Georg Friedrich Händel nyomozó a Cheyenne-i kapitányság (Cheyenne Police Department) kávéautomatájánál álldogált. Erős nyerésben volt, ennek következtében már a hatodik hosszú kávéját itta. Hirtelen megcsörrent a telefonja. Ez nem tűnt számára túlságosan meglepőnek. Hat hosszú kávé, három cappuccino és öt moccacino elfogyasztása után a dolgok általában meglehetősen felgyorsulnak az ember életében. A hadnagy kissé nehéz szívvel szakította meg nyerő szériáját. Felvette a telefonját, pontosabban babrált valamit annak kijelzőjén. Georg Philipp Telemann rendőr őrmester kereste.

– Mit akar tőlem, Telemann? - kérdezte Händel feszülten. – Történt talán valami említésre méltó esemény? Esetleg szerzett egy szonátát?

– Szonátát? Mármint én? Egyáltalán nem értem önt, uram. Soha nem szoktam szonátákat szerezni. Siessen, kérem a Crown bárba. Mondanám a címet. 222 W Lincolnway. Szörnyű gyilkosság történt. Vagy talán baleset… Bár a körülmények figyelembevételével ez utóbbinak nagyon kicsi az esélye.

– Értem, Telemann őrmester. Ne nyúljanak semmihez, amíg oda nem érek. Rögtön indulok. – válaszolta Georg Friedrich Händel rendőrhadnagy.

Útközben elgondolkodott az őrmester szavain. Vajon mit akarhatott azzal mondani, hogy szörnyű gyilkosság történt.  Létezik talán esztétikusan kivitelezett, kimondottan kellemes látványt nyújtó mészárlás? Mondjuk egy perecízen végrehajtott tüdőlövés?

A brutális mennyiségben elfogyasztott koffein hatására feltűnően gyorsan a helyszínre ért. Amikor kiszállt, azonnal észrevette, hogy egy teljesen ismeretlen kocsival érkezett meg. Fogalma sem volt arról, vajon kié lehetett. 

Belépett a Crown bárba. Georg Philipp Telemann őrmester már nyugtalanul várta. A vendégek rémülten álltak, illetve ültek. Néhányan ájultan hevertek, mások zokogtak, majd elájultak.

– Üdvözlöm, őrmester. Hol található az áldozat? – kérdezte Händel.

– Üdvözlöm, uram! Úgy látom, éppen rajta áll. Ő az itt maga alatt. Nem túlságosan szép látvány. – válaszolta Telemann.

– Értem. Elnézést. Azt hittem, ez valami szőnyeg. – felelte zavartan a nyomozó, miután elhagyta az áldozat felszínét.

A férfi, aki a hasán feküdt, kétségtelenül halott volt. A hátából egy kiváló minőségű Wusthof Classic csontozó kés állt ki.  A halántékán közvetlen közelről leadott lövésből származó golyó ütötte nyom éktelenkedett. Az áldozatot ezenkívül a saját nyakkendőjével is megfojtották. A szájába, különös módon, egy cukortartót gyömöszöltek. Händel a szomszédos asztalon egy hasonlót pillantott meg. Úgy vélte, ekkora cukortartót senki sem próbál önszántából lenyelni.

– A törvényszéki orvosnak lesz miből válogatnia, Telemann. Tudunk már róla valamit? – kérdezte a hadnagy.

– Nem túl sokat. Még nem nyúltunk semmihez, uram. Csupán a helyszínt biztosítottuk.

– Helyes. A helyszínelők megérkeztek? - kérdezte Händel, miközben a koffein hatása miatt néha nyugtalanul bele-bele rúgott a hullába.

A helyszínelők vezetője közelebb jött és megszólította Händelt.

– Jó napot, hadnagy úr. A nevem dr. Antonio Lucio Vivaldi. Akkor most mi most neki is látnánk. Mr. Albinoni, megkérhetném önt, hogy óvatosan fordítsa meg az előttünk elhelyezkedő halott úriembert. Nézzük csak meg gyorsan, vajon mit is találhatunk elöl.

Tomaso Albinoni óvatosan kihúzta a kiváló minőségű Wusthof Classic csontozó kést, majd megfordította az áldozatot. Csodálkozva vették észre, hogy a halottat ötször mellbelőtték.

