Olyan az egész, mint egy egyszeri rossz álom (vagy mint egy tizenöt év elteltével ismétlődő rossz álom, de erre még visszatérek). A demokráciák mintájának tartott Egyesült Államokban a négy éve legalábbis furcsa körülmények között hatalomra került elnök egyszemélyes ámokfutása egyszeriben csoportos ámokfutássá változott: Trump legelszántabb, a valóság talajától teljesen elrugaszkodottan fegyvert ragadó hívei megrohamozták a washingtoni Capitoliumot, amelyben a szenátus éppen a megmosolyogtatóan alaptalan választási kifogásokat utasította el, ha jól emlékszem, 92:7 arányban.
Az a Donald Trump, aki – újságcikkek sokasága és napi gyakoriságú twitter-bejegyzéseinek özöne a tanú rá – végighazudozta elnöki időszakát, jó előre megkérdőjelezte a 2020 végi elnökválasztás hitelességét. Amióta pedig egyértelművé vált, hogy Amerika a hisztivel, az indulati politizálással, az irracionalizmussal és kiszámíthatatlansággal szemben a józanságra, a realitásokra, a racionalizmusra és a kiszámíthatóságra szavazott, minden lehetséges, de méginkább lehetetlen módon cáfolja, hogy Joe Biden összességében jelentős fölénnyel nyert, és megpróbálja megakadályozni, hogy az új elnök a szokásos menetrendnek megfelelően január 20.-án hivatalba lépjen.
Zavaros-hablatyos összeesküvés-elméleteivel, időről időre felröptetett kacsáival annyira feltüzelte a híveit, hogy azok nem átallottak valamiféle puccskísérletbe fogni, ami persze kudarcra volt-van ítélve, de még a négy szörnyű évnél is maradandóbb károsodásokat okoz az amerikai társadalom mélyszöveteiben. Látom, hallom, olvasom, hogy nem állok egyedül a déjà vu érzésemmel: valami hasonlót mi is átéltünk Budapesten, méghozzá 2006-ban. Ami persze nem a tévéostrommal, de még csak nem is abban az évben kezdődött. Lehet, hogy önkényesen, de a téboly eluralkodásának kezdőpontját én
2002. április 9.-ére
teszem, amikor Orbán Viktor a Testnevelési Egyetemen tartott beszédet, a két választási forduló között. Az alábbiakkal tüzelte fel hallgatóságát: „Magyarországon veszélybe került minden, amiért a kormány az elmúlt négy évben keményen megdolgozott, fennáll a tandíj bevezetésének veszélye, a lakástámogatási és a családtámogatási rendszer megszüntetése is, ráadásul egy esetleges MSZP-s győzelem esetén a jelenlegi kormány által elért gazdasági eredményeken túl az alapvető emberi értékek, az emberi méltóság és a haza is veszélybe kerül.”
Ezt a fröcsögő szónoklatot követően indult el a mai „egy-a-tábor” magja az Alkotás utcában menetelve, ami az újdonságerejével önmagában olyan fenyegetettség-érzést keltett a békés emberekben, hogy én elsőként nem is az idézett beszéd időpontjára kerestem rá, hanem arra, melyik napon halt meg Hofi Géza. Nem véletlenül, akkortájt az a beszéd járta: a tüntetésről szóló rádiós tudósításon izgatta fel magát, attól lett rosszul éjszaka – majd halt meg másnap, árpilis 10.-én…
… ÉS A HAZA IS VESZÉLYBE KERÜL. Ennek a demokráciából eleve csúfot űző orbáni felvetésnek a szó szerinti vagy alig eltérő felemlegetése ágyazott meg a gyakorlatnak, amely egyre drámaibban
kettéosztja az országot,
sőt, mára kitagadja azokat, akiknek alapvető kérdésekben más a véleményük, ráadásul elutasítják a politika leple alatt végrehajtott köztörvényes bűncselekményeket, a hatalom mögé rejtett ordító méretű lenyúlásokat, a jogállamiságot aláásó törvénytelen törvényeket, azt, hogy a közpénz rendeleti úton vagy éppen alaptörvénybe belefogalmazva valaha is elveszíthetné közpénz jellegét.
Ez a nacionalista, nárcisztikus populizmus (© Gyurcsány Ferenc, 2020) a melldöngető hazafiság hamis érzelmi töltetét hívja segítségül valódi célja, a trükközéssel, csalással, tömegek megtévesztésével megszerzett hatalom mindenáron történő megtartása érdekében. Már nemcsak a határokon túl keresve-meglelve az aktuális ellenséget, hanem éppenséggel a hazában, a kirekesztés szándékával megjelölve azokat, akik ember és ember között nem származásuk, világnézetük, nemi identitásuk, hanem cselekedeteik alapján tesznek különbséget. Hogy a "magyarságot" a ráutaltságára emlékeztesse, természetesen mindenki, aki a normalitást szeretné visszahozni a politikába, a közéletbe, a mindennapok kommunikációjába, automatikusan a liberális világösszeesküvés részévé, Soros emberévé válik – beleértve immáron az Európai Unió vezérkarát is.
Az említett déjà vu érzés okozza, hogy a Washingtonban történtek hatására olyan érzésem támadt, mintha a hatalommegszállottak vesztésre álló, fejreállt világában ezúttal Orbán súgott volna Trumpnak,
a hídon masírozó egérke az elefántnak,
imígyen nógatva őt: „Dübörögjünk együtt”. Nálunk 2006-ban a tévészékház ostroma volt, lett volna az igazi nyitány, Amerikában a Capitoliumé, tudván, hogy azt nem védi a washingtoni Kövér magánhadserege vagy éppen a TEK. Így aztán a megszállottak be is tudtak jutni a törvényhozás épületébe, ahogy nálunk a leghangosabbak a tévé akkori épületébe. Úgy látszik, a történelmi léptékű felelőtlenség – és a felelősségre vonástól való rettegés – elmosta az arányokból és a hagyományokból fakadóan elvárható nagyobb észszerűséget és óvatosságot.
Nincs kétségem afelől, hogy az Egyesült Államok, ha nem is egykönnyen, de túljut a Trump és a trumpizmus okozta és kiváltotta nehézségeken. De sikerül-e a drasztikusan megosztó, táborokat egymás ellen fordító, akár tragikus végkifejlettel fenyegető következményeket nálunk megakadályozni? Túl tudunk-e jutni Orbánon, sikerül-e nemzeti katasztrófa nélkül meghaladnunk az orbánizmust? Donald kacsáit Amerikában előbb-utóbb földre kényszerítik, de mi lesz a mi Donaldunk, vagyis Viktor kacsáival?
Ha nem vigyázunk, ha nem leszünk észnél, ha nem próbáljuk meg jó útra téríteni azokat, akiket pusztán megtévesztettek, ezek a kacsák szép lassan – egyre gyorsabban – felfalják mindenünket. A szabadságunk maradékát is. Az ellenzéki összefogást szervezőknek erre is gondolniuk kell, úgy tekintve a Capitolium időleges bevételére, mint figyelmeztető jelre. Nincs mese, idejében fel kell készülnünk arra is, mi történik majd a remélt választási győzelem utáni első órákban, napokban, hetekben.
Mielőtt a kacsák után szisztematikusan felbőszített vadállatokkal kellene szembenéznünk.
