Halottak megitélése Osiris előtt az alvilágban. Egy Thebában talált papyrusról, mely a halottak könyvének egy példánya.

Előszó a holtakról

A holtak önző módon soha nem írnak memoárokat. Sajnos ez egy általános viselkedésnek tűnik a részükről, pedig értékes emlékeikkel rendkívüli módon megkönnyíthetnék a történészek és régészek munkáját. Idejük bőven lenne rá. Emiatt aztán egyetlen halott sem panaszkodhat.

Valójában egy visszaemlékezés csupán a szerző halálának beállta után lenne igazán hiteles és teljes. A memoárokból a történet vége általában kimarad, kivéve azokat az eseteket, amikor az illető a művének befejezése után azonnal meghal, öngyilkos lesz, vagy rögtön lemészárolják. Az életben ez általában nagyon ritkán történik meg. Az utolsó részt az estek többségében mindenféle írásbeli emlék hátrahagyása nélkül élik le a szerzők.

Sok halott valószínűleg csak megboldogulása után jön rá arra, hogy nem ártott volna rögzíteni azokat az izgalmas eseményeket, amiket élete során átélt. A halál minden ember életében hatalmas traumát jelent, amit nagyon nehéz lehet feldolgozni. Idő kell ahhoz, hogy a lélek, ami állítólag megmarad a kedvezményezettből, megnyugodjon és reálisan, elfogultság nélkül tudja megítélni földi cselekedeteit.

Az 1337-ben kitört százéves háború résztvevőinek többsége 1453 előtt meghalt, így az életükben fogalmuk sem volt arról, hogy valójában miféle háborúba keveredtek bele, illetve vesztették el az életüket. Akit 1360-ban hánytak kardélre, az az utolsó pillanata után arra gondolhatott, hogy: „Bizony kegyetlen dolog ez a rendkívül hosszan elhúzódó, 23 éves háború. Az én szempontból nézve mindenképpen. Úgy látom, a testemet rettenetes sebek csúfítják, melyekből kettő vagy három kimondottan halálosnak tűnik. A fejemet már teljesen felesleges volt levágni. Barbárságra vall ilyen rútul elbánni valakivel.”

Egy naplót csak ritkán fejeznek be úgy, hogy: „A holnapi napról sajnos már nem fogok írni semmit, mivel addigra meghalok. Állítólag ronda, ködös időjárás lesz, de a föld szerencsére könnyen ásható.” A halálraítéltek természetesen nyugodtan megírhatták ezt, ha időben értesítették őket az esemény időpontjáról és volt náluk írószerszám. Aki nem tudott írni, az sajnos csak elgondolkodhatott mindezeken.

Egy jól sikerült spiritiszta szeánsz azonban szerencsére áthidalhatja ezt a problémát. A szellemek megidézésére jól működő, kipróbált és megbízható módszerek állnak a rendelkezésünkre. Mindössze arról kell meggyőzni a tisztelt eltávozottakat, hogy a megszokott kísértés, ijesztgetés és bizonytalan, kétértelmű, ezért aztán teljesen használhatatlan jóslatok helyett konkrétan kopogják le, vagy egy megbízható médiumon keresztül közöljék az életük legfontosabb eseményeit.

Valaki szépen leírja, majd megszerkeszti a hiteles memoárt. A szerzők azt is meghagyhatják, hogy a jogdíjak kiket illessenek, nehogy az örökösök emiatt hajba kapjanak egymással. Elvégre a temetések során mindig valami „nyugodjék békében”-t ígérnek az elhunytaknak. Ez utóbbit illik nagyon komolyan venni. Az élők száma elhanyagolható a halottakéhoz képest.

Az alábbiakban részletek következnek Oscar Dupont, bírósági végrehajtó (1875. április 15. - 1949. december 3.) visszaemlékezéséből, amelyet a megboldogult 2015-ben írt, illetve diktált le.

Oscar Dupont - Pancho Villa és én

Pancho Villa a csapata élén 1911-ben, a mexikói forradalom kezdetén. A képen valahol Oscar Dupont is szerepel, de a szeánszok során nem tudta magát egyértelműen azonosítani. Az biztos, hogy kalap volt rajtam - közölte egy médiumon keresztül.