– Úgy látom már nem sok vér maradt benne. – állapította meg dr. Vivaldi.

– Ön szerint, mi lehetett a halál oka, Vivaldi? – kérdezte Händel felügyelő.

– Így első ránézésre, számos. Pontosan nem is tudom. A boncolás után majd kiválasztok valamit. – felelte a doktor.

– A bőség zavara. – jegyezte meg a felügyelő, majd megfordult.

– Hölgyeim és uraim. Most felvesszük a vallomásaikat. Ki látott valamit? Kérem, emelje fel a kezét, aki tud valami hasznos felvilágosítást adni a számunkra. – szólt a felügyelő a bárban tartózkodókhoz. Mindenki zavartan álldogált, illetve üldögélt, de senki sem mozdult. Néhányan azonban elájultak.

– Azt akarják mondani, nem vettek észre semmi különöset? Itt nem pár perces munkáról lehetett szó, és úgy látom heves dulakodás is volt közben. Csak odapislantott valaki maguk közül néha-néha. Még lövöldözés is volt. Tudják. Olyan hangos valami. - emelte fel a hangját idegesen Händel, miközben egy hatalmasat rúgott az áldozatba.

Sokan erre összerezzentek, egyesek pedig szokás szerint elájultak. Egy középkorú, feltűnően véres ruházatú férfi bátortalanul feltette a kezét, majd közelebb jött.

– A rengeteg vérből ítélve, amitől ön látványosan tocsog, elég közel tartózkodhatott az eseményekhez. – jegyezte meg Händel. - Szabadna megtudnom nevét? Tudja, ez amolyan rutin kérdés nálunk.

– Természetesen. – válaszolta készségesen a férfi. – A nevem Henry Purcell. Itt a jogosítványom. Purcell. Két ll-el.

– Köszönöm, Mr. Purcell. Ön tehát a közvetlen közelben tartózkodott. Le tudná nekem írni az elkövető kinézetét? Volt esetleg valami különleges ismertetőjegye?

– Természetesen, felügyelő úr. Nézzen csak rám. – felelte bátortalanul Purcell.

– Úgy érti, hasonlóan nézett ki, mint ön? – kérdezte csodálkozva Händel felügyelő.

– Nem, nem, dehogy, uram. Úgy értem, én magam öltem meg az illetőt. Borzalmas dolog. Higgye el, kérem, ez egyáltalán nem jellemző rám. Csak így lemészárolni valakit… Teljesen meg is vagyok rémülve a látványtól. Hogy lehet valakivel ilyen kegyetlenül elbánni? Érthetetlen mire vetemedhet egy ember.

– Ezek szerint ön a tettes? – kérdezte meghökkenten a felügyelő. – És akkor ki az áldozat?

– Ezt szerencsére tudom. Szörnyű tettem után ugyanis megnéztem a szerencsétlen férfi tárcáját. – felelte szomorúan Purcell. – Claudio Monteverdinek hívták. Nagyon derék ember lehetett. Könyvelőként dolgozott a Pronghorn Development Ltd.-nél. Igazán tragikus, ami vele történt. Nézze csak azt a hatalmas cukortartót a szájában! Mondja meg őszintén, kérem! Hogyan lehettem képes ilyen kegyetlenségre. A tárcáját természetesen gondosan visszaraktam a belső zsebébe. Még egy pillanat, felügyelő. Itt van az a pisztoly, amivel többször is rálőttem. Csak óvatosan. Rajta vannak az ujjlenyomataim. Ezeknek később biztosan hasznát veszik.

– Köszönöm, Mr. Purcell. Valóban így van. – válaszolta elbizonytalanodva a nyomozó. – Azt tudja ugye, hogy ezt felhasználhatjuk ön ellen. És mondja csak. Miért ölte meg Mr. Monteverdit? Talán ki akarta rabolni?

