Jan Matejko - Udvari bolond

Vajon hajlandóak vagyunk-e végre komolyan venni a magyarságunkat, vagy tovább folytatjuk a vele való hülyéskedést?

A rendkívül népszerű és szórakoztató, egymás iránti össznépi acsarkodással szép lassan elértük, hogy Magyarország teljes lakossága így, vagy úgy, de valamiképpen hazaárulóvá vált. Aki magyar manapság hazát árul.

Kissé nevetséges ez az egész hercehurca, mivel a nagy igyekezet ellenére, eladni eddig még senkinek sem sikerült. Valahogy pang az üzlet, nem nagyon megy ez a bolt, pedig pompás kis reklámkampányt folytattunk az utóbbi időben.

Talán célszerűbb lenne, ha a haza értékesítése helyett egy kicsit megvizsgálnánk inkább azt, hogy a hazát kik és mire használták fel.

Egymás szidalmazása kétségtelenül nagyon kellemes és mókás tevékenység, de függőséget okoz és nagyon sokba kerül. A menekültek ügyében úgy egymásnak estünk, mi a magyarok, mintha ennek az egész válságnak az lenne a célja, hogy az ellentétes véleményen lévőket kedvünkre szidalmazhassuk. Nem mondom, ez elég szórakoztató tevékenység, na de ennyire?

Miközben mi egymással békésen óbégattunk, addig a magyar kormány nagyon ügyesen és szemfülesen kihasználta ezt a gyengeségünket, és nekilátott a haza nagyon jövedelmező szétosztogatásának. Ki tudna itt rendesen hazát árulni, mikor az részben már Mészáros Lőrinc és más, arra feljogosított honfitársaink kezében van. Ők ugyan nem fogják azt visszaadni nekünk, hogy kereskedjünk vele a belátásunk szerint. A haza nem lehet ellenzékben, sőt Amerikába se lehet kivinni. Annak azonban semmi akadálya, hogy szép lassan magántulajdonba kerüljön. Néhány céget mostanában váratlan öröm, áldás és hatalmas szerencse ért.

Valamilyen módon végre konszenzusra kellene jutnunk ebben a nemzet és magyarság ügyben, mielőtt még véletlenül ki nem robbantunk egy igazi polgárháborút. Szavakkal már régóta elszántan küzdünk egymással. Azt, hogy ki kezdte el ezt a verbális csetepatét, azt most hagyjuk, mert ez is csak vitára adna okot. Zajlik és kész. Néhány fundamentalista kamikazén és a kedvezményezettek szűk körén kívül, senki sem gondolhatja komolyan azt, hogy ez az ország érdekeit szolgálja.

Próbáljunk meg végre elszakadni a Fekete György-féle állami ideológusok magyarság értelmezésétől, mert ennyi erővel egy Tyrannosaurus rexet is megkérdezhettünk volna az aszteroidák csodás világáról és azoknak az egészségükre gyakorolt pozitív hatásairól. Pont ezeknek a dinoszauruszoknak az eszméit, kisstílű XX. századi megalkuvásait, XIX. századi nemzet-felfogását kellene lecserélnünk valami gyakorlatiasabbra, ami verekedésen kívül másra is használható.

Nem arról van szó, hogy szerkesszünk egy telepatikus úton működő magyarság kiszámító gépet, amely aztán kéttizedes pontossággal kiszámolja a vizsgált célszemély magyarság-százalékát és javaslatokat tesz arra, hogy miként lehetne azt növelni úgy, hogy a páciens közben lehetőleg életben is maradjon.

Aki azt mondja magáról, hogy magyar, az az. Ez nagyjából elég is. Minek állítaná egy kecsua indián magáról azt a többieknek, hogy ő márpedig magyar? Felvágásból?

Aki magyar, az beszél magyarul, itt lakik, vagy lakott. Magyarként, vannak közös emlékeink, ismerünk egy csomó ételt, ismerjük a híres magyar művészeket, tudósokat, történelmi személyiségeket és még azt azt is tudjuk, hogy mit művelt Mátyás király Gömörben. Ez utóbbiról egy külföldinek fogalma sincs. Annyit tud talán, hogy magyar király volt és küzdött a törökkel.

