis csevegésre. Ne vegye részemről tolakodásnak, de miért van teljesen nyitva?

– Micsoda? Mi van nyitva? – nézett körül Molly csodálkozva. – Talán az ablak?

– Nem, nem. Ön. Mármint a lelke. Tárva-nyitva van. Nem zavarja? Az jön be rajta, aki csak akar.

– Valóban? – csodálkozott el az asszony. – Akkor ezért van körülöttem állandóan annyi kísértet? Azt hittem csupán simán megbolondultam. Már éppen öngyilkos akartam lenni.

– Ugyan, ugyan, asszonyom. Ne is gondoljon ilyesmire. Bőven ráér még természetes úton elhalálozni. Nem olyan kiszámítható a halálon túli lét vagy nemlét, mint ahogyan azt sokan gondolják. Rengeteg egzisztencialista filozófus bonyolódott már bele ennek a témának a boncolgatásába, mégse jutottak vele sokra*. Ha ön történetesen majd meghal, lelke talán kísérteni fog, de senki sem tudja megmondani meddig. Pár napig? Egy évig? Évezredekig? Az idők végezetéig? Nincs rá pontos kalkuláció, csupán az addig-ameddig. Az is lehet, bájos lelke fogja magát, aztán elkezd különböző élőlények között vándorolni. Mondjuk egy halálára készülő keleti tűzhasú unkából átsuhan egy éppen megszületendő, majdani fogyóelektródás védőgázas ívhegesztő testébe. Ki tudja? Az is elképzelhető, egyszerűen eltűnik, azaz nem történik vele semmi. Ne siettesse a dolgokat. Maradjon életben, amíg csak tud. Persze azt jól teszi, ha minél előbb becsukja közben a lelkét.

– És azt hogyan kell? – kérdezte Molly érdeklődve. – Még arról sincs sejtésem, vajon mitől nyílt ki.

– Ön ezek szerint nem médium?

– Nem, nem, dehogy. Pszichoaktív irodalommal foglalkozom, de az valószínűleg nem számít.

– Nem. Azzal valóban nem számíthat semmi jóra. Ezek szerint valaki nyilván nyitva felejtette az ön lelkét. Udvariatlan magatartás. Mikor tapasztalta magán az első tüneteket?

– A halott férjem megjelenésekor, aki váratlan cipőfűző-szerencsétlenségben vesztette életét. Halála után meglátogatott. Aztán utána még jó sokan.

– Értem. Ön valami miatt véletlenül kinyílt. Talán túlságosan elbambult. Megesik az ilyesmi. Akkor valószínűleg férje volt az, aki nem csukta be önt maga után. Talán összevesztek, és így akarhatott bosszút állni?

– Nem, nem, dehogy. Biztos vagyok benne, Sigi nem készakarva hagyott nyitva. Úgy láttam, kissé zavarodott volt szegény. De talán ön bezárhatná a lelkemet. Nagyon sokat segítene vele rajtam.

– A legnagyobb örömmel tenném. Sajnos azonban egy nyitott lelket csupán az zárhat be, aki azt kinyitotta, illetve az, aki elsőként átjött azon. Ne keressen ebben semmi értelmet, asszonyom, nincs. A médiumok magukra tudják zárni a lelküket, de csak a sajátjukat. Próbáljon minél többet erőteljesen mélázgatni, az néha segít.

– Nincs annyi időm – felelte kétségbeesve Molly. – Az idegeim már nem bírják elviselni a holt lelkek örökös zaklatását. Kész, vége. Legyen hát meg a sors akarata:

„No jöjj, barátom. Látom, hogy szegény vagy.
Itt negyven arany: adj egy kortynyi mérget.
De oly ölőt, oly hirtelen-hatót,
Hogy szétnyilalljon tüstént minden érben,
Az életunt szörnyethaljon, ha issza,
S testéből úgy robbanjon el a lélek,
Olyan veszett sebesen, mint a lőpor
Lobban ki, tűzbe, gyilkos ágyucsőből.”