- Nem, dehogy. Dulakodás közben, amikor a nyakkendőjével hevesen fojtogatni kezdtem, valahogy leszakadt az aranylánca. Ezt odatettem az asztalra. A gyűrűjét, ami közben elgurult, megkerestem és visszahúztam az ujjára. Semmit sem vettem el tőle. A kávéját ugyan megmérgeztem, de természetesen azt ki fogom fizetni helyette. Úgy érzem ez a legkevesebb, amit megtehetek a szerencsétlenért.

– Akkor talán féltékenyégből tette? – kérdezte Händel bizonytalanul. Úgy érezte valahonnan sürgősen kávét kellene szereznie. Ezúttal a lábával Monteverdi fejét bökdöste. Ez valamelyest megnyugtatta.

– Először én is valami ilyesmire gondoltam, felügyelő úr. Fel is hívtam a feleségemet, de azt válaszolta, ő nem ismer semmiféle Claudio Monteverdit. Az általam meggyilkolt urat ráadásul hónapok óta követtem, persze fogalmam sem volt, hogy miért. Ez idő alatt azonban egyetln egyszer sem találkozott a feleségemmel. Monteverdi úr nevét én is csak most hallottam először. Tényleg semmi okom nem volt arra, hogy ilyen brutális módon lemészároljam.

– Ezek szerint ön nem tudja, hogy miért gyilkolta meg? Esetleg örömét leli az öldöklésben? Ön talán sorozatgyilkos? – kérdezte a felügyelő.

– Dehogy! Semmiféle örömet nem éreztem, sőt nagyon is bánt a dolog. Hónapok óta követtem szegény áldozat minden lépését, erre most hirtelen fogtam magam, meggyilkoltam, ráadásul még egy olcsó cukortartót is belegyömöszöltem a szájába. Ez borzasztóan kegyetlen tett volt a részemről. Higgye el, Mr. Händel, engem is rendkívül megviseltek a történtek. - felelte zokogva Henry Purcell.

– Kérem, uram, nyugodjon meg. Sajnos fogalmam sincs mi a teendő ilyen esetben. Tényleg semmi sem jut az eszébe, ami esetleg segíthetne? Talán összeszólalkoztak valamin, és önnek emiatt a fejébe szállt a vér.

– Nem. Nem. Dehogy. – válaszolta a teljesen tanácstalan gyilkos. – Soha, egyetlen szót sem váltottunk egymással. Most pedig már sajnos nem is fogunk. Kérem, felügyelő. Segítsenek rajtam. Én vagyok a gyilkos, ő itt az áldozat. Az elkövető fegyverei is önöknél vannak. A kezem bűzlik a lőportól. Rengeteg tanú van a bűnösségemre, amit őszintén be is ismertem. Önöknek csupán azt az egyszerű dolgot kell kideríteniük, hogy miért tettem ezt. Jogom van tudni azt, vajon mi állhat az általam elkövetett borzalmas gyilkosság mögött. Végtére mégiscsak engem fognak elítélni érte. De mondja meg, kérem, az Isten szerelmére! Miért? 

– Fogalmam sincs, uram. – válaszolta Händel a teljesen felzaklatott Purcell-nek .– De ne aggódjon. Mindent tőlünk telhetőt meg fogunk tenni az ügy kiderítése érekében. Nem lehetséges az, hogy valaki esteleg bérgyilkossággal bízta meg önt, csak közben ez valahogy kiment a fejéből?

– Nem. Sajnos nem. Szegény Monteverdi úrnak – Isten nyugosztalja – nem ismerem sem az örököseit sem az ellenségeit. Nem fogyasztok tudatmódosító szereket, nincsenek pszichés problémáim. Gyűlölöm az erőszak minden formáját. Az általam most elkövetettét különösen. Tényleg nem tudok többet segíteni önöknek. Mindenképpen próbálják meg azonban kideríteni szörnyű tettem okát.

Georg Friedrich Händel tizenkét éven át próbált rájönni arra, hogy vajon mi állhatott Claudio Monteverdi meggyilkolása hátterében, de az ügyben semmilyen eredményt nem ért el. Keserű kudarca után a nyugdíjazását kérte. Jelenleg egy közelebbről meg nem nevezett rehabilitációs intézetben él. 

Henry Purcell-t ténylegesen letöltendő életfogytiglanra ítélték, teljesen ismeretlen okból, előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés vétsége miatt.