Fölösleges, sőt, káros egy nyers fajelméletet nyíltan valló miniszterelnöki kommunikációt bagatellizálni a gödöllői fagyisember kádári kisemberi történetével.
Csatáry bácsi az Ügyészség épülete előtt
A hazai média mentálisan és létszámban is felhígulva, egy belső elvárásokkal működő szakmai kamara igényével – a rendszerváltástól számolva – sosem élve, komoly felelősséget tudhat be magának a szélsőséges nézetek legitimálásában, de minimum a demokratikus érzület ingerküszöbének emelésében. A kirekesztő nézetű közéleti szereplők számonkérésében az impotenciájuk elkeserítő és dühítő. Túl olcsó hasonlat, de mégis, a hazai helyzet rögvalóságát mutatja meg, hogy valaki szégyenérzet nélkül nevezheti magát idehaza újságírónak, maga mellett megtűrve egy Szaniszlót vagy egy Bayert. Olyan ez, mintha távgyógyítók és fényevők vennének részt egy orvosi konferencián, avagy nyernének el állást egy kórházban. Ilyen fokú szakmai testületi igénytelenség mellett egy adott néző- vagy olvasóközönség körében szimpatikusnak tartott médiaképviselő felkészületlensége, a fajelmélet elviccelése már csak hab a tortán.
Az olvasói reflexióm tárgya a 444.hu oldalán megjelent Szily-írás, ahol a szerző párhuzamba állítja a gödöllői cukrászmester kálváriáját Orbán Viktor május 20-ai, péntek reggeli rádióműsorával, ahol a miniszterelnök egy hamisítatlan fajelméleti szófordulatot, „a kultúránk homogenitása” iránti igényt mondta ki az utca embere és az együttélés kontextusában.
Szily László a tőle megszokott és tőle egyetlen stílusjegyként megismert gegnek szánja az összevetését, miszerint a Kádár-kor korlátolt színvonalú édes élménye iránti nosztalgiával lenne csupán egyenértékű az, amikor Orbán a régmúltról ábrándozva kulturális homogenitást emleget, a „mi kultúránk” kifejezéssel egymással szembenálló társadalmi csoportokat jelöl ki, ahol a kultúrát, az identitást egy egységes közösségi értéknek nevezi. Ez a logika nem új Orbántól és a kormánypárttól, de míg az Alaptörvény „Nemzeti Hitvallás” című preambuluma megelégszik azzal, hogy a saját kultúránkat ismeri csak el, de legalább a másét becsüli, az európai egységben és sokszínűségben megvallott hitről szól, addig Orbán most már egyértelműen a másságot nemhogy megbecsülő, de meg sem tűrő kulturális homogenitásról beszél.
Jellemző, hogy a viccesnek szánt elemzést publicisztikának nevezi a szerző. Talán pusztán a sorok száma függvényében alkot műfaji besorolást ő maga vagy a szerkesztőség, szemben a publicisztika műfajára jellemző hozzáadott szellemi értékkel, valós társadalomelemzéssel, amit abszolút hanyagol az írás. A totálisan fals hasonlatot szánja annak, de láthatóan ő maga sem veszi hasonlatát komolyan.
Fölösleges, sőt, káros egy nyers fajelméletet nyíltan valló miniszterelnöki kommunikációt bagatellizálni a gödöllői fagyisember kádári kisemberi történetével.
Orbán Viktor miniszterelnöki minőségében a fajelmélet nagy nyilvánosság előtti meghirdetésével azt követendő állami normává emelte.
Ez a típusú kormányfői hitvallás – ahogy Szily véli – nem az idősek hergelése, pláne nem óvatos kacsingatás az ifjú jobbikosok felé. A szerző úgy véli, hogy Orbán a gödöllői idős cukrász korához hasonulva próbál nosztalgiakönnyeket csalni az idősek szemében, úgy véli, Orbán a megesett, az emberek szeretetére éhes, erőtlen bácsi szerepében tetszeleg. Mindeközben a miniszterelnökünk a Várba igyekezve, elnöki szerepre pályázva nem úgy tűnik, hogy akár Szily vagy más férfiember szemében ne épp az alfahím szerepét hirdetné meg az erő mítoszáról szóló fajelmélettel.
