Érfalak mögött rejtőzik a sötét, félelmetes és kíméletlen halál. Ez önmagában elég mókásan hangzik, pedig van benne némi igazság. Nem egy C kategóriás horrorfilmről van szó, melyben nagy szerencsénkre megkaptuk az első áldozat szerepét.

Ezzel én 2013. március 7-én szembesültem. Csupán levertséget, valamiféle halálos fáradtságot éreztem, amiről hamarosan kiderült, hogy „ez meg itt” egy szívinfarktus. Ami talán a legjobban meglepett az egész izgalmas kalandban, az az volt, hogy semmiféle színpadias körülmények nem előzték meg ezt a ténykedésemet. Kissé még csalódott is voltam, hogy mindössze csak ennyiről van szó. Viszonylag nyugodtan szembesültem azzal a ténnyel, hogy itt két lehetőség közül választhatok. Egyrészt vagy meghalok, másrészt túlélem az egészet. A közeli feltámadással nem nagyon kalkuláltam.

Szorult helyzetemben az egzisztencialista filozófusok nyavalygását egyáltalán nem méltányoltam. Micsoda értelmetlen dolog egy egész életet arra fecsérelni, hogy a létezés alapszerkezetén vitatkozgassanak. Elméletben természetesen. Merő kíváncsiságból, a nem létet persze nem sokan merték közülük élesben kipróbálni. Ha tisztán gyakorlati szempontból közelítjük meg ezt a kérdést, a probléma meglehetősen leegyszerűsödik arra, hogy: – Persze, hogy létezni ti ütődöttek. Nem kell ennyire túlbonyolítani ezt az egészet, és könyvtárakat megtölteni az ilyesmivel.

Némi elégtételt ugyan éreztem, hogy a létezést kutatva eddig még egyetlen egzisztencialista sem úszta meg a saját halálát. Martin Heideggernek mondjuk sikerült elhúzni a dolgot 86 éves koráig. Én meg erre érjem be mindössze 47 évvel?

Az is különös volt a számomra, hogy aznap éppen a névnapom volt és nem pont ilyesmi meglepetésre számítottam. Odaállít nekem a Halál egy színes köpönyegben, szerpentinekkel, papírtrombitával, valamint egy vicces süveggel a koponyáján? Ezután nagyon boldog névnapot kíván, majd megkér arra, hogy szíveskedjek elfújni saját a gyertyámat? Ezt így most komolyan is gondolja? A pofátlanságnak is van határa.

Egy kellemes szívkatéterezéssel és egy stent beültetésével végül első lépcsőben nagyjából megúsztam az egyesülést a világmindenséggel.

Két napra rá kaptam egy tradicionális tüdőgyulladást, ami szintén halálos kimenetelű lehetett volna. Teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy ezt így, szinte azonos időben túl lehet élni. Ezen sok időm nem volt elmélkedni, mivel egy napra teljesen elveszítettem az öntudatomat. Önmagában ez persze nem baj. Úgy elpusztulni, hogy nem is tud az ember arról, hogy éppen mivel is foglalkozik, nem okoz különösebb kellemetlenséget. Fájdalmat nem is éreztem.

Heidegger szerint minden emberi egzisztenciát három tulajdonság jellemez. Egyrészt a hogylét vagy hangulati állapot, a megértés, valamint a beszéd. Nekem ebből a háromból akkor egy sem volt meg. Tehát sokkal tovább jutottam a kutakodásban, mint a híres filozófus. Az is jellemző, hogy ezért én semmiféle elismerésben nem részesültem.

Valahogy aztán visszakeveredtem a Hadészból az élők birodalmába. Kezdtem azt hinni magamról, hogy én valami spontán túlélőművész vagyok. A Halál kicsi, aranyos Harry Houdinije.

Persze nagyon aggódtam a hozzátartozóim miatt. Nem lehetett számukra túlságosan kellemes, hogy én meglehetősen szeszélyesen válogatok a különféle halálnemek között.

Mikor már úgy éreztem, megtörtént a csoda és nagyjából élek, tényleg meg is történt. Ellenkező előjellel. Megkértek, hogy lehetőleg ne mozogjak, mert lehet, hogy tüdőembóliám van.

Régebben erről a nyavalyáról láttam egy rendkívül érdekes dokumentumfilmet, ami valami miatt nagyon megragadta a fantáziámat. Ebben a laikusok számára is közérthetően elmagyarázták, hogy miként lehet ebbe könnyedén belehalni. Nem voltak előttem többé titkok.

Arra gondoltam, célszerűbb lenne szólnom valakinek – ha éppen van kedve hozzá – gyakorolja rajtam a célba lövést úgy 50 méterről. Tulajdonképpen az is lehet halálos, ha az illető elég ügyesen kezeli a Glock 17-es maroklőfegyvert.

Reménykedtem benne, hogy egzisztencialista kalandozásaim során nem hoztam be a kórházba egy halálosan fertőző, trópusi betegséget. Ekkor már egyáltalán nem lepett volna meg ez.

Közben arra gondoltam, Hamlet, az az idióta dán királyfi pedig ott játszadozik nekem Yorick koponyájával. Magamban elképzeltem, miután elmondta, hogy „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri…” stb., stb. Szóval, amikor végzett volna a mondókájával, szépen felballagtam volna a színpadra és felrúgtam volna az egész méltóságteljes királyi házzal együtt. Még magát a koponyát is láttam magam előtt, jó nagy ívben repülni. Persze, hogy lenni, te szerencsétlen! Minek ilyesmivel hülyíteni az embereket!

Miközben türelmesen várakoztam a következő csapásra – határozottan meg voltam róla győződve, tízig szokás szerint csak elmegyünk –, közölték velem, hogy csupán vaklárma volt. Nem is volt embóliám.

Bingó! Ezek szerint most már reménykedhetek abban, hogy nem kapok valahonnan egy váratlan légitámadást, illetve nem csöppenek skótkockás pizsamában valami miatt az 1879-es zulu háború kellős közepébe, és így van rá némi esélyem, hogy végre felfüggesszem a haldoklásomat.

Talán még a családom is megnyugodhat végre, hogy ez nálam nem valamiféle bizarr szenvedélybetegség. Bungee jumping izomból.

Szóval a halál bizony nem tréfadolog, de az én esetemben kimondottan az volt.

Végül azt a következtetést vontam le a történtekből, hogy az élet elég mókás valami, és ezért mindenképpen érdemes komolyan foglalkozni vele.

Azt sem nagyon értem, hogy mi lehet abban jó, ha valaki annak örül, ha másokat felbosszanthat? Mi ebben a számára az üzlet? Miért jó másoknak bánatot és keserűséget okozni? Ennél sokkal jobb beszélgetni, összebarátkozni és más hasonló dolgokkal elütni az időt. A többi meg tulajdonképpen le van… Ezt talán hagyjuk is. ¡Viva la Vida!

Ojos de Brujo - Todos mortales