William Shakespeare, Romeo és Júlia, részlet, fordította: Kosztolányi Dezső

– Ezt rendkívül nagy átéléssel adta elő, asszonyom, de nyitott lélekkel ne nagyon idézgesse Shakespeare-t. A végén még megjelenik itt, aztán nekünk már nem nagyon lesz alkalmunk szóhoz jutni. Magához ragadja az összeset. Elég jól ismerem a fickót. Ne is foglalkozzon ezekkel a lélekrobbantó mérgekkel. Az élet nem csupán fekete és fehér, van mikor kimondottan átlátszó. Talán mégis csak tudok segíteni önnön. Mondja, kérem, asszonyom. Szereti ön a fjordokat?

– Valószínűleg, Mr. Hickok. Nem hiszem, hogy ennek bármi különösebb akadálya lenne. Ugyan még sohasem láttam egyet sem a valóságban, csak képeken, meg filmekben, de szépnek tűnnek. Ne vegye részemről akadékoskodásnak, de mi köze van a fjordoknak a lelkem nyitottságához?

– Megpróbálom elmagyarázni. Norvégiában rengeteg fjord található. Több mint száz. Gyönyörűek, hatalmasak, egészen lenyűgözőek. Élő állapotomban minden vágyam az volt, legalább egyet megcsodáljak közülük. Sajnos szerény ügynöki jutalékom nem engedte meg számomra, hogy akkoriban elutazzak Norvégiába. Kísértetként azonban már más volt a helyzet. Amint csak tehettem, rögtön megjelentem a Hjørund-fjordnál. Szavamra, mesés élmény volt. El is határoztam, az összes norvég fjordot végiglátogatom. Érdekesnek találtam azonban azt, bolyongásaim során Norvégiában egyetlen kísértettel sem találkoztam. Talán elriasztják őket a fjordok? – morfondíroztam magamban. Aztán rádöbbentem a valóságra. Éppen Romsdals környékén bolyongtam, amikor hirtelen jeges rémület lett úrrá rajtam. Utoljára talán akkor éreztem ilyesmit, miközben egy ebédlőasztallal halálra vertek hittérítés közben. Rettegtem, de nem tudtam mire vélni a dolgot. És akkor megpillantottam.

– Mit? – kérdezte Molly izgatottan. – Talán egy hatalmas, félelmetes szörnyeteget, egy olyan trollszerű izét? Esetleg egy ön felé száguldó ebédlőasztalt?

– Nem – válaszolta Hickock. – Egy olyan hörcsögszerű, szőrös kis állatkát. Teljesen ártalmatlannak tűnt. Vörösessárga bundáját fekete foltok tarkították. Akkor még fogalmam sem volt arról, vajon mi lehetett az. A lény hirtelen rám nézett kis fekete gombszemeivel, én meg ettől úgy pánikba estem, hogy pillanatok alatt Szicíliában találtam magam, mégpedig Montemaggiore Belsitóban a Ferramenta Favata barkácsbolt előtt, pedig nem szándékoztam semmit sem vásárolni náluk. Azóta sem mertem még csak a közelébe se merészkedni Norvégiának.

– És mi volt az a hörcsögszerű valami? Tengerimalac, vagy ilyesmi?

– Nem, nem. Magam is rendkívül kíváncsi voltam rá, de zoológiai ismereteim meglehetősen hiányosak. Ezért aztán megszálltam egy kiváló tudóst Berlinben, a Museum für Naturkunde-ben, aki napjainak legnagyobb részében rágcsálókkal foglalkozott. Ő egyből rá is jött arra, mi lehetett páni félelmem kiváltó oka. A Lemmus lemmus, azaz a norvégiai lemming. A kísértetek, démonok, dzsinnek legkiválóbb elűzője. Norvégiában jelenlétük miatt csak kezdők vagy nagyon hülyék próbálnak meg kísérteni. Kizárólag az élő állatkák vannak ránk hatással. A professzorral próbaként kirakattam magam elé egy kitömött példányt, de az égvilágon semmit sem éreztem, csupán a szokásos mélabút. Megszállás közben azt is megtudtam tőle, a Trondheim-fjord környékén ezrével nyüzsögnek ezen békés állatkák. Költözzön oda. Ott senki sem fogja kísérteni, bámennyire nyitott is az ön lelke. Ebben egészen biztos vagyok.