Hol itt a gyengeség jele, hol itt a bácsi-szerep? Hogy jött a képbe a gödöllői cukrász? Ez a hír hozta a legtöbb kattintást a 444.hu-nak az elmúlt napokban, eddig terjed egy újságíró asszociációs képessége? Nem lehet, hogy Szily ült fel a „kattintásmágnes-vonatra” egy réges-rég lejárt diákbérlettel?
Miért kell nekem és olvasótársaimnak a hazai médiában túltengő tesztoszteron és szakmaiatlanság folyományaként a legsúlyosabb társadalmi kérdésekben is férfiúi potenciálharcot, és annál nem többet kiérezni?
A hazai „bácsi-, néni-kultusz” az idős kort egyben demenciával párosítva a felelősség hiányának elfogadásáról is szól. A bácsi és néni címkét a náluk fiatalabb korosztály aggatja rájuk, az többnyire nem öndefiníció. A gödöllői cukrász együttérzést kérő, de alapvetően saját szakmaiságát igazolni próbáló médiaüzenete már ebből a szempontból sem hozható párhuzamba azzal, hogy Orbán mely korosztály képviselőjeként, mely korosztályban akar érzést kiváltani. A közlő és a célcsoport korcsoportja sem működik Szily analógiájában.
Idehaza biztosak lehetünk abban, ha egy férfi neve mögé odabiggyesztik a bácsi kifejezést egy morális vita során, ahol a nevezett férfi vádolható valamivel, akkor a bácsizás a felelősség felmentéséről szól, ahol az idős személy már nem tehet semmiről, ezt pedig a környezete fejezi ki, és nem az ő elsődleges szándéka.
Orbán sok éve ismert erőkultusza, a pénteki rádióadás homogén kultúra jelszava egyértelműen fajelméletnek értékelhető. Ez a Jobbik cukiságkampányát megelőző korszaka, (amúgy máig aktuális, és tagjaik által napi szinten megvallott lelkületük), avagy a Horthy-kor mainstream társadalmi és politikai mentalitása, de semmiképp sem a társadalmi, „népi” egyenlőséget hirdető, és azt több-kevesebb sikerrel, de legalább verbálisan kikényszerítő szocializmusé.
Különösen nem mellékes a miniszterelnöki kommunikációnak a fiatalokra történő hatása, szemben azzal, amit Szily állít a "némi kacsingatással a fiatal, de jobbikos közönségre" sorában. Ki sem tehető a „de” szócska a fiatalok és jobbikosok közé, ezek nem egymásnak ellentmondó értékek, sőt. A hazai fiatalok közt vezető helyen áll a széljobb eszme iránti szimpátia, konkrét pártfpreferencia megnevezése nélkül is. Felmérések igazolják viszont, hogy a Jobbik 30+ % szimpátiafaktort ér el az egyetemisták körében, a hazai ifjúság kvalifikált részében is ilyen magas az arány. Tehát a kirekesztés iránti fogékonyság korántsem csak nyomokban jelenik meg a mai ifjúság körében. Ezzel együtt a régi idők iránti nosztalgia bennük is él, hiszen ők nem élték meg annak negatívumait, de legérzékenyebben ők reagálnak a mai veszteségeikre, eufemizálva egy szociális biztonsággal leírt és szüleik által annak megélt kort.