Apró kis hiedelmeink, emlékeink, a szüleink elbeszélései tesznek minket magyarrá, nem az hogy piros-fehér-zöld zászlóval rohangálunk mindenfelé. Ha valakinek ehhez van kedve, természetesen nyugodtan csinálhatja, nem lesz attól ő se rosszabb, se jobb.

Ha komolyan vennénk a nemzet fogalmát és nem csak szobadísznek használnánk, akkor a miniszterelnök úrnak ez lett volna a búcsúbeszéde:

„Magyarországnak az a történelmi adottsága, hogy együtt él néhány százezer romával. Ezt valakik, valahol, valamikor eldöntötték. Ezt mi megörököltük, ez a mi helyzetünk. Ez egy adottság. Ezt senki nem kifogásolhatja, se így, se úgy. Nekünk kell ezzel együtt élnünk. De mi nem támasztjuk senki felé azt az igényt, nyugati irányba különösen nem, hogy ők is éljenek együtt egy nagyszámú roma kisebbséggel. Sőt, amikor az a roma kisebbség egy része Kanada felé megy, akkor inkább azt akarjuk világossá tenni, hogy szeretnénk, ha maradnának, és rendeznénk a velük való együttélés nagy kérdéseit, hogy maradhassanak"

Rendkívül alattomos mondatok és jellemzően nagyon kétértelműek. Mindeki azt olvas ki belőlük, amit csak akar. A cigányok a XV. században vándoroltak be Európába, és nem a nagyhatalmak, vagy a kínai császár döntött erről. Ma úgy 2,5 millió a lélekszámuk Európában, ebből kb. 800.000 él Magyarországon. A magyarországi cigányságnak nem identitásproblémái, hanem nagy részüknek anyagi gondjaik vannak. A magyarságukat megkérdőjelezni nem tisztességes, bár sajnos nagyon sok embernek a kedvére való ez. Az, hogy nem akarnak integrálódni nem igaz, mivel 1989 előtt jobb életkörülmények között éltek. 26 év után nem az a gond, hogy nem zárkóztak fel, hanem az, hogy iszonyatosan leszakadtak. A miniszterelnök úr baljós kifejezése, az „hogy maradhassanak”, számomra elég ijesztő. Olyan, mint egy zsarolás.

„Mondhatta volna szebben, kis lovag,
Más-más hangnemből... Így ni, hallja csak:”

A fent említett magyar állampolgárok, nincsenek is egyedül, mivel ma Magyarországon, titokban ugyan, de nagyjából 4 millió honfitársunk küszködik anyagi okokból a NER-be való beilleszkedési nehézséggel. Ez  bizony egyre nehezebben megy nekik. Ennek a rétegnek az etnikai összetételéről nem találtam adatokat. Hivatalosan nem is szegények. Ilyen nagyszámú ember nem etnikai problémát, hanem egy 26 év óta fennálló rendszerhibát jelez. A szegénységet nem örököltük, hanem szépen legyártottuk.

600.000 ember külföldre ment megélhetési okokból. Ők is magyarok.

A nemzet fogalmának tisztázása miatt el kell végre azt is ismernünk, hogy mind a koncentrációs táborokban, mind a Don-kanyarban magyarok haltak meg. Azt is ki kell mondanunk, hogy magyarok fosztottak meg magyarokat az állampolgárságuktól, a tulajdonuktól, a jogaiktól. a magyarságuktól, az emberi méltóságuktól és végül az életüktől. Az hogy a zsidóság és a cigányság esetében mindezt a gyalázatot a származásuk miatt művelték velük, az persze súlyosbítja a tettesek bűneit, pont azért, mert úgy gondolták, hogy ezzel felmentést kaptak. Nem vállaltak semmiféle felelősséget.

A Don-kanyarba is magyarok küldtek ki értelmetlenül meghalni magyarokat. Ezen halottak esetén nem beszélhetünk hősökről, csak áldozatokról. Szép dolog a hagyományok őrzése, de nem sok köze van a doni katasztrófa emlékéhez. Az igazi hagyományt a tetvek, a mocsok, a bűz, a vér, az éhség, a fagyhalál, a szétszaggatott testrészek, a kegyetlenség, a tüzérségi támadások, a Sztálin-orgonák, az orosz gyalogság rohamai, a félelem, az őrület, a rettegés testesíti meg. Nem zászlóval a kézben, elszánt arccal haltak meg ott az emberek, mint a világháborús emlékműveken, hanem nyomorultul elpusztultak.

