M60E1-es amerikai géppuska, a "Disznó"

Hogy miként kerültem a baleseti sebészetre? Nem különösebben izgalmas történet.

Aznap reggel, egy rettenetes ébredés után elég gyűröttnek éreztem magamat. Ez az érzés később egyre inkább elhatalmasodott rajtam. Szörnyű éjszakám volt, ami rendkívül bosszantott. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból. Iszonyatos szomjúság gyötört, a fejem zúgott, lüktetett, időnként mindehhez vidáman csilingelt.

Valahogy életben kellett maradnom, ezért fogtam a jutányos áron vásárolt, diszkrét, püspöklilára átfestett AK-47-es gébkarabélyomat, amely szokás szerint gondosan betárazva ott feküdt az éjjeliszekrényemen. Rutinosan csőre töltöttem, majd kibiztosítottam. Kimentem vele a konyhában, ahol ittam egy pohár vizet, majd főztem magamnak egy jó erős kávét. A szervezetembe juttatott koffein valamennyit segített rajtam. Kávézás közben a nyitott ablakon keresztül leadtam egy barátságos figyelmeztető lövést, majd fegyveremet a hatékonyság növelése érdekében sorozatlövésre állítottam át.

A napfény barátságosan megcsillant a sarokban elhelyezett klasszikus, Maschinengewehr 42-es, ónémet gyártmányú, „Hitler fűrésze” becenevű géppuskámon. Ez a fegyver egyes barátaim szerint nem nagyon illett egy ízlésesen kialakított, amerikai típusú konyhába. Megbízhatósága, 1.200 lövés/perc tűzgyorsasága miatt azonban semmiképpen sem volt szándékomban lecserélni egy ronda, ormótlan, szeszélyes M60E1-es amerikai géppuskára, közismertebb nevén egy „Disznóra”.

A fejem még mindig erősen zúgott, az ablakom alatt ráadásul megjelent egy csapat galamb. Rettenetes lármát csaptak, amely azonnali cselekvésre sarkallt. A konyhaszekrényből elővettem egy MK 2-es kukoricagránátot, amelyből szerencsére bőséges készlet állt a rendelkezésemre. Kihúztam a biztosítószeget, vártam pár másodpercig, majd közébük hajítottam. A robbanás pont felrebbenés közben érte őket, így elég nagy pusztítást és néma csendet sikerült elérnem.

A robbanás ereje a falhoz vágott egy éppen arra sétáló nyugdíjas házaspárt, akik emiatt eszméletlenül hevertek a földön. Közelről ismertem őket. Gyakran beszélgettem velük erről-arról. Ilonka néni nagy hatékonyságú robbanószerek receptjeit gyűjtögette, míg Pali bácsit legfőképpen az ágyútarackok érdekelték. Gyakran hívták meg távolsági vadászatokra. Ilonka néni a robbanószerek mellett, mesterien bánt a bajonettel és a taktikai késekkel is. Közelharcban ő volt a leghatékonyabb a környékünkön. Nagyon reméltem, hogy repeszek nem fúródtak a testükbe.

Kis idő elteltével az idős férfi életjeleket kezdett el mutatni. Lekiabáltam neki az ablakból, hogy segíthetek-e valamiben, illetve szükségük van-e mentőre. A bácsi erre fájdalmasan felnyögött, udvariasan megköszönte az előzékenységemet, de azt válaszolta, hogy inkább felhívja az unokáját. Rendes gyerek, biztos gyorsan intézkedik, mondta. Biztosított arról is, hogy a felesége egyenletesen lélegzik, aggodalomra tehát semmi okom sincs.

Azok az átkozott galambok tehettek mindenről – gondoltam magamban. Közvetlenül veszélyeztetik a békés polgárok életét, de nem tesz ellenük senki semmit. Még a legjámborabb embereket is képesek kihozni a sodrukból. A napokban Klauber bácsi, egy idős órásmester az 5b-ből, FmW 35-ös lángszóróval – a kifejező nevű Bőrlopóval – próbálta meg elhessegetni őket. Megtorló akciója következtében egy nagyjából 200 méter sugarú körben megsemmisített minden éghető anyagot, de azok a szemtelen madarak azóta is rendszeresen visszajárnak hozzá. Ajánlottam is Klauber bácsinak, szerezzen be inkább magának kézigránátokat. Így legalább nem kell egy 35,8 kilós, dögnehéz fegyverrel bajlódnia. A végén még sérvet kap hessegetés közben.

Hirtelen csöngetés hasított a levegőbe, ami szinte keresztülszúrta az agyamat. Minden izmom megfeszült, majd csendben, óvatosan megközelítettem az ajtót. Oldalt álltam és határozottan rákérdeztem, kik azok. Erre ők valami isten küldötteinek nevezték magukat. Nem ismertem őket és nem is hívtam meg ilyen társaságot. Óvatosan kinyitottam a zárakat, majd feltéptem az ajtót. A biztonság kedvéért leadtam rájuk egy rövid sorozatot.