1909-ben éppen Metzben éltem a Rue du Juge Pierre Michel 12-ben, amely a Jardin Bouffers közelében található. Barátaimmal gyakran látogattuk meg a környék barátságos kiskocsmáit. Elsősorban a politikáról beszélgettünk. Akkoriban tökéletesen meg voltunk győződve arról, hogy Európában soha többé nem lesz háború. A balkáni helyzet megítélésében volt ugyan köztünk némi vita, de úgy ítéltük meg, az Osztrák-Magyar Monarchia biztos kézzel kormányozza a régiót. Rendkívül nagy reményeket fűztünk Ferenc Ferdinánd trónörököshöz. Úgy véltük, nagyobb baj semmiképpen sem történhet. Úgy tűnt, a XX. század a fejlődés és a béke évszázada lesz. A dolgok később sajnos egy kicsit másképpen alakultak.

A marokkói konfliktust sem tartottuk túlzottan veszélyesnek. A németeket derék, kulturált népnek tartottuk, bár szerintem túlságosan egészségtelenül étkeztek. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy Németország soha nem fog háborúzni. Nietzsche emberfeletti emberét (Übermensch) sem vettük komolyan. A szifilisznek tulajdonítottuk az elméletét. Nem sejtettük, hogy másokra viszont egészen mély benyomást tett.

1910-ben július 4. éppen egy csütörtöki napra esett, ezért négy barátommal együtt elhatároztuk, hogy kerékpáron átkarikázunk a szomszédos, mindössze 238 kilométerre lévő Frankfurtba. Az indulást reggel hat órára terveztük, de én sajnos aznap elaludtam. Mindenképpen utol szerettem volna érni a társaimat, ezért tíz óra tájban gyorsan utánuk iramodtam. Úgy véltem valahol Guerstlin-nél majd beérem őket. A nagy sietségben azonban figyelmetlen voltam és nyugatnak indultam el.

Négy, rendkívül kimerítő nap után érkeztem meg az Atlanti-óceánnál fekvő Pornic-ba. Ekkor, magam sem tudom miért, gyorsan felszálltam egy Mexikó felé tartó hajóra. Itt végre megpihenhettem és elegendő időm adódott arra, hogy részletesebben áttanulmányozzam a magammal hozott térképet. A gyanú, hogy valami miatt nem Frankfurt felé haladok ekkor vált bizonyossá a számomra. A térkép alapján ugyanis egyértelműen kiderült, hogy a Metz-ből Frankfurtba tartó útvonal sehol sem keresztezi az Atlanti-óceánt. Egy fatális véletlennek köszönhetően kerültem tehát Mexikóba. 1910. augusztus 6-án érkeztem meg Veracruzba.

238 kilométer helyett tehát úgy nagyjából 9.200-at tettem meg. Emiatt aztán Veracruzban kénytelen voltam valahogy elegendő fehérneműt és egy sombrerót beszerezni magamnak. Ehhez mindössze valamennyi pénzre volt szükségem. A hajóút sajnos felemésztette az összes tartalékomat. Csupán néhány sör és virsli elfogyasztására számítottam Frankfurtban és nem tortillára Veracruzban. Spanyolul szerencsére elég tűrhetően beszéltem. Ez rendkívül hasznosnak bizonyult, mivel arrafelé meglehetősen sokan beszélik ezt a nyelvet.

A kikötőben megszólítottam egy halásznak kinéző helybelit, akitől megérdeklődtem, ismer-e esetleg egy franciát a környéken, mivel ő talán hajlandó lenne segíteni rajtam.

- Señor, én csak a francia királyt ismerem. – válaszolta készségesen.

- Ennek nagyon örülök. Ön láthatóan rendkívül művelt elme. Meglehetősen sok volt a királyainkból. Nagy részüket Lajosnak hívták és sorszámozták. Ma már egyikük sem aktív. Jelenleg Franciaország köztársaság, így már csak halott uralkodókkal rendelkezik. Nekem egy egyszerű, de még élő franciára lenne szükségem.

- Sí, señor. A francia király úgy tudom még él és jelenleg Veracruzban tartózkodik. A „Félszemű Bikában” szállásolta el magát az udvartartásával együtt. Rendes, derék fickóról van szó. Forradalmárnak mondja magát, ami azt jelenti, hogy nagyrészt különféle rablásokkal foglalkozik. Tudja, señor, Mexikóban ez a két tevékenység nem válik el élesen egymástól.