– Ez bizony remek, Mr. Hickock. Köszönöm a tanácsát. Norvégia kitűnő választásnak tűnik számomra. Van némi megtakarított pénzem, amit szerencsére még nem ittam el. Eladok mindent, aztán átköltözöm a fjordokhoz. Remélem ezek a flemmingek tényleg segítenek rajtam.

– Lemmingek, asszonyom, norvég lemmingek. Flemming híres német biológus volt, most pedig remek kísértet. Párszor elbeszélgettem vele a citogenetikáról, bár be kell vallanom, egy szót sem értettem abból, amit magyarázott. Herr Walther rendkívül nagylelkű férfiú. Átvitt értelemben persze, hiszen a léleknek nincs fizikai kiterjedése.

– Elnézést kérek öntől, Mr. Hickock. Nem volt szándékomban megsérteni a barátját, természetesen a kis lemmingeket sem. Ügyelni fogok rá, a továbbiakban nehogy összekeverjem a nevüket. Nagyon hálás vagyok azért, amiért segített rajtam.

– Semmi gond, asszonyom. Flemming, lemming. Könnyű összekeverni a kettőt egymással, ráadásul ez ostoba szóviccek gyártására ad alkalmat infantilis alakok számára. Öröm volt önnel társalogni. A legtöbb nyitott lélekkel rendelkező személy pánikba esik, sikítozva rohangálni kezd amint megpillant, majd legtöbbször különböző tárgyakat hajigálnak felém, pedig szavamra, semmi okuk sincs a félelemre. Én mindössze vágyom az élők társaságát. Manapság oly kevés a nyitott személyiség. Szívesen segítettem önnek. Élvezze csak nyugodtan a fjordok megnyugtató, szemet gyönyörködtető látványát. Minél többet keressen fel közülük, amíg csak módjában áll. Talán még találkozunk egymással, ha majd esetleg kísérteni kezd.

– Biztos vagyok benne, Mr. Hickock. Kimondottan örülök, hogy megismerhettem önt. A kalapját nehogy itt felejtse. Úgy látom, kezd már fáradni szegény. Egyre lassabban kering.

– Ó, igen. Köszönöm. Minden jót kívánok önnek, Molly. Adjon enni a macskának. Nyávog.

Hickock intett egyet, kalapja erre lágyan landolt a fején, ezek után a férfi a nappali falán keresztül távozott.

Az ügynök, a hittérítő és az áldozat látogatása utána az asszonyt egészen magával ragadta a létezés, illetve nem létezés kérdése. Kedvet kapott az ontológiához, mely tudomány régóta próbálta már az „ez van” kifejezés értelmét megfejteni, illetve kicsit feldobni valamivel. Molly-t néha már nem is foglalkoztatták a körülötte tobzódó kísértetek. Egyes túlságosan érzékeny lelkek meg is nehezteltek rá emiatt. A halott kislányok gyakran durcás képet vágtak, keresztbe fonták karjukat, toppantottak egyet fehér cipőcskéjükkel, majd egyszerűen hátat fordítottak neki. Mivel régi szokásuktól eltérően nem futottak el, hirtelen rengeteg lett belőlük körülötte.

Molly a könyvtárból kikölcsönözte Martin Heidegger Lét és idő című művét. Egészen elképesztette őt annak monumentális mérete. Súlyából úgy ítélte meg, szorult helyzetben akár önvédelmi fegyverként is kiválóan használható ez a kötet, főleg annak keménytáblás díszkiadása. Lelkesen nekilátott az olvasásának, de úgy ötven oldal után még mindig képtelen volt eldönteni azt, a könyv vajon milyen nyelven íródott és ki lehet a főhős. Kénytelen volt feladni ádáz küzdelmét a lét tudományos megismerésével, majd oly sokakhoz hasonlóan tudatlanul folytatni saját létezését, ami esetében nem volt könnyű. A szellemek nem tisztelik sem a bezárt ajtókat, sem az intim szférát. Az asszony magányra, valamint nyugalomra vágyott, az örökké durcás kislányokból pedig egy életre elege lett. Norvégia Truth or Consequencesből nézve a szabadság földjének tűnt számára.