Teljesen mindegy, hogy származására nézve szlovák, román, szerb, horvát, zsidó, cigány volt az illető. Magyarok voltak, akik mások gátlástalansága, ostobasága, irigysége, rosszindulata, gyávasága miatt haltak meg. A halottakat már nem nagyon foglalkoztatja a családfájuk.

Sajnos ma megint nagyon sokan elkezdték elővenni a magyarság mérő készüléküket és annak segítségével kategorizálják, saccolgatják a magyar állampolgárokat. Itt kezdődik az igazi árulás. A hazát nem lehet elárulni mivel az egy elvont fogalom. Egy adott hazában élő embereket azonban igen. Feljelenteni, gyalázni, megfélemlíteni, bántalmazni, kirekeszteni, megölni bárkit lehet. Ezek nem elvont fogalmak, nem "ballib" sirámok, hanem konkrét cselekedetek.

Ha beletörődünk abba, hogy az "egyenlőbbek" a magyar nemzetre hivatkozva hülyét csináljanak belőlünk, és marad ez a vad harci szellem, azzal elérhetjük azt, hogy egyre több szegény magyar honfitársunkat kell eltüntetni a statisztikából. A nemzeti büszkeségünk ez esetben azonban nem más, mint szimpla ostobaság.

Tehetség az isten háta mögül

„Nem számít, ha valaki nem tud kottát olvasni, soha nem tanult szolfézst, ha kellő érzékenységgel nyúl az ütött-kopott hangszeréhez – ezt vallja Snétberger Ferenc gitárművész, amikor hátrányos helyzetű, jórészt roma fiatalokat felvételiztet a róla elnevezett felsőörsi zenei tehetségképző központba.

A roma származású, Liszt-díjas gitárművész szakmai irányításával működő, nyaranta hathetes, majd az őszi és tavaszi időszakban három-három hetes kurzusokat meghirdető felsőörsi zenei tehetségközpont 2011-től évente 60 tehetséges 12–20 éves roma fiatalnak nyújt lehetőséget tehetségük kibontakoztatására. Az intézmény korszerű épületegyüttese a korábbi felsőörsi diáktábor területén kapott helyet. A beruházást a Norvég Finanszírozási Mechanizmus 2,7 millió euróval, a magyar állam 0,5 millió euróval támogatta, a Nyílt Társadalom Intézet (OSI) és az Európai Szociális Alap pedig jelentős anyagi és szakmai segítséget nyújt a központ működéséhez.

Az alapítás óta eltelt négy évben számos tehetséget „kineveltek”, sokakat felvettek itthoni vagy külhoni zeneművészeti főiskolák, egyetemek dzsessz tanszakaira, vagy profi zenekarokban kaptak munkát – mondja Snétberger Ferenc. Hozzáteszi: nem a televíziós tehetségkutatók csillogását, hanem az elmélyült munka világát kínálják tanítványaiknak. Aki nem járt szolfézsra, nem tud kottát olvasni, azt megtanítják rá: ez egy olyan „világnyelv”, amelynek ismerete később segíthet eljutni egy nagyzenekarba vagy akár egy dzsesszegyüttesbe. A másik erősségük, hogy hagyják kibontakozni a gyerekekben meglévő tehetséget.

– Amit otthonról hoz, amit tapasztalt, ami „benne van”, abból indulunk ki, és azt engedjük kiteljesedni. Nem az a célunk, hogy mindenki egyformán profin zenélje ugyanazt, hanem hogy előcsaljuk a saját egyéniségét, s azt erősítsük – teszi hozzá.

A próbafelvételek után az előcsarnokban a felsőörsi zeneközpont két munkatársa még meginterjúvolja a jelentkezőket, milyen körülmények között élnek, jártak-e zeneiskolába, ismerik-e a kottát?

A válaszokból kiderül: legtöbben a világhálóról vagy valamelyik családtagtól tanultak meg zenélni, gitárjuk, hegedűjük sem a legújabb. S talán maguk sem értik, mi az az isteni szikra, ami a hangszerhez vezette, s rabul ejtette őket.”

Forrás: Tehetség az isten háta mögül