Orbán és mások nosztalgiájában a régi időkre utalás nem feltétlen jelöl ki konkrét vagy egyértelmű korszakot, a téma függvényében változhat, hogy a nosztalgia érzete mire vonatkozik. A fajelmélet mint általános normarendszer nyílt hirdetése egyértelműen a Horthy-kor, majd annak rendszerváltoztatás utáni újjászületését és társadalmát jellemzi. Ahogy Orbán a „gyermekeink” kifejezéssel, magát kvázi a nemzet vezetőjének tekintve sem csupán az Orbán-korosztály gyerekeire utal – ahogy Kövér László szülőprogramjában pláne nem saját leendő unokájára célzott, magát szintén a nemzet atyjának tekintve – hanem egy teljes, mindenkori hazai utókorra. A „mi kultúránk” kifejezés sem áll meg a miniszterelnök saját vagy szülei által megélt időszak emlékezeténél. Orbán retorikájában egyszerre van jelen a kádári szotyizós, Puskás-mítoszban megrekedt nosztalgia, valamint a szülei és nagyszülei által megörökölt történelmi traumák és szorongások. Amikor huszonévesek mutatnak élénk indulatokat egy nagyszüleik által sem megélt Trianon kapcsán, nem gondolhatjuk komolyan, hogy a társadalmi hagyományok és traumák csupán egy-két generáción keresztül öröklődnek, avagy az abból táplálkozó indulataink csak általunk megélt évekre utalnak.
A Kádár-kor reneszánszába beleszeretett, azt meg is élt réteg ettől a nyers orbáni fajelmélettől azért távol állt, ha más nem, a szocializmus eszméje egy kényszeregyenlőséget követelt meg, társadalmi indulatainkat engedelmes kussolásban fojtottuk el, megelégedve az intim hangulatú, családias vagy kollegiális szalonzsidózással és rutincigányozással. A Horthy-kor reneszánszát pedig a rendszerváltozás szólásszabadsága hozta el – nem az az iránti, bennünk mindig meglévő nosztalgiát, hanem annak nyílt, közéleti felvállalhatóságát – de ez a horthysta nosztalgia erősen jelen volt az 1956-os forradalom idején is.
Ahogy akkor, 1956-ban, ma sincs másfajta mintánk egy „nem szocialista, nem kommunista” társadalomra. A mi „polgári értékünk” a szegénységet elmélyítő, a cselédkorszakkal és röghöz kötött parasztsággal kivickolt, a királyi kort megtagadó és vele egyszerre nosztalgiázó, nyers és otromba horthysta antiszemitizmus és rasszizmus.
Nem tudom, hogy a szakmaiság mikor lesz elvárt az újságírók közt a jópofaság, a csak címre kattintás és csak azt elolvasás kárára, szándékozik-e a honi média a gegnek álcázott, ám rettentő rossz poénkodás és tudatlanság közt gondolkodásra is késztetni minket, mikor lesz trendi, netán szexi és szórakoztató Mr Jópofa Újságírók közt a felkészültség.
Szily a cikke végén egyetlen mondatot ejt arról, hogy miféle elvárással kéne éljen „egy kulturált ország lakója”, de mielőtt ezen ő maga komolyan el is gondolkozna, rögtön visszatér a számára biztonságot nyújtó, talán a hetedikes fiúmosdókban még vihogó közönséget vonzó műlegyes horgászathoz, valahol a gödöllői dombság nagy tavai közt...
Az általam közölt infók elérhetőek történelemkönyvekben, online önképző linkeken, kiállításokon, szakmai fórumokon, hírekben, szociológiai felmérésekben. Ha egy sajátos közéleti hangzavarban is, de beszélünk ezekről. Csak ennek tudatában elég nehéz megvonni egy ilyen képtelen párhuzamot egy gödöllői fagyizó nosztalgiája és a kormányfő által közrádióban meghirdetett fajelmélet közt. Különösen, hogy a szerző maga is megevett pár lekváros zsömlét Kádár napközijében, tehát ha más nem – ahogy Aczél Endre kollégája – legalább emlékezetből dolgozhatott volna...
A fenti, utolsó mondatom egy kényszerű, nem komoly javaslat volt, ha már semmi egyéb eszköze nincs egy újságírónak, mint a perdöntő értékű memóriája, és az abból levezetett szakmai igénytelensége.