Ehhez azonban pénzre volt szüksége. Nagyon sok pénzre. Molly a Raptor és társa ügyvédi irodát bízta meg zilált anyagi ügyeinek rendbehozatalával. Raptorék bőszen neki is láttak kliensük gondos kifosztásának. Felbecsültek, felforgattak mindent, amiről úgy vélték anyagi hasznot hozhat számukra. Az özvegy háza nem sok értéket képviselt, még akkor sem, ha beleszámították a berendezési tárgyakat. Legnagyobb bánatukra értékpapírokat sem találtak. Nekiláttak tehát felbontani az asszony leveleit, amiből rengeteg halmozódott fel Molly mély depressziója következtében. Nagy részük gyors meggazdagodási lehetőségeket, mások remek akciókat kínáltak. A még beváltható kuponok az ügyvédi iroda birtokába kerültek. Egy szerény, jellegtelen borítékban azonban váratlan dologra bukkantak. Az irat szerint a jól jövedelmező, népszerű „Sumér áruk” üzletláncot, a tulajdonos, név szerint Walter von Tripp halála esetén az az egyetlen olyan élő rokona örökli, aki még nem gyűlölte meg őt tiszta szívéből. Mivel Molly Matzerath-nak fogalma sem volt von Tripp létezéséről, ráadásul azt sem tudta, a férfi női ágon a tulajdon bátyja volt, így sohasem került vele konfliktusba. A levélből kiderült, az említett haláleset már bekövetkezett. Az azonban nem, hogy von Tripp halála után lélekvándorlásba kezdett, jelenleg valahol Afrikában tartózkodott, mint szépreményű dögkeselyűfióka. A Raptorok megpróbálták ugyan saját nevükre íratni az egész vállalkozást, de dr. Isaac Guzman közjegyző felvilágosította őket arról, törekvésük törvénybe ütközik, majd gondosan átadta a társaságot a hatóságoknak, Molly pedig meggazdagodott. Így már minden akadály elhárult az elől, hogy Norvégiába költözve végre nyugalomra leljen.

Az özvegy a Trøndelag megyei Stjørdalba költözött, maga sem tudta megmondani miért pont oda. A lelkén keresztül folyó kísértetjárás azonban rendkívül megviselte őt, maradandó mentális károsodást okozva. Norvégiában emiatt a szellemektől igen, jól fejlett alkoholizmusától már nem tudott megszabadulni. Rászokott az ötszörös lepárlású Vikingfjord vodkára, melynek előállításához a Jostedalsbreen gleccserből származó kristálytiszta vizet használták fel szorgos, szeszfőző kezek. A nemes párlat ízesítésével nem sokat bíbelődtek, viszont a késztermék 37,5 %-os alkoholtartalommal bírt, azaz rendkívül hatékony volt.

Az asszony ezenkívül súlyosan függővé vált pszichoaktív irodalomtól. Olyasmi történt vele, mint azokkal az orvosokkal, akik rászoktak valamilyen drogra. Tudták, milyen veszélyekkel jár szenvedélyük, de egy idő után már képtelenek voltak leállni vele.

Molly jól ismerte a pszichoaktív irodalmat, így nem okozott számára különösebb gondot napi adagjának beszerzése. Egyre nagyobb mennyiségben olvasta Charles Baudelaire, Edgar Allan Poe, Arthur Rimbaud, Paul Verlaine, Stéphane Mallarmé, Gustave Flaubert, George Byron és más veszélyes irodalomi dílerek műveit. Szerencsétlen nő reménytelenül a pszichoaktív regények, költemények rabjává vált. Deviáns viselkedését a külvilág elől is képtelen volt elrejteni. Egy rendőrségi razzia során megtalálták nála a Romlás virágai című kötetet, melynek néhány versét a korabeli hatóságok is betiltották, mivel erősen rombolták az akkori közerkölcsöt, amely eleve velejéig romlott volt. Molly kénytelen volt egy éjszakát a stjørdali rendőrkapitányságon tölteni. Csak másnap sikerült tisztáznia magát az ellene felhozott vádak alól. Bebizonyosodott, valóban pszichoaktív irodalommal foglalkozik, így törvényesen volt nála szokatlanul nagy mennyiségű vers, valamint megállapították róla, soha nem állított elő kereskedelmi célból pszichoaktív irodalmi műveket.