Ezután megvizsgáltam őket. Három középkorú hölgy terült el az ajtóm előtt. Az egyik megnyugtatott, hogy csak könnyű sérüléseket szenvedett, a másik kettővel azonban jogos önvédelmem során elég csúnyán elbántam. Az eszméletén lévő hölgyet udvarisan megkértem, mondja csak el bátran, mit óhajtanak.

Azt válaszolta, hogy ők Jehova tanúi és csak beszélgetni szerettek volna velem Istenről, a békéről és arról, miként is juthatnék el a mennyekbe. Amikor a másik kettőre néztem, arra gondoltam, nekik ez már nem fog különösebb nehézséget okozni. Az egyik egészen békésen feküdt, de mivel habos vért láttam a szája környékén, tüdőlövést kaphatott. Sajnálkozva kijelentettem, én a magam részéről megrögzött ateista vagyok, és elnézést kértem az általam okozott kellemetlenségekért.

Kihívtam a mentőket, akik gyorsan el is látták a sebesülteket. Mint azt később megtudtam, az egyik Jehova tanújának a segítségemmel tényleg sikerült akadály nélkül átjutnia a Mennyek Kapuján. A mentősök megdicsértek a lövéseimet, de azt ajánlották, legközelebb inkább lábra célozzak. Megnyugtattam őket, hogy ezzel én magam is tökéletesen tisztában vagyok, de nagyon hirtelen történt az egész, ráadásul az előző éjszaka pocsékul aludtam. Nem nagyon volt se kedvem, se módom célozgatni. Érveimet megértették, majd erősítést kértek. Váratlan látogatóimat közös erővel, szakszerűen elszállították.

Gyorsan felhívtam azt a takarítócéget, amelynek alkalmazottai többször bebizonyították már, hogy pompásan értenek a vérfürdők eltakarításához.

A kávém közben teljesen kihűlt, ami ismét felingerelt. Hogy megnyugtassam magamat, az ablakon át a fák szelíden integető lombjait bámultam. Kedvenc RPG-7-es gránátvetőmbe behelyeztem egy kumulatív páncéltörő gránátot, majd célba vettem egy közelben parkoló teherautót. A pompás találattól a járművel együtt minden mérgem azonnal elpárolgott. Pár ablak sajnos betört a közelben, mivel gondatlanul zárva felejtették azokat. 

A reggeli fegyveres akciók miatt nagyon elszaladt velem az idő, ezért sietnem kellett. Gyorsan beszáguldottam a fürdőszobába és lemostam magamról a vért, mielőtt az teljesen rám száradt volna. Ezután megborotválkoztam és nagyjából rendbe szedtem magamat.

Felöltöztem és ellenőriztem nálam van-e minden szükséges holmi. Pénztárca, iratok, mobiltelefon, Walther P99c, könnyen elrejthető maroklőfegyver, taktikai kés, füstgránát, machete, megfelelő mennyiségű lő- és kötszer.

Mindenképpen el kellett érnem a 7.45-ös buszt, ezért futva tettem meg a nagyjából 500 méteres távolságot. Ezt többen menekülésnek vélték, ezért többször rám lőttek. Szerencsére rutinosan cikkcakk alakzatban futottam, így a lövedékek csak súroltak. Valahonnan utánam hajítottak egy kézigránátot is, de az valami miatt nem robbant fel.

Lihegve értem a megállóhoz. Kicsit kifújtam magam, majd egy gyermekével ott várakozó anyukától megkérdeztem, hogy elment-e már a 15-ös jelzésű busz. Rám nézett, majd közvetlen közelről leterített. Az általa leadott lövés a mellkasomat érte, de úgy éreztem, nem ért létfontosságú szerveket. A nő eltette a pisztolyát, majd fölém hajolt.

– Elnézést, uram. Tudja egy kicsit megijedtem. Megnyugtathatom, a busz szerencsére még nem ment el. Ilyenkor amúgy is sokat szokott késni. Lábra tud állni?

– Nem nagyon – feleltem. – Illetve mellkasi lövéssel nem tanácsos mozogni. Ha szíveskedne felhívni a mentőket, ők talán meg tudják majd mondani, nagyjából hány nap múlva szállhatok megint buszra. Kérem, ne tegyen emiatt magának szemrehányást. Óvatlan voltam. Megkérdezhetném, milyen típusú pisztollyal lőtt rám?

– Azonnal hívom a mentőket – válaszolta. Telefonált, majd előzékenyen folytatta: – Nézze csak! Ez itt egy Sig Sauer P239-es modell. 9 kaliberes.

– Pompás. Remek fegyver és nagyon jól áll önnek. Nem hiszem, hogy túl nagy galibát okozott volna bennem - nyugtattam meg mosolyogva. –- Mindenesetre ügyes kis lövés volt. Úgy látom a fiának is nagyon tetszett.

– Köszönöm – felelte vidáman. – Sajnos megjött a busz. Nem maradhatok tovább ön mellett, mivel a gyereket el kell vinnem az óvodába. Köszönj el szépen a bácsitól. Látod, nem is sír, pedig egészen közelről lőttem rá. A mama simán leterítette. Viszontlátásra és mielőbbi gyógyulást!

Elbúcsúztunk egymástól, engem pedig a szerencsés lövés miatt beszállítottak a baleseti sebészetre.