Az emberek általában teli szájjal zabálják a kellemes hazugságot, viszont csak cseppenként nyelegetik a keserű igazságot. (Denis Diderot, francia filozófus, 1713. október 5. — 1784. július 31.)
Magyarország jövőjére és boldogulására nézve rendkívül tragikus lenne, ha a miniszterelnök úr valami triviális félreértés következtében idő előtt megbukna. Ha hirtelen előkerülne valahonnan egy tiszta szívű, karizmatikus ország-megváltó, abból pillanatok alatt nemzetáruló és bűnbak válna. Nem szabad ezt a dolgot elkapkodni. Egy ideiglenes Orbán bukás nem sok változást hozna múlandó földi árnyékvilágunkban. Égszakadás, földindulás, országos felhorgadás nélkül nem érne semmit egy könnyű kis kormányváltás. Arra van szükség, hogy a nevezett korszak csúfos vége a társadalom többségének legnagyobb örömére és megelégedésére szolgáljon.
Az Orbán-rendszer olyan mélyen beleivódott Magyarország szervezetébe, hogy onnan egy közös katartikus élmény nélkül nem nagyon fog véglegesen eltűnni. Hiába venné át a hatalmat 2018-ban bárki, akár illedelmesen és demokratikus módon, az enyhén bukott elnök, az emberei segítségével tökéletesen irányítása alatt tartana mindent és mindenkit. Türelmetlenül kivárná, amíg a szerencsétlen sorsú kiválasztott egy kicsit helyrepofozná a jelenlegi élcsapat által leamortizált országot. Közben lazítana egy kicsit és virgonc ellenzékiként látványos tiltakozásokat és demonstrációkat szervezne, majd amikor az ország ismét visszaállna nagyjából alapállapotba, ő megint nekilátna megmenteni a hazát. A jelenlegi viszonyokat elnézve a hatalom tetszés szerinti visszavétele nem jelentene számára komoly problémát. Nagyon szép kormánybuktató arzenált felhalmozott magának az utóbbi időben, amit bármikor kénye-kedve szerint bevethet. Gátlásokról pedig az ő esetében dőreség lenne beszélni.
A jelenlegi miniszterelnököt se kívülről se belülről nincs értelme megbuktatni. Méltatlan dolog lenne nemzeti hőst, áldozatot kreálni belőle. Mire felocsúdnánk minden településen szobrot állítanának neki. A kilenc évre kinevezett mamelukjaival, egy távoli eléréssel irányított köztársasági elnökkel, a privatizált Alaptörvénnyel, a teljességgel Orbán-függő médiabirodalommal, a Fidesz által kitenyésztett oligarchákkal nem sokra menne a szerencsétlen győztes.
Az egész Orbániáda bizonyos részleteiben nagyon hasonlít a néhai Kádár-rendszerre, csak annál jóval gátlástalanabb és szociálisan teljesen érzéketlen. A jelenlegi hatalom egy időben maga is szívesen hasonlította Brüsszelt Moszkvához, önmagát pedig a szabadságharcosokhoz. Ezt manapság már nem nagyon hangoztatják olyan vidáman, mert az ország lassan jobban függ Oroszországtól, mint Európától.
A Kádár-rendszer egy kicsit persze más volt. Jóval zártabban működött, hatékonyabban lehetett az információkat manipulálni, szűrni, és a megátalkodott ellenzék csak abból a pár tucat emberből állt, akiket ma is nemzetárulóknak nyilvánítottak pont azok, akik a szocializmusban is annak tartották őket. Kádár közel sem volt annyira agresszív és törtető egyéniség, mint Orbán, vagy legalábbis jól álcázta ezt. Sajnos a magyarok többsége az ilyesmi rendszereket kedveli. Kell valaki, aki megmutatja, hogy kik miatt nem mennek jelenleg a dolgok jól és megnyugtatja a közvéleményt, hogy a közeljövőben természetesen minden jóra fordul, csak hagyják a jelenlegi hatalmat nyugodtan tevékenykedni.
Kádár 1956. október 25. – 1988. május 22. között volt a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkára, de ez idő alatt egyetlenegyszer sem próbálta unortodox marxista módjára szétverni a szocialista tábort és nem akart a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára lenni. Orbán esetében ez nem lenne ennyire magától értetődő.
A Kádár-rendszerben is rengeteg derék, megbízható, de teljesen alkalmatlan ember került megfelelő pozícióba. A nyolcvanas években ez kezdett megváltozni, mivel fokozatosan a szakértelem is számítani kezdett a kinevezéseknél, de a Szovjetunió agonizálása mellett ennek már nem sok jelentősége volt. A rendszer szépen fogta magát és viszonylag békésen összeroskadt.
A jelenlegi Központi Bizottság tagjai is gondosan ügyelnek arra, hogy mik kerülhetnek a hivatalos tudósításokba. Orbán Viktor neve lassan az időjárás-jelentésekben is naponta fel fog bukkanni, természetesen csak kiváló időjárási kilátások esetén. A híradásokban minden rosszért az imperializmus, a hazai mindenre elszánt ellenzék, a szervezett migráns megszállók és a Soros György által meghackelt civil szervezetek tehetőek felelőssé.
Az állami híradó meglehetősen nagy redundanciával dolgozik. Először elmondják, hogy mit is mondott Orbán Viktor, ezután Orbán Viktor tényleg el is mondja, amit mondott, egy kis szünet után kerítenek valakit, aki megdicséri Orbán Viktort azért, amit elmondott. A híradások végén pedig újból megtudhatjuk, hogy mit mondott el a miniszterelnök úr.
Egy ilyen mértékben eltorzult rendszer esetében az a legcélszerűbb, ha saját maga omlik össze. Ezzel ugyanis mindenki számára véglegesen bebizonyosodik az alkalmatlansága és az erkölcstelensége. Ez előbb vagy utóbb meg is fog történni, mivel a szocialista rendszerhez hasonlóan egyre több problémát próbálnak eltüntetni, kozmetikázni illetve letagadni. 3,5 millió szegénnyel és közel 600 ezer kivándorlóval a háta mögött, egy ország vezetése nem állíthatja sokáig magáról azt, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó és mindenki meg van elégedve velük. Ez csak a High Society-re vonatkozik. Ők tényleg egyre elégedettebbek és van is okuk az ünneplésre.
A rendszer most erősnek, magabiztosnak és rendkívül sikeresnek látszik, amit valószínűleg maguk az érintettek is elhisznek, hiszen a Magyar Idők is állandóan erről ír. Jelenlegi erősen felindult érzelmi állapotában a magyar miniszterelnöknek Magyarország kisajátítása már nem is elegendő. Egy kicsit ráunt már Magyarországra és inkább Európa legmeghatározóbb politikusává szeretne válni. Orbán állandóan azt a dezinformációt terjeszti, hogy a nyugati vezetők elszakadtak a „nép akaratától”, vagy valami hasonlót. Ez kissé hamisan hat annak a polgárjogi aktivistának a szájából, aki még a vasárnapi nyitva tartásba és a budapesti olimpia megrendezésébe sem engedi beleszólni a magyar állampolgárokat. Ráadásul úgy retteg egy népszavazástól, mint Kósa Lajos a menekültektől.
Van egy alapvető különbség a két rendszer között. A Kádár-rendszert a Szovjetunió szponzorálta és kényszerítette az országra, az Orbán-rendszert az Európai Unió finanszírozza és az ország saját lakossága emelte hatalomra. A Fideszt háromszor is demokratikusan választották meg. 2014-ben egy kis turpissággal ugyan, de akkor is elegendően szavaztak rájuk. Még ma is rengetegen hisznek Orbán Viktor tévedhetetlenségében, erkölcsös, sziklaszilárd jellemében, valamint a beígért jólétben és a konszolidációban. Ennek ellenére öt éve folyamatosan ádáz harcot vívunk. Ezúttal a csapás nem kívülről érte az országot.
Maga a rendszer azonban adhat okot némi optimizmusra. Mivel fokozatosan kiszereltek belőle mindenféle egészséges gátlást, visszafogottságot, kellemet, bájt, jó modort és visszacsatolást, ezért a magabiztos (elbizakodott) úri elit nem érzékel semmiféle veszélyt, csak azokat, amelyeket ők kreálnak, vagy képzelnek be saját maguknak. Így nagy valószínűséggel bátran meg fogják nyomni az önmegsemmisítő gombot. Az is lehet, hogy ezt már meg is tették. Az természetesen kissé nyugtalanító, hogy mi is pont ugyanazt az országot használjuk.