Állapota gyorsan romlott, már szinte csak olvasni járt belé a lélek. 2013. június 23-án, kora reggel egy kutyáját sétáltató fiatal pár talált rá az eszméletlen asszonyra a Paviljong park egyik padján. Mellette kinyitva ott hevert Arthur Rimbaud válogatott verseinek egyik kiadása. A fiatal férfi ennek láttán rémülten hívta fel a stjørdali mentőszolgálatot, akik negyedórán belül ott is teremtek.

– Jó napot! Dr. Petter Breistøl vagyok. Köszönöm, hogy értesítettek minket – szólalt meg az esetkocsiból kiugró mentőorvos. – Átvesszük a beteget. Kérem, húzódjanak hátrébb. A rendőrség kiérkezését mindenképpen várják meg, szükség lesz az adataikra és a vallomásukra. A beteget nem mozdították el?

– Nem – válaszolta a fiatalember. – Csupán a könyvét néztem meg, de nem olvastam bele.

– Jól tette – mondta dr. Breistøl. – Jens, próbáljuk meg eszméletre téríteni. Hozza ide kérem a mentőládát. Nem, ne azt. Az benzineskanna. A másikat.

Jens Egil Evensen a magas, szőke, fiatal mentőápoló lelkes volt, de még nem sok gyakorlattal rendelkezett, emiatt rettenetesen izgult. Sietve odavitte a ládát a mentőorvosnak.

Breistøl gyorsan megvizsgálta a beteget.

– Életben van, de nagyon gyenge a pulzusa. Jens, hajítsa ide azt az átkozott könyvet, ami így kikészítette szegényt. – Miután Evensen odadobta neki azt, Breistøl óvatosan belelapozott. – Amerikai kiadás. Angol nyelvű ellenszövegre lesz szükségünk. Jens önnek elég jó a kiejtése. Elsőként próbáljuk meg politikai beszédekkel magához téríteni. Azokat a zöld irattartóban találja.

Jens gyorsan kikeresett egy steril beszédet.

– Mi van benne? – kérdezte tőle az orvos.

– Egy pillanat! Nézem. „Állítsuk meg az inflációt most!”, Gerald Ford, amerikai elnök 1974. október 8-án a Kongresszus két házának együttes ülésén elhangzott beszéde.

– Az pont jó lesz ide. Tépje fel és kezdje el lassan, tagoltan olvasni. Ne hadarjon. Óvatosan kell adagolnunk.

Jens olvasni kezdett.

– Gyerünk, gyerünk! – sürgette közben Breistøl Mollyt. – Térjen már magához, az isten szerelmére!

Jens folyamatosan szónokolt az infláció visszaszorításának jelentőségéről. Remek beszédet tartott, de Ford elnökhöz hasonlóan sikertelenül. Semmi hatása nem volt. Sem az elnöknek a Kongresszusra, sem a mentőápolónak Mollyra.

– Reménytelen – sóhajtott fel a mentőorvos. – Szóljon Håvardnak. Hozzák a hordágyat, be kell emelnünk a pácienst a kocsiba. Ott rá tudom őt kötni a műszerekre.

A mentőápoló és Håvard Johansen, a sofőr betolták a mentőkocsiba az öntudatlan asszonyt. Breistøl és Evensen gyorsan felcsatolták rá az érzékelőket. Molly a lét és a nemlét határán egyensúlyozott. EKG-ja siralmas látványt nyújtott.

