Holjencsik Bertalan aszfaltügyi államtitkár a tekintélyes emberekre jellemző minden tulajdonsággal bőségesen fel volt vértezve. Grandiózus termete, a hozzá tartozó busa fejmérettel, szigorú tekintete, hanghordozása, öltözködése, még kimért járása is mind ezen feladat szolgálatában állt. Holjencsik államtitkárt a természet igazán harmonikusan állította össze. Valódi mesterremekről volt szó. Az emberi nem pompás példánya. Talán már kisgyermekként is hasonlóan nézhetett ki.
Ha valaki nem ismerte, az is rögtön azt gondolta magában, amikor megpillantotta, ez bizony mindenképpen valami rendkívül befolyásos, komoly és fontos illető lehet.
Az igazi tekintélyt nem lehet csak úgy megtanulni. Megszerzéséhez mindenképpen megfelelő minőségű kinevezés szükségeltetik. A magyarországi aszfaltok hűséges őrzője több mint négy éve lényegült át jelenlegi megjelenési formájába.
Fiatal korában kacérkodott ugyan az internacionalizmussal, de később, 1989 egyik napsütéses napján – frissen és spontán – nemzeti öntudatra ébredt.
Az államtitkársággal járó életmódot, kiváltságokat rendkívül élvezte. Csekély számú feljebbvalóját mélységesen tisztelte. Ezt persze magával szemben is szigorúan elvárta az emberiség fennmaradó részétől. Beosztottjai készséggel elismerték Holjencsik polgártárs saját feljebbvalóságába vetett rendíthetetlen hitét, de azzal is tisztában voltak, hogy tiszteletük tárgya az égvilágon semmihez sem ért, vagy legalábbis senki sem tudta azt, hogy vajon mi lehet az, amihez mégis. Azt azonban még legádázabb, de titkos ellenségei is elismerték, hogy a minisztériumban ő tud a legszebben biccenteni a fejével, amelyet az államtitkár legtöbbször köszönésnek szánt.
Mivel egyszerű, átlagos felhasználóként fogalma sem volt sem az aszfalt összetételéről, sem annak működéséről, rendkívül bizalmatlan volt a szakemberekkel szemben. Tekintélye megőrzése érdekében időnként ki is rúgott néhányat közülük, amit gondosan megválogatott szitokszavak kíséretében, vöröslő fejjel és ordítva tett meg.
Sajnos minden erőfeszítése ellenére az terjedt el róla szakmai körökben, hogy teljes mértékben hülye minden átlagos emberi tevékenység végzéséhez. Ezt a tényt a szemébe magától értetődően senki sem merte elmondani, de ha valahol munkalátogatás céljából tekintélye teljes pompájában megjelent, az ott szorgoskodók mindig úgy intézték a dolgok alakulását, hogy Holjencsik valahova masszívan odaragadjon. Ilyenkor mindenki mélyen sajnálkozni kezdett a szerencsétlen eset miatt, majd kiemelték, lefeszegették, talpra állították, oldószerrel locsolgatták, lekapargatták, ahogy azt a szükség éppen megkívánta.
Az évek során Holjencsik Bertalan aszfaltügyi államtitkár szakmai fejlődése kimerült abban, hogy rájött arra, az aszfalt használat előtt valami randa, büdös anyag, amit kenegetni lehet és csúnya foltot hagy a ruhán.
Az államtitkársággal járó hivatalos jövedelmek mellett, apróbb szívességek ellenében rendszeresen tekintélyes összegű borravalókra sikerült szert tennie, amelyket az ellenzék alantas módon megvesztegetésként próbált beállítani. Holjencsik az ellene felhozott vádakat felháborodottan utasította vissza, a neki járó méltányos összegeket azonban nem.
Holjencsik államtitkárnak sejtelme sem volt azonban arról, hogy rendkívül tekintélyes feje felett egyre sűrűsödő, fekete felhők gyülekeztek, melyek alatt dögkeselyűk köröztek. Ők is rendkívül méltóságteljesen.
Sajnos azonban végül megtörtént a kellemetlen malőr. A vihar egészen váratlanul csapott le rá egy ragyogó, napsütéses napon.
Szorgos és eredményes munkanapja után elégedetten igyekezett hazafelé családiasan meghitt, 17 hektáros birtokára. Kifelé menet szokás szerint enyhén odabiccentett a portásnak, aki viszonzásul barátságosan, de kellő alázattal köszönt el tőle.
Holjencsiknek, mint tekintélyes államtitkárnak kijárt a hivatali gépjármű, melyhez saját sofőrt is biztosítottak számára, bizonyos Prammer Gusztáv személyében. Az említett illető a tragikus nap előtt minden alkalommal, amint megpillantotta az épületből távozó államtitkárt, azonnal kipattant az autóból és előzékenyen kinyitotta számára a jármű hátsó ajtaját. Ezen a napon azonban Prammer semmi jelét nem mutatta az említett előzékenységnek. Tevékenysége kimerült egy újság alapos tanulmányozásában.
