A gyűlöletet sugárzó és azt felerősítő, a gyűlölet irányát kijelölő plakátrengetegről szokás megemlíteni, hogy sok milliárd forint közpénzbe került. Pedig ennél lényegesen több és nagyobb kárt okozott: a lelkekben és az emberi kapcsolatokban.

A magyar miniszterelnök, feltehetően Finkelsteinék sugalmazására, voltaképpen arra érzett rá, hogy az emberek jelentős része örömmel szabadul meg lelkiismeret-furdalásától úgy, hogy saját hibáiért, szerencsétlenségeiért, nehézségeiért, élete szomorú fordulataiért másokat okol, másokat hibáztat, másokat utál. Ez sajnos olyannyira így van, hogy "a magyar ember" általában könnyen talál társaságot valakinek a közös szidalmazásához. Nem egyszer olyanok is beszállnak egy ilyen szeánszba, akik nem is ismerik az illetőt; de ha egyszer olyan jól esik konkrét személyekre haragudni a személyes csalódásokért, függetlenül attól, hogy azokban mekkora részünk volt saját magunknak...

A stratégia továbbfejlesztése már gyerekjáték volt. Orbán felfedezte az esélyt, ráérzett arra, hogy a nagy népi karaktergyilkosság lehet a legerősebb fegyvere, ha tömegkommunikációs klónjai segítségével, óriásplakát-erdők és médiareklám-zuhatag bevonásával ő maga jelöli ki az éppen soros (...) felelőst. Ha ő mondja meg, ki a bűnös, aki minden rosszról tehet, azzal tartósan képes lehet a közbeszéd tematizálására, a gyűlöletnyalábok egy vagy néhány célszemélyre történő fókuszálására. Az általa generált és szított gyűlölethullám meglovagolására, az ellenzék, a másként gondolkodók virtuális kizárására a nemzetből.

Mi ez, ha nem egy egész országra kiterjedő, de a határainkon túl is erősödően ható szellemi polgárháború? A gyűlölet, a gyűlölködés, a mások központi akarat irányította hibáztatása a legkárosabb, leghatékonyabb, legpusztítóbb környezetszennyezésként mérgezi az emberi kapcsolatokat, lassan mindent tönkretéve körülöttünk. Elég csak kilépni az utcára, felszállni a villamosra, önkéntelenül belehallgatni mások beszélgetésébe. Orbánéknak néhány év alatt sikerült elérniük azt, hogy az egykor vendégszeretetéről ismert országban a gyűlölet benne van a levegőben. A hatalom mindent elkövet annak érdekében, hogy a kö(ps)zmédia után a média egészét elfoglalja, keretek közé szorítsa a közösségi kommunikáció eszközeit, csatasorba állítsa a kultúrát, az iskolát (!); hogy minden létező felületen és területen a múlt század negyvenes éveinek agresszív hangulatát zúdítsa ránk.

A kérdésre, mekkora viharra lesz szükség ahhoz, hogy végre kitisztuljon köröttünk a levegő (a filmcímet idézve és nem a politikusra utalva): a választ csak a szél ismeri. Mégsem mérlegelhetünk, nem várhatunk passzívan külső segítségre. Elsősorban ránk hárul a feladat, nekünk kell megszabadítanunk közvetlen és tágabb környezetünket a gyűlölködés hatásaitól és az azt fegyverként használóktól. Ez az, ami csak közösen sikerülhet, a ma még félénken visszahúzódók, az elkeseredettségüket, reménytelenségüket közömbösséggel elfedők minél nagyobb számban történő megnyerésével, bevonásával.

Még mielőtt a Fidesz szellemi polgárháborúja valóban hadszíntérré változtatná az országot.