– Valami hatásosabbat kell felolvasnunk neki. Rimbaud-val alaposan kiütötte magát – mormogta Breistøl. – Jens, keressen a piros ládában valamit Stephenie Meyertől. Remek, modern készítményei vannak. Éveken át kísérletezett olyan művekkel, amelyek egymással összefüggő mondatokból állnak, de semmilyen maradandó változást nem okoznak az emberi agyban.

Jens elsápadt.

– Dr. Breistøl. Én még soha nem használtam élesben Stephenie Meyert.

– Ne essen pánikba! Adja ide azt a törülközőt! Nyugi, majd én mondom, mit csináljon. Először szép óvatosan beadunk neki egy oldalt. Hozza már azt az Újholdat, vagy hogy fenébe hívják!

Jens kivette a csomagolásból az Újhold angol nyelvű kiadását. Remegő kézzel lapozgatni kezdte.

– A negyedik fejezet jó lesz?

– Jó lesz, az istenit neki, csak kezdje már el végre. Szép lassan, nyugodtan olvassa. Ne kapkodjon, és ne hagyjon ki sorokat.

Jens nekilátott a negyedik fejezet felolvasásának. Az oldal felénél járhatott, mikor Molly szeme megrebbent.

– Úgy néz ki, ez hat rá – szólalt meg csendesen Breistøl. – A pulzusa gyorsul, a vérnyomása szépen emelkedik. Olvasson tovább, de óvatosan. Ha túl gyorsan olvas, abba a páciens könnyen belehalhat. Szép lassan, nyugodtan. Ez az. Kezd már magához térni. Ha szólok, óvatosan húzza ki… Ja, nem. Rosszul fogalmaztam. Ha szólok, szép lassan, fokozatosan hagyja abba az olvasást. Amúgy ki a fene az a Bella?

– Fogalmam sincs, doktor úr, ide van írva. Valószínűleg a főhős, mivel elég gyakran szerepel a neve.

Jens szótagolva folytatta az olvasást, mintegy cseppenként adagolva azt.

– Oké. Így jó lesz, Jens. Úgy látom a beteg kezd magához térni. Most már csak stabilizálnunk kell az állapotát. Szépen be is fejezheti. Ekkora mennyiség valószínűleg elég lesz.

Molly kinyitotta a szemét. Bágyadtan nézett körül.

– Hol vagyok és kik maguk? – kérdezte.

– Nyugodjon meg asszonyom. Semmi baj. Dr. Petter Breistøl, mentőorvos vagyok. Emlékszik a nevére?

– Persze. Mary Matzareth vagyok, de a legtöbben csak Molly-nak becéznek. Mi történt velem? Önök élnek?

– Még igen. Sőt ön is – felelte Breistøl. – Ne aggódjon, Molly. Már túl van a nehezén. Elvisszük az Oslói Központi Irodalmi Rehabilitációs Intézetbe, ott majd szépen rendbehozzák az elméjét friss bulvárhírekkel, meg trendi regényekkel. Túlolvasta magát Rimbaud-val.

– Arthur Rimbaud? – kérdezte Molly elrévedve. – Őt ismerem. Költő és kalandor. Ezt ő írta:

„Zöld, keskeny szakadék, mélyén patak dorombol,
És eszelősen minden füszálat teletűz
Ezüst rongydarabokkal, mig a kevély oromról
A nap süt: a kis völgyben pezseg az enyhe tűz.”[5]

– Ne folytassa asszonyom, ne tegye, bele fog halni! Jens, kezdje el olvasni az Újholdat vagy az Alkonyatot! Tőlem lehet bármilyen égitest napkeltétől napnyugtáig, akár még az Uzsonnaidő is. Mindegy honnan kezdi. Két oldalt, hangosan.

Jens ordítva olvasni kezdte a Napfogyatkozást. Molly azonban folytatta:

„Egy ifjú katona, nyílt szájjal és fedetlen
Fővel, mig nyaka fürdik kék vadparaj hüsén,
Alszik, hanyatt a füben, s arany felhő lebeg fenn,
S ő zöld ágyán oly halvány, pedig zuhog a fény!”

Dr. Breistøl próbálta leállítani Mollyt, de nem sikerült neki.

– A szentségit, Jens! Valahogy ordítsa túl ezt a Rimbaud-t. Szegény nő már képtelen magától leállni.

„Lába a sásszirom közt, alszik, s derűs az ajka,
Mint beteg gyermeké, s álom mosolyog rajta -,
Óh, Természet! melengesd szegény fázó fiút!”

Jens Egil Evensen kétségbeesetten harsogta Bella Swan kalandos históriáját. Úgy üvöltött, mint Adolf Hitler Nürnbergben a Birodalmi Pártnapokon.

Molly egyre erőtlenebbül szavalta:

„- És száll az édes illat, s cimpája fel nem érez,
Süt rá a nap, s keze csöndben hajol szivéhez,
Alszik. - S jobb oldalán két kármin szélü lyuk...”

Arthur Rimbaud, A völgy alvója (Tóth Árpád fordítása)

A nő elhallgatott. Az EKG-ból folyamatos sípolás hallatszott. Dr. Breistøl lemondóan legyintett.

– Hagyja abba, Jens. Rajta már nagy dózisban adagolt Paulo Coelho idézetek sem segíthetnek. Elveszítettük. Ezek az átkozott szimbolisták már megint felülkerekedtek a lélekgyógyászaton. Uraim, pakoljunk.

***

Ja, meg még ez is itt van:

*„Ontológiainak lenni itt még nem jelenti azt, hogy kialakítottunk egy ontológiát. Ha tehát az ontológia megnevezést a létező létére irányuló explicit teoretikus kérdezés számára tartjuk fenn, akkor a jelenvalólét jelzett ontologikus voltát preontologikusnak kell neveznünk. De ez nem azt jelenti, hogy egyszerűen ontikusan-létezik [ontisch-seiend], hanem hogy a létmegértés módján létezik [seiend].” (Martin Heidegger: Lét és idő) No, ezzel a fejtegetéssel kezdjenek valamit, ha úgy istenigazából létezni szeretnének!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://nemgogol.blog.hu/api/trackback/id/tr5116663482

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Cpt. Flint 2021.08.19. 10:21:02

Oké, nem vagyok elég nemtudommi, hogy végigolvassam, kb. 1/4-énél elfáradtam... de a pertli nem partedli, ne keverjük, légyszi! ("Figyelmét annyira lekötötte partedlijének elkeseredett bogozgatása")

Toadwart66 2021.08.19. 10:31:34

@Cpt. Flint: Köszi a korrektúrát. Igaz. A partedli az, amit leeszünk, ha van olyanunk. Sajnálom, hogy csak a negyedéig jutottál el, a vége igazán remek.

Cpt. Flint 2021.08.19. 13:02:26

@Toadwart66: tekintettel a végtelenül udvarias válaszodra, végigolvastam. sajnos én nem vagyok ennyire udvarias, meg szerintem az udvariaskodás nem is tesz jót egy írónak... szóval: Én eléggé szeretem a tárcanovellákat (is), de (az én egyáltalán nem mértékadó véleményem szerint) ez túl van írva. A vége tényleg jó, de ahhoz a közepe (sőt, az eleje is) totál felesleges. Igazából a kísértetes és a pszichoaktív irodalmi résznek szinte semmi köze egymáshoz, és így a kísértetesnek nincs igazán jó lezárása. Persze tudom, hogy az élet így működik. A tárcanovella viszont sztem nem.
A kísértetes részből így végül egy kis hangulatfestésen, pár poénon túl nem jött ki semmi. Az irodalmi túladagolás viszont kedves és szellemes, bár emlékeim szerint nem teljesen eredeti ötlet. Csak az a rész meg már rövid.
Tudom, egy akárki vagyok a netről, szóval nemigen számít, mit írok, de azért köszönöm a lehetőséget. :D

Toadwart66 2021.08.19. 13:19:48

@Cpt. Flint: Köszi a kritikát + a türelmet. Mentségemül szolgáljon, nem gondoltam, hogy kikerül. Nekem nagyon is számít az, hogy írtál, főleg teljesen korrekt módon. Már megérte!
süti beállítások módosítása