Holjencsik az autóhoz érve rosszallóan bekopogott az ablakon, majd iszonyatos módon ordítani kezdett. A sofőr erre unottan felnézett, majd felmutatta a középső ujját és karjának vertikális, azaz ritmikus fel-le mozgatásával fejezte ki véleményét Holjencsik érzelmi kitöréséről. Az államtitkár egy pillanatra megdermedt, majd folytatta az üvöltözést:
– Mit képzel magáról, Prammer! Maga egy veszett vadbarom! Elintézem, hogy még a jogosítványát is örökre bevonják. Azonnal pattanjon ki, és nyissa ki nekem azt az átozott ajtót! Említettem már azt, hogy maga egy vadbarom? – kérdezte feldúltan.
– Igen, Berci, de azt az ajtót még te magad sem tudod kinyitni, akármekkora vadbarom vagy, mivel zárva van – felelte egykedvűen Prammer.
– Micsoda? Én, mint Berci?! Meg még vadbarom is? – hőkölt vissza Holjencsik, és erősen szédülni kezdett. – Szerencsétlen! Én Holjencsik államtitkár vagyok! Talán nem ismer meg?
– De – válaszolta a sofőr flegmán. – Az újságban is itt vagy. „Hivatali visszaélés miatt eljárást indítottak Holjencsik Bertalan aszfaltügyi államtitkár ellen, akit azonnal fel is függesztettek a tisztségéből.” Állítólag valami ellenzéki panamába keveredtél. Itt úgy szerepelsz, mint Holjencsik Bertalan az aljas hazaáruló. Úgy vélem valamilyen okból a korrupció elleni harc áldozata lettél. Most éppen példát statuálnak veled. Tőlem amúgy szokásod szerint üvöltözhetsz itt kedvedre, de ha szeretnéd végre abbahagyni, nagyon szívesen kiszállok és az arcodon keresztül lenyugtatlak.
Holjencsiket teljesen megdöbbentették a történtek. Neki erről a gyalázatról előzőleg senki sem szólt. A hűségéhez eddig a legkisebb kétség sem fért. A torkát már a sírás mardosta. Úgy vélte, valószínűleg csak valami ostoba félreértésről lehet szó. Nem akarta megvárni, amig az áruló Prammer tényleg felpofozza, ezért visszasietett a minisztériumba. Mindenképpen tisztáznia kellett magát a hazug vádak alól.
Az összes tekintélyét elvesztve, gyorsan elszáguldott a portásfülke előtt. A portás azonban szemtelenül utána kiáltott:
– Hé, jóember! Hova ilyen nagy sebbel-lobbal? Maga mindenhova úgy ront be, mint egy megsebzett vaddisznó? Ez nem mozi, hanem minisztérium. Van valami engedélye?
– Nem ismer meg, maga szerencsétlen? – kérdezte meglepődve Holjencsik. – Én vagyok az aszfaltügyi államtitkár. Itt dolgozom.
A belépőkártyáját odaadta a portásnak, aki alaposan megvizsgálta, majd elrakta.
– Köszönöm, Holjencsik úr. Rendes magától, hogy leadta – mondta a portás. – A személyes holmijáért jöjjön vissza munkaidőben. Egy biztonsági őr majd felkíséri. Mondhatnám azt is, hogy öröm volt önnel dolgozni, de nem mondom. Kérem, haladéktalanul hagyja el az épületet. Magának is kellemetlen lenne, ha a biztonságiak dobnák ki.
Holjencsik Bertalan frissen kinevezett álláskereső úgy érezte, az egész világ összeesküdött ellene. 56 évesen, a távoli nyolcvanas években szerzett népművelői diplomával, és egy marxista szakosítóval a zsebében nem sok esélye volt a munkaerőpiacon.
A harmadik felesége, aki már a 24. életévét taposta, amint megtudta mi történt a férjével, viszonylag rövid idő alatt kiforgatta a vagyonából és összeált egy ügyvéddel. Holjencsik tulajdonában gyakorlatilag csak az a ruházat maradt, amit éppen magán viselt.
A szerencsétlenül járt államtitkár az összes ismeretségét latba vetette azért, hogy valami elfogadható munkát találjon magának. Az összes ismertségek először mélységesen sajnálkoztak, másodszorra pedig letagadtatták magukat. Holjencsik Bertalan teljesen magára maradt a rideg és kegyetlen világban.
Végül nagy nehezen sikerült közmunkásként elhelyezkednie a Budapest Közút Zrt.-nél, ahol szerencsére kamatoztathatta államtitkársága alatt megszerzett szaktudását.
Azt már tudta, hogy az aszfalt használat előtt valami ronda, büdös anyag, amit kenegetni lehet és csúnya foltot hagy a ruhán.