- Ez úgy vélem teljesen érthető. A forradalmároknak is meg kel élniük valamiből és nem nagyon számíthatnak az állam támogatására. Merre találom az említett „Félszemű Bikát”?

A halász készségesen elmagyarázta az útvonalat. Az utcanevekre már nem emlékszem. Meglehetősen zavaros időszak volt, így az utcaneveknek akkoriban nem volt túlzott jelentőségük. Mint később a Ciudad Juárez-i csatában tapasztaltam maguknak az utcáknak sem. A forradalmárok itt vasrudakkal törték át a vályogházak falait, amivel jelentős mértékben felgyorsították az előretörésüket.

A „Félszemű Bika” nevű fonda egyáltalán nem úgy festett, mint egy királyi rezidencia. Meglehetősen gyanúsan nézett ki, de így legalább harmonikusan illeszkedett a festői utcaképbe. Amikor beléptem, rögtön ráismertem a királyra. Gyermekkoromban gyakran nézegettem különféle rémisztő ábrázolásokat XVI. Lajos, polgári nevén Capet polgártárs levágott fejéről. Meglepődve tapasztaltam, hogy az említett fejet most egy köpcös férfi viseli, aki meglehetősen vidám hangulatban volt. Odaléptem a társasághoz.

- Üdvözlöm önöket, uraim. A nevem Oscar Dupont és ha nem tévedek Ön a francia király.

- Örvendek monsieur Dupont, mindig örülök a honfitársaimnak. XVI. Lajos lefejezésére véleményem szerint csak egy kínos félreértés miatt került sor. Zavaros idők voltak és emiatt mindenki rendkívül ideges volt és kapkodott. Louis Felipe Bourbon vagyok. Ha a dolgok számomra kedvező módon alakulnak, akkor valóban bejelentem az igényemet a francia trónra. Segíthetek Önnek valamiben?

- Igen, felség. Egy kínos félreértés miatt Frankfurt helyett Veracruzban kötöttem ki hajóval és egy kerékpárral. Az ügy meglehetősen kínos a számomra és be kell vallanom, nincs egy árva pesom sem.

- Ne aggódjon, monsieur Dupont. Mással is megesik az ilyesmi. Az én családom a francia forradalom elől Angliába menekült, de a hajójuk viharba keveredett és így Kínában, Kantonban kötöttek ki. Ott megpróbáltak rizsporos parókák készítésből megélni, mivel úgy látszott ebből Kantonban nem volt túlságosan nagy a kínálat. Az üzleti terv sajnos azzal nem számolt, hogy kereslet sem. A család így gyorsan el is szegényedett. Az őseim szerencsére úgy döntöttek, áthajóznak Mexikóba. Ez egy nagyszerű ország, korlátlan lehetőségekkel. Jelenleg forradalmár vagyok, mivel Mexikóban ebből könnyen meg lehet élni. Ha beáll hozzánk, Ön is valószínűleg megtalálja a számítását. Pancho Villához szeretnék csatlakozni. Derék fickó és nekem régóta kiváló barátom.

Az ajánlatot örömmel elfogadtam. Döntésemben nagymértékben befolyásolt az a tény, hogy más választásom nem volt. Franciaország uralkodója készséggel vásárolt a számomra egy garnitúra fehérneműt és egy csinos sombrerót. Rendkívül hálás voltam neki.

- Ez csak természetes, drága barátom. Úgy érzem egy alapos fürdés is jót tenne Önnek.

Mikor végre ismét megborotválkozhattam és felöltöztem, Louis Felipe Bourbon félrevont és közölte velem:

- Monsieur Dupont. Azzal mindenképpen tisztában kell lennie, hogy Porfirio Díaz, Mexikó elnöke egy közönséges disznó.

Ezt készséggel elhittem Franciaország királyának. Louis Felipe mégiscsak az uralkodóm volt, az említett úrról pedig nem tudtam semmit.

Egy hétvégi kirándulás alkalmával így csöppentem bele a Mexikói forradalomba.

Porfirio Díaz (Oaxaca de Juárez, 1830. szeptember 15. – Párizs, 1915. július 2.) 

1876. november 28. – 1911. május 25. között ő volt Mexikó elnöke