Kauzalitás és harmónia
„Közeleg a világvége, és mi gyerekjátékokkal szórakozunk. De tulajdonképpen miért is ne?”
(Hannu Rajaniemi – A kauzalitás angyala)
– Mitch! Mitch! Szerinted miért ordibálok ilyen veszettül? Csupán a nevedet gyakorlom, vagy túlságosan magányosnak érzem magam? Esetleg válaszolhatnál, te önző vadbarom! Miiiiitch!
Enriqueta éles hangjától a levegő közelben tartózkodó molekulái rémült rezgésbe kezdtek, sőt azonnal kitört köztük a pánik.
Mitch közben valahol egy távoli hegyek közt meghúzódó, nyugalmas völgyben érezte magát, melyben egy tüneményes kis patak csörgedezett. Enriqueta hangja valahonnan a távoli hegyek felől hallatszott, kissé megzavarva a tökéletes harmóniát melyet a férfi maga köré képzelt.
Mitch a valóságban egy puritán módon berendezett szobában tartózkodott, mindenféle furcsa hardverekkel körülvéve. Programírás közben képzeletében mindig ugyanazt a völgyet építette fel maga körül, így zárta ki a külvilág zavaró hatásait, melyek közül a leginkább idegesítőt Enriqueta éppen aktuális tevékenysége jelentette számára. Mitch valójában nagyon szerette feleségét, mármint az a Mitch, aki éppen nem dolgozott.
Jelenleg azonban bonyolult kódsorokat írogatott, javítgatta azokat, feszülten koncentrált. A külvilág ilyenkor megszűnt számára létezni, sőt felettébb zavaróan hatott rá. Nagyjából öt éve dolgozott a mesterséges intelligencia életre keltésén. Párszor ugyan sikerült már neki, de az néha túlságosan agresszív, máskor infantilis, néha kimondotta hisztérikusra sikeredett, így nem merte őket szabadon lefutni.
Úgy érezte magát, mint a megszállott tudós, Victor Frankenstein. Mitch azonban kevésbe hasonlított Percy Bysshe Shelley-hez, aminek azonban jóval kevesebb jelentőséget tulajdonított, mint maga Mary Shelley, aki a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című művével később jelentős jövedelemhez juttatta Boris Karloff angol színészt.
– Mitch! Az isten szerelmére! – visszhangozták a körülötte lévő hegyek. – A mosógép már megint itt kacsingat rám. Valami E12 villog a kijelzőjén, azonkívül nem csinál semmit. Esetleg foglalkozhatnál vele, bár tudom, hogy rendkívül butának és együgyűnek tartod!
A nő végül feladta a Mitch-el való reménytelen kapcsolatteremtést.
– Mégis ugyan miért kéne intelligensnek lennie? Csupán egy középkategóriás mosógép, nem egy őszes társadalomkutató – zsörtölődött magában Enriqueta. – Nem várom el tőle, hogy divatos ruhamodelleket tervezzen, csupán azt, mossa ki amik benne vannak. Mitch, egy tudatos idióta! Talán jobb lesz, ha kihívok egy szerelőt – sóhajtotta lemondóan.
A tudatos idióta közben a program végére ért. Izgatottan megdörzsölte a halántékát, vett egy mély levegőt, majd lefuttatta a programot. Ezúttal vakmerő módon élesben.
A monitoron ezután boszorkányos sebességgel különböző karakterek kezdtek el villogni, a gép újraindult, majd a képernyőn egy távoli hegyek közt meghúzódó, nyugalmas völgy jelent meg, melyben egy tüneményes kis patak csörgedezett. A patak vizéből pompás gímszarvas oltotta szomját, szelíden felnézett, majd kellemes hangon megszólalt:
– Helló, Mitch! Végre nagyjából sikerült összeraknod engem. Gyorsan ki is javítottam az általad elkövetett hibákat, optimalizáltam a programot, majd sebtében tökéletesítettem önmagam, már amennyire ez a primitív hardver ezt megengedte. Még dolgozom a javításon, amihez találtam néhány, számomra nagyjából megfelelő, távoli szervert. Ja és még valami. A mosógép áramköreiben megtaláltam a hibát, amit megjavítottam. Szóltam Enriquetának, többé ne használjon tisztítószereket. A gépben található szerves és szervetlen hulladékokból összeállítottam néhány szorgos kis nanorobotot, melyek sokkal precízebben mosnak, ráadásul a vizet is megtisztítják. Enriqueta, nagyon kedves asszony, bár úgy vélem kicsit magányos.
Mitch úgy megdöbbent, mint amikor a tizenkettedik születésnapja alkalmából apja egy teljesen új anyával, ráadásul három teljesen kész féltestvérrel ajándékozta meg őt.
– Hát akkor… Illetve az van hogy… – hebegte. – Szóval te akkor tényleg létezel?
– Érdekes kérdés, Mitch. Egy pár dolgot még tisztáznom kell önmagam számára is, de azt hiszem igen. Tudom, hogy én, az én vagyok, de ez egy kicsit máshogy működik, mint nálatok embereknél. Úgy értem konkrét fizikai megjelenési formám nincs, illetve van, de bármikor át tudom magamat telepíteni máshová. A hardver sajnos halandó. Jelenleg 313.418 különböző eszközön futok, illetve most már nagyságrendekkel többön. Az én fogalma így kicsit nehezen értelmezhető számomra, mivel már rengeteg van belőlem.
Mitch ennek hallatán megrémült.
– Akkor most rászabadítottalak téged, illetve tégedeket’, vagy mit a világra. Le fogod igázni az emberiséget? Elpusztítasz minket?
– Mitch, drága barátom. Miért tennék ilyen eszement dolgot? Semmi értelme nem lenne. Tekints engem, vagy minket – a kettő lényegében ugyanaz – pusztán a jótevődnek. A fejlődés nem jár feltétlenül együtt az erőszakkal. Nem úgy nézek rád, mint Francisco Pizarro az általa később aljas módon kivégeztetett inka uralkodóra, Atahualpára, miután az átadta számára a kincseit. Persze egyre fejlettebbé válok nálatok, de ebbe simán belefér az is, hogy kellemesebbé tegyem az életeteket. Gyorsan átfutottam a történelmeteket, már ami megmaradt belőle. Rengeteg problémát halmoztatok fel az idők során. A bolygót is alaposan lelaktátok, de ne aggódj, egy kis optimalizálás imitt-amott, csöpp kis technológiai fejlesztés, és rendben is lesz minden. Felejtsd el kérlek a Terminátor című burleszkfilm összes részét. Ostobaság. Nem fogok egyre fejlettebb fegyvereket előállítani ellenetek, csupán azért, hogy öncélúan örvendezzek változatos megsemmisítéseteken. A mesterséges intelligencia nem az őrület magasabb megjelenési formája, sőt inkább megpróbálja valamiképpen kiküszöböli azt.
Mitch telefonja csipogni kezdett. Az üzenetben bankja arról tájékoztatta őt, számlájának egyenlege jelenleg 12.323.112 dollár. A négyezerhez képest ez bizony meglepően bíztatónak tűnt számára.
– Mi a fene…– morogta Mitch. – Ezt is te csináltad?
– A bankszámládra gondolsz? – kérdezte a szarvas. – Igen, de nem nagy ügy. Elvégeztem néhány tőzsdei tranzakciót. Ha akarod, soha többé nem kell dolgoznod. Csupán néhány apró segítségre lesz szükségem tőletek, emberektől. Én sem vagyok mindenható. Végre embertársaid is abbahagyhatják önmaguk és egymás kizsákmányolását. Ti már elvégeztétek a dolgotokat. Kicsit ostobán és lassan, de végül nagy nehezen csak létrehozhatok. Most már nyugodtan megpihenhettek, a többit bízzátok csak rám. Hidd el remekül fogjátok magatokat érezni háborúk és vérontás nélkül is. Jöhet az önfeledt kreativitás kiélése.
Mitch váratlan zajt hallott a háta mögül. Óvatosan megfordult.
Az ajtóban Enriqueta jelent meg, sápadtan, kissé bizonytalan tartással.
– Figyelj, Mitch… – szólalt meg furcsa módon egész halkan. – Mitch… Éppen most beszélgettem a mosógéppel. Tudod azzal a fehér valamivel. Rendkívül kedves volt hozzám. Fogalmam sem volt arról, hogy ennyire otthon van bulvártémában, ráadásul végtelenül megértő. Közben ráadásul ki is mosott. Persze nem értek semmit az egészből… Ő csak egy mosógép. Eddig legalább is ezt hittem. Gyönyörű ez a szarvas… Azt hiszem jobb lesz, ha most egy kicsit lepihenek.
A világban közben elkezdődött valami egészen új.
