Pablo Picasso: Avignoni kisasszonyok, 1906-1907
New York, Museum of Modern Art
"Sokadszor válik egyértelművé, hogy Martin Schulznak teljesen indokolatlan és megalapozatlan felsőbbrendűség-tudata van a közép- és kelet-európai országokkal szemben. Ezt hívhatjuk egyszerűen pökhendiségnek is." (Szijjártó Péter külügyminiszter és Martin Schulz kritikus)
Peter Sellerie: Borzalom a festészetben (Párizs, 1916)
„Mi ez a borzalom?” teheti fel joggal a kérdést a műértő közönség, amikor meglátja ezt a förtelmes mázolmányt, az „Avignoni kisasszonyokat”. A napjainkban oly divatos spanyol festő, Pablo Picasso, akit a nevetséges „avant-garde” körök úgy istenítenek, ezzel a festményével valószínűleg örökre kiírta magát az európai művészet történetéből.
Az alkotó – már ha ebben az esetben beszélhetünk egyáltalán valamiféle alkotásról – valamikor 1906-ban vagy 1907-ben követte el ezt a merényletet a festészet ellen. Nem meglepő, hogy még ő maga sem emlékszik mikor történt ez a szörnyű esemény. Jellemző, hogy ez a „festmény” még magát a művészt is megrettentette, hiszen csak 1916-ban vette a bátorságot arra, hogy a Salon d'Antin-ban ki merészelje állítani. Picasso érdekes módon ezt a cselekedetét verés nélkül megúszta. Senkit sem akarunk erőszakra buzdítani, de ha valaki ezen festmény miatt elégtételt szeretne venni a pökhendi és arrogáns festőn, indulatait teljesen jogosnak és méltányolandónak tartjuk. Biztos lehet abban, hogy a kép láttán egyetlen bíróság sem fogja elítélni őt.
A kép címe „Avignoni kisasszonyok”, amit egy másik szélhámos, bizonyos Guillaume Apollinaire talált ki. Apollinaire magát költőnek adja ki és így próbál pénzt kicsikarni az áldozataiból. Apollinaire életének egyetlen értelmes cselekedete az volt, hogy önkéntesként belépett a seregbe. Azt azonban mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy a sebesülését nem harc, hanem újságolvasás közben szerezte. Költészetét az alábbi sorral jellemezhetjük: „Sereglik a barmok sora Teknőcöm szép hangjaira.” Valóban. Aki a teknőcök hangjaira sereglik az csak egy barom lehet. Mit mondjunk ezek után magáról az elvetemült poétáról? Minek nevezzük őt magát? Talán legcélszerűbb, ha előkotorjuk az eredeti nevét, amit még ő maga is szégyell a nagy nyilvánosság előtt. „Wilhelm Albert Włodzimierz Apollinaris de Wąż-Kostrowicky”. Mi ez? Egy név vagy valamiféle betűszörnyeteg?
A festmény címe állítólag a barcelonai Avinyó utcában (calle Avinyó) lévő nyilvánosházra utal, ahová tisztességes műértő természetesen soha be nem tenné a lábát. Ne is firtassuk tovább ezt a kínos dolgot és a teknőcök hangjait. Az avignoni polgárság azonban a tények ismeretében nyugodtan fellélegezhet.
Maga az úgynevezett festmény öt, előrehaladott sárgaságban szenvedő alakot próbál ábrázolni, akik feltehetően emberek voltak, mielőtt Picasso le nem festette őket. Ruha természetesen egyikükön sincs. Megállapíthatjuk, hogy a művész igencsak spórolt az ívekkel. Ezen a festményszerű valamin majdnem minden olyan szögletes, mint Barcelona úthálózata. A baloldali lény láthatóan megy. Bátran kijelenthetjük, hogy tisztességes nőnek ekkora lába nincs. Ha az a kéz, ami eme szörnyű nőszemély feje felett látható szintén az övé, akkor elég nagy lehet a baj.
A hátát vakargató két személy feltűnően hasonlít magára Pablo Picassóra, aki így kedvére kiélhette perverz hajlamait és két nőként ábrázolhatta önmagát. Az, hogy kettejüknek hány lába van, a képről nem derül ki világosan. Az sem lenne meglepő, ha közösen használnák azokat.
A jobb oldalon látható piros fejű monstrum előrefelé ül és hátrafelé néz. Feltételezhetjük, hogy valamiféle torz maszkot visel. Az igazi arcát talán jobb is ha nem ismerjük meg. Úriasszony még teljesen pucéran sem ül így soha. Botrányos testtartása még Picasso soha nem létező szégyenérzetét is felébreszthette, mivel a modellt szerencsére megkérte arra, hogy forduljon meg. Nagy divatja van mostanában a pornografikus fotográfiáknak. Aki ilyesmire kíváncsi az nézegesse ezeket az ocsmányságokat és ne járjon kiállításokra. Még hogy kisasszonyok? A kép alapján ítélve ezek az idők már a múlt homályába vesztek.
A hátul nyújtózkodó félszemű alak a kurtizánkodás mellett valószínűleg szénhordással egészítheti ki a jövedelmét. Nagyjából egy mellet visel, ami tökéletesen négyzet alakú és rettenetesen piszkos. A nő többi része szerencsére takarásban van. Nem teljesen világos, hogy a szerencsétlen sorsú szénhordólány haja poroz vagy füstöl. A háttérben látható gyanús színű foltok Picasso szerint valószínűleg drapériák. Maradjunk annyiban, hogy ezek valójában gyanús színű foltok.
Maga a kompozíció felveti azt a kérdést, hogy minek ennyi embert ilyen kis helyre összezsúfolni és vajon kaptak-e elegendő levegőt vagy egy idő után mind megfulladtak.
A kép alján egy hanyagul odavetett, stilizált gyümölcsöstál látható, ami fittyet hány a perspektivikus ábrázolás minden elemi szabályának. A szőlőszemeket Picasso egyszerűen elfelejtette kiszínezni. Maga a tál a rettenetes talpakkal rendelkező perszóna útvonalába esik, aki így nagy valószínűséggel pépesre fogja taposni az egészet.
Ez az elfajzott „avant-garde” irányzat természetesen csak múló divat, nevetséges sznobéria, semmi más. Señor Picasso jobban tenné, ha valami tisztességes foglakozás után nézne és műveivel nem borzolná a műértő közönség lelkivilágát. Pablo Picasso botrányos mázolmányai pár év múlva távoli, elhagyatott raktárakban fognak porosodni és egerek fognak lakmározni belőlük.
A művészet feladata az, hogy nemes, erkölcsös jellemre nevelje az embereket. Ezenkívül gyönyörködtessen, örökítse meg a valóságot és ne egyes deviáns alkotók beteges szemlélete tükröződjön bennük. Öt, láthatóan torz testű, pucér nő botrányos ábrázolása joggal tölti el felháborodással el a festészet értő kedvelőit. Lehet, hogy señor Picassónak örömet okoz az, ha összezárják öt meztelen, léha erkölcsű nőcskével, de a tisztességes polgárokat borzalommal tölti el még a gondolata is egy ilyen kínos szituációnak.
Ezeket az erkölcstelen, mihaszna, istentelen „avant-garde” művészeket egy egészséges társadalom szerencsére mély megvetéssel veti ki szent